Az 1838-as pesti árvíz háromezer épületet tett tönkre, ötvenezren váltak hajléktalanná

1838. március 13-án délben a jég töredezni kezdett és lassan lefelé indult, de a Csepel-szigetnél kialakult, a mederhez fagyott jégtorlasznál megakadt. A visszaduzzadt jeges ár este tíz órakor átcsapott a Vigadónál emelt töltésen, éjfél felé átszakította a váci, hajnalban pedig a soroksári gátat is. A három irányból érkező víztömeg átrohant Pesten, kiöntve a lakókat, összedöntve a külvárosi vályogházakat.

Az árvízi hajós naplója

Wesselényi Miklós naplójában részletesen beszámolt mentési akcióiról. Reggel ötkor bement a városba, mert úgy hallotta, a Városházánál vannak csónakok. A Kígyó utcában már övig gázolva járt a vízben, de nem talált egyetlen ladikot sem. Ahogy szárazra lépett, testére fagyott a ruha. Mire a pár száz méterre lévő Helmeczy Mihályék házához ért, már jégkéreg borította. „Kénytelen voltam itt levetkőzni s egy darabig mulatni, míg dermedő tetemim valamennyire felengedtek” – írta. Aztán hétkor végre csónakba szállhatott, és társaival a belvárosba eveztek.

A segítni sietők közt kevés ismerőst s mágnásaink és ifjú uraink közül egyet sem láttam

– jegyezte meg kajánul az árvízi hajós, aki viszont három napon át kora reggeltől besötétedésig végig vízen volt. Segített, ahol csak tudott. Embereket mentett ki a fagyos vízből, másoknak élelmiszert hozott. Estefelé ráadásul heves hózivatar támadt a városra, ami nagyban nehezítette a mentést. Mindössze három órát pihent, és újra csónakba szállt.

A haladást gátló akadályok mindinkább szaporodtak. Előbb a legtávolabbi jajok felé törtünk s így a közelebb esdeklők mellett irgalom nélkül el kellett mennünk; de ama távollevőknek is többnyire csak részeit lehetett elhozni, a végveszély félelmi közt hátramaradóknak, gyakran becsületszavamat adtam, hogy semmi el nem távoztathat hozzájok visszatérésemtől s ez adott szó lehetetlenné tette visszatérő utamban másokra s a legmegszorultabbakra is hallgatni.

Amikor megvirradt, „szélesen terjedt hullámsírrá” változott a város.

Bútorok úsztak a romok közt, s mindennemű portékák, sok véres verejtéknek gyümölcsei s azok közt vízbe fult lovak és marhák. Tükrök, családi képek, zongorák, ágyak, ágy neműek, bölcsők, gerendák, ládák, kapuk, cifra ruhák, kalapok, fegyverek, borzasztó vegyületben lebegtek a vizén vagy függtek a düledékeken, mint a bőszült elem kegyetlen szeszélyének játékai, s mind ezeknek tulajdonosaik vagy a romok közé temetve, vagy inségök és veszteségök marcangoló érzésére megmentve.

A Práter utcában egy leroskadt házfedél lebegett a vízen, amelyen harminc kétségbeesett embert talált. Ennél is többen voltak egy emeletes ház első falához dőlt fatornácon. Ennyi ember azonban nem fért volna a csónakjába, ezért asszonyokat csecsemőikkel, gyerekeket és öregeket vett fel a két helyről, azzal, hogy majd visszafordul. A nagy teherrel nehezen haladtak, szerencsére találkoztak egy másik ladikkal, amely kérésére a hátramaradottak szabadítására sietett.

Kétméteres víz a Belvárosban

A fővárost ért elemi csapások közül a legkomolyabb kárt és legsúlyosabb veszteséget az 1838-as árvíz okozta. A Belvárosban 203, a Ferencvárosban 260, a Józsefvárosban 216 centiméter magasan álló víz

Az árvíz következtében ötvenezren veszítették el hajlékukat. 22 ezren mindenüket elveszítették. Tízezren kaptak ideiglenes szállást a mai Ludovika téren álló Ludoviceum épületében. A belvárosi templomok, rendházak is megteltek menekültekkel, köztük a Deák téri evangélikus templom vagy a ferences templom a Ferencesek terén.

Wesselényinek és segítőtársainak elévülhetetlen érdemeik vannak abban, hogy az elemi csapás csak 153 áldozatot követelt.

Új árvízvédelmi rendszer

A Pest–Pilis–Solt vármegyei Közgyűlés 1838. április 10-én döntött az összeírás módszertanáról, amely a József nádor által 1808-ban életre hívott Szépítő Bizottmány ajánlásain alapult. Széles körű adakozás indult: többek között Liszt Ferenc nyolc koncertet adott Bécsben, amelyeknek bevételéből támogatta a helyreállítást.

A Duna szabályozását viszont csak a kiegyezés után kezdték el. A tervek 1870-re készültek el, a munkálatok pedig 1872-ben kezdődtek meg. Az új árvízvédelmi rendszer négy évvel később „vizsgázott”: bár a jeges ár kisebb károkat okozott Budán és Óbudán, a pesti oldalt lényegében sértetlenül sikerült megőrizni.