'Hová sietel, tólószékes?'

"Hová sietel?" - kérdezi egy utcaseprő néni a III. kerületi Fő téren. Ő nagy kézikocsit húz maga után, én a macskaköveken ralizok kölcsönzött kerekesszékemmel a III. kerületi önkormányzat előtt. Gyalog fel sem tűnne, milyen a terep Óbuda legfestőibb részén, biciklisként húzom a szám, a kézi hajtású székkel viszont már nevetnem kell kínomban.

"A traktor törte fel" - szabadkozik mások helyett az utcaseprő, amikor az önkormányzat akadálymentesített bejáratát tesztelem. "Ó, ez a rámpa kiváló" - nyugtatgatom mintegy kétórányi tólószékes tapasztalattal a hátam mögött. Valóban, izomból felhajtom magam a kellemes dőlésszögű rámpán, és ha le tudok hajolni, még a valamiért térdmagasságban elhelyezett csengőt is meg tudom nyomni. A polgármesteri hivatalba való bejutásnak egészen bonyolult koreográfiája alakult ki: a térdig hajolni tudó kerekesszékes megnyomja a berregőt, ami az épület másik oldalán lévő főbejárat portáján szól. A portás kinéz, hogy vajon tényleg be akarnak-e jönni, vagy csak egy büdös kölyök szórakozik megint, meggyőződik az előbbiről, de mivel nem hagyhatja el a helyét, telefonon értesít valakit, aki lejön a másik bejárathoz, és beengedi a türelmesen várakozó kerekesszékest. A földszintig lépcsőliften jut el az ügyfél, ott azonban vége az akadálymentességnek. Szerencsére az ügyintézők készségesen lejönnek az emeletről, ha a látogató körülményei úgy kívánják, bár ez nem éppen munkaköri kötelességük.

Ez egy akadálymentesített középület.

A szomszédos tüdőgondozót elölről-hátulról jól megnézzük, hátha kiválható az a hat lépcső a bejáratnál, de nem. A fehér köpenyesek is tudják ezt, a kocsi jól hallható zörgésére például nem kapják fel a fejüket, csak a szűrésre érkezők néznek szánakozva, és jönnének is segíteni, ha nem hárítanánk el szabadkozva a segítségüket: csak felmérjük, milyen közintézménybe nem lehet bejutni nyolc hónappal az akadálymentesítésre kiszabott határidő után."Ez Magyarország" - véli az egyik nő. "Nagyon helyes, számolják is össze, hogy hova nem lehet bejutni" - tódítja a másik, aki férjét tologatta hűségesen évekig akkor, amikor az akadálymentesítés még egyáltalán nem volt kérdés.

"Tüdőgondozó? Mi értelme oda bejutni kerekesszékkel? - nevetnek ki a MEOSZ (Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége) óbudai székházában. - A többség nem is tud felállni a szűrőgépben." Jé, tényleg.

Próbapersorozat

2005. január 1-én járt le a határidő a közintézmények akadálymentesítésére. A határidő ignorálása miatt a MEOSZ április végén tizenkét közintézmény ellen indított személyiségi jogi pert. Nem kártérítést követelnek, hanem azt, hogy a bíróság akadálymentesítésre kötelezze az adott intézményt.

Mivel a közintézmény fogalma nem tisztázott, (a felperesek többek közt a szakszó definícióját is várják a bíróságoktól), olyan intézményeket pereltek be, amelyeknek fontos szerepe van a hétköznapokban. Bepereltek a többi közt egy Váci úti gyógyszertárat, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarát, egy munkaügyi központot, a Földhivatalt, egy önkormányzatot, egy okmányirodát, egy bíróságot. Ügyeltek rá, hogy a kiszemelt intézmények között legyen fővárosi, vidéki nagyvárosi és kistelepülési is.

Az esélyegyenlőségi tárca egyetért a próbaperekkel, mert jogosak és tanulni lehet belőlük, mondta Hornungné Rauh Edit, az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium helyettes államtitkára. A 2005-ös akadálymentesítési határidőt képviselői indítványra fogadta el a parlament 1998 márciusában: a szándékhoz nem rendeltek elég forrást, nem konkretizálták a teendőket, így az akadálymentesítés elúszott. Hornungné szerint a kormányzati fenntartású intézmények 60-70 százaléka, az önkormányzatiak 20 százaléka akadálymentesített ebben a pillanatban.

Patkányosonó, meghittség a vécén

Rövid túránk célja, hogy felmérje, milyen érzés lehet kerekesszékkel közlekedni az utcán, különös tekintettel a nem vagy csak félig akadálymentesített közintézményekre. Egyből szembeötlik a járókelők kitüntető figyelme és az elképzelhetetlen lassúság. Az is hamar kiderül, hogy autó és segítség nélkül egy járni nem tudó jobb, ha ki sem mozdul a lakásából, illetve hogy a kerekesszékesek valószínűleg szervezőzsenik. Ügyes-bajos dolgaik elintézése előtt jóformán brainstormingot kell tartaniuk: milyen útvonalon lehet megközelíteni az adott intézményt? Akadálymentesített-e a hivatal? Az akadálymentesítés vajon kiterjed-e a vécékre és az épület belsejére is?

A Margit kórház a kerekesszékes szlengben csak "patkányosonóként" emlegetett akadálymentesítő megoldással él, és ezt persze nem is lehet felróni neki. A forgatókönyv szerint kibírhatatlan vizelési inger jön rám, és a kórházban gondolok könnyíteni magamon. A főbejáratnál ülő fehér köpenyes nőt csak elmosódottan látom, messziről integet, hogy a kerekesszékesek a zárt parkolón át, a gazdasági bejáraton juthatnak be az alagsorba, onnan lift viszi fel őket a kórház többi részébe. Gurulok hát ötven métert a pincebejárathoz, ahol készséges takarítónő hívja fel a figyelmemet: a vécé az épület többi részében ugyanilyen, nem érdemes liftezni. "Bár van ott bent egy lépcső" - gondolkozik el.

Az ismeretlen okból épített egyetlen lépcső nagy akadály, csak fotósunk segítségével tudok átjutni rajta, akárcsak minden, három centinél magasabb padkán és útegyenetlenségen. A nem akadálymentesített vécéfülke magányában csalással élek: felállok a kocsiból, és elvégzem a dolgom. Ha valóban nem tudnék járni, a fotóssal új dimenzióba lépne a munkakapcsolatunk.

Februárban a hosszú nevű minisztérium megállapodott a mozgássérült-szervezetekkel egy törvénymódosításról, amely kijavítaná a régi jogszabály hibáit: például előírná, hogy évről évre ütemezzék a konkrét akadálymentesítési feladatokat. Az érintett minisztériumok 1,1 milliárd forintos pályázatot írnak ki augusztusban önkormányzati közintézmények akadálymentesítésére. Az ICSSZEM maga 381 millió forintot fordít e célra. A közhasználatú intézmények akadálymentesítésére még öt évet kell várni, az ősszel parlament elé kerülő törvénymódosítás szerint ugyanis 2010 januárja lesz az új határidő.

Rámpák: szabadesés és hanyatt esés

A Vörösvári út, ugye, nem kimondottan közintézmény, mégis meg kell emlékezni az elrettentő példáról. Kerekesszékesek ugyanis még a MEOSZ-székháztól háromszáz méterre sem, segítséggel sem jutnak át egyik oldalról a másikra, amit kettős korláttal igyekeznek elérni a közlekedéstervezők: egyrészt rövid zöld lámpákkal, másrészt éles, magas padkákkal.

A zebra helyett tehát marad az aluljáró pár száz méterrel odébb. Az úttest Margit híd felé eső oldalától kellemesen lankás rámpa vezet a föld alá, rajta akkora aszfalthiányokkal, hogy kedvem támad egyenletet felírni: vajon mekkora röppályát írna le szabadesésben az a kerekesszékes, aki túlságosan nekimerészkedik a lejtőnek? Írjuk tapasztalatlanságom számlájára, hogy csak fotós segítőm közreműködésével tudom "átlépni" a 30 centi széles aszfaltfolytonossági hiányt, bizony, a kátyú a rámpán is kátyú, csak még lejt is. A másik oldalon a rámpa kitűnő, saját erőmből küzdöm le (fel) a száz métert, hogy a fotós végre fotózhasson. A fenti buszmegállóból tíz figyelmes szempár néz félig borzadva, félig drukkolva, szinte várom, hogy kitörjön a tapsvihar, amikor végre felérek a vízszintesre.

Hasonló közönségsikerre vágyó akrobata kerekesszékeseknek ajánlható legfeljebb az a Margit kórház közelében található gyógyszertár, ahol a rámpa van ugyan, de a lépcső síkját követi. Itt erőt vesz rajtam a gyávaság, és meg sem próbálok feljutni rajta, mert egészen biztos, hogy hanyatt vágódnék, és ezúttal nemcsak a méltóságom a tét. Gyógyszertár helyett a Fő téri Bán sörözőt keressük fel, és nem, köszönöm, nem kell a mobil rámpa, nem megyek fel a teraszra. Jó itt nekem az asztal tövében, a macskakövön.