'Mintha valami keresztényszocializmusra emlékeztetne'

Ahogy közeledünk a kétpártrendszerhez, egyre inkább az az érzésem, nem lesz valami szívderítő benne élni.

Parlamenti demokráciában akkor van kétpártrendszer, ha tartósan két párt küzd egymással, és nem sok esély van rá, hogy egy harmadik kihívja mind a kettőt. Mi nem tartunk itt, és talán nem is fogunk egyhamar. Gondoljon Tölgyessy jóslatára. Tavaly októberben azt írta a Népszabadságban, hogy az EU-parlamenti választások közvetlenül nem érintik, melyik párt kormányoz Magyarországon, ezért sok szavazó, aki 2002-ben a Fidesztől való félelmében a szocialisták mögé állt, bár szíve szerint az SZDSZ-t támogatta volna, most a szívére fog hallgatni. Valami ilyesmi, bár kevésbé valószínű, az MDF-fel is megtörténhet. Ráadásul mindkét nagy pártnak érdeke, hogy ilyen kisebb formációk válasszák el a másik oldaltól, befogva az ingadozó szavazók egy részét. A szocialista vezetők, bár ők sem rajonganak az SZDSZ-ért, megtanulták ezt. A Fidesz és az MDF viszonya bonyolultabb.

Általában, a körülményektől elvonatkoztatva nem tudom magamévá tenni azt az elképzelést, hogy három párt jobb, mint kettő; hogy minél több párt van, annál jobb. A kilencvenes évek elején én is annak híve voltam, hogy háromosztatú pártrendszer legyen Magyarországon. Azt reméltem, hogy egy erős, balra és jobbra zárt politikai tábor akadályozza meg az utódpárt visszatérését a hatalomba. Ez a vonat hamar elment. Az SZDSZ beszállása a 94-es koalícióba már csak a távolodó mozdony füttye volt.

Mitől szebb tehát a kettő, mint a három vagy a négy?

Bence György

Hogy van-e többféle politikai alternatíva, megjelennek-e új politikai elképzelések, az nem csak azon múlik, hogy hány párt van. Két nagy párton belül is lehetséges. Ez a pártok működésén múlik. Most zajlanak például az amerikai előválasztások. A magyar sajtó csak a csinnadrattát és a jelöltek versenyét közvetíti, pedig a lehetséges programokat is tesztelik az előválasztások során. És most először kaptak nagy szerepet ebben az internetes fórumok.

Magyarországon, ahol folyton a politikai élet vészes megosztottságán siránkoznak, ebből a szempontból akár előnyei is lehetnének egy kétpárti felállásnak. Ha két párt faltól falig lefedné a mezőnyt, akkor mindkettő kénytelen lenne a közép felé politizálni. Persze a hazai helyzetnek az a sajátossága - túl azon, hogy csak közelít a kétpárti felálláshoz -, hogy az egyik párt tábora nem ér a falig. A Fidesznek könnyen támadhat megint szélsőjobboldali versenytársa. Ezért nem érvényesül a középre húzó tendencia. Ehhez képest másodlagos, milyen szélsőjobboldali szimpátiák vannak bizonyos, nem jelentéktelen fideszes körökben. A szocialistáknál legalább ilyen erőteljes balos vonzalmak támadnának, ha a Munkáspárt erősebb lenne.

De persze nem csak azon az alapon lehet kifogásolni a kétpárti felállást, hogy az a szép, ha sok kis virág van a mezőn. A komolyabb ellenvetés úgy hangzik, hogy a két nagy párt a végén már alig különbözik egymástól, csak azért lovagolnak meg egy-két látványos ügyet, és vernek körülöttük jó nagy habot a médiában, hogy ébren tartsák a választók érdeklődését. Ebben van némi igazság, meg egy jó adag posztmodern-médiaelméleti túlzás. De mindegy, nálunk nem ez a helyzet.

Mintha valamiféle közeledés nálunk is megindult volna. Mindkét nagy párt azt mondja például, a másik szavazótábora nem ellensége.

Mondanak, mondtak mindenfélét. Különösen a szocialisták. Egy választás után a nyertesnek mindenképpen a politikai demobilizálás az érdeke. Hát még akkor, ha a vesztes párt jól tud mozgósítani. Ezért pengettek olyan békés húrokat a szocialisták. De a párt és a kormány közti sajátos viszony is hozzájárult: nem párttag miniszterelnök, egy csomó pártonkívüli vagy az MSZP-hez gyengén kötődő miniszter. Megjelentek tehát az új jelszavak. Betemetjük az árkokat, az egész ország kormánya, nemzeti közép, befogadó köztársaság, no meg a gyermek, a drága gyermek. De hol vannak már ezek a jelszavak? Figyelje csak a szocialisták csodagyerekét, Gyurcsány Ferencet, akinek copyrightja van némelyikre. Most összeesküvés-elméletet gyárt, árnyékkormányról beszél, és azt harsogja, merjünk baloldaliak lenni.

A Fidesz nem ment bele a játékba. Ők láthatólag abból indultak ki, hogy csak egész kevéssel vesztették el a választásokat, ezért az a dolguk, hogy egyben és - amennyire lehet - mozgásban tartsák táborukat. A többit majd elvégzik helyettük a kormánypártok. Csak ki kell használni minden támadási lehetőséget. A számítás eddig bevált. Most viszont egy kicsit valóban középre kellene húzni, és kevésbé agresszív, félelmetes színben feltűnni. De nem vagyok biztos benne, hogy ez is sikerül nekik. Ott vannak a megkeseredett vezetők, a nehezen irányítható polgári körök és a szélső-jobbik kihívás. A Fidesznek egyébként sem erős oldala, hogy kényelmesen hátradőljön.

A gesztenyéskerti szövetséggé alakulás óta a Fidesz látványosan szociálisan érzékeny lett, már nem azt mondja, hogy azokon segítene, akik magukon is tudnak segíteni.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Feltételezem, hogy felismerték, milyen irtózatos, nagyon nehezen korrigálható hiba volt leprolizni azokat az ingadozó szavazókat, akik végül a szocialisták javára döntötték el a választások kimenetelét. És valószínűleg arra is rájöttek, hogy a középosztály erősítésére irányuló támogatási politikát, most eltekintve érdemi helyességétől vagy helytelenségétől, milyen nagy oktalanság volt a szegényebb rétegekkel szemben olyan sértő módon előadni, ahogy tették.

A kétpárti szisztéma hazai utálói olyasmit szoktak mondani, hogy e felállás erőltetése egy sokszorosan tagolt társadalomban civil háborúsághoz vezet.

A Fidesz valóban erőlteti a maga térfelén, de csak mérsékelt sikerrel. Amit eddig sikerült lenyelnie, azért nem kár. Nekem a Jobbikért se fájna a szívem. Gondolom, az eddigiekből is kiderül, szerintem a kétpárti felállásnak inkább ellenkező hatása van, nem az ellentétek élezése.

Mindkét nagy párt megpróbál néppárt lenni. Az MSZP kezdettől fogva, a Fidesz később. Azt azért hozzátenném, én a néppárt kifejezést az eredeti, a német szocdem politikai teoretikus, Otto Kirchheimer által bevezetett értelmében használom. Vagyis abban az értelemben, hogy egyik párt sem köti le magát egy-egy nagy társadalmi osztályhoz, réteghez, csoporthoz. Mindenfelől próbálnak támogatókat toborozni. Ez persze nem zárja ki, hogy megpróbálják kihasználni, ha támogatóik egyik vagy másik csoportban sűrűsödnek.

A Fidesz esetében nem illúzió ez a néppártiság? Ha valaki beleolvas a Szövetség Alapító levelébe, elég ideologikus formációval találkozik.

Jogos kérdés. Osztálypárt, néppárt. A másik kirchheimeri szembeállítás: világnézeti párt, nem ideologikus párt. A Fidesz vezetői, elsősorban Orbán Viktor és néhány komolyabb fideszes kommentátor valóban egyre ideologikusabb nyelven beszél. Más kérdés, hogy ez mennyire jut el akár a saját közönségükhöz. Elég sokáig tartott, mire a média egyáltalán észrevette, hogy új kulcsszavak jelentek meg a szövegekben. Először inkább csak viccelődtek a fura szóhasználaton. Nem is ok nélkül. Én sem tudtam például ellenállni annak, hogy "szent szövetség"-nek nevezzem az új formációt. Remélem, nem a lelki üdvösségemet tettem kockára.

A Fidesz eleinte azt sugallta - mit sugallta, harsogta -, hogy csak neki vannak értékei, sőt "értékrend"-je. De nem lehetett tudni, hogy tulajdonképpen mi az. Lassan kezd kiderülni, bár még korántsem világos. Mintha valamiféle keresztényszocializmusra emlékeztetne. Magát a szót persze nem használják. Hogy meddig mennek el ezen az úton, hogy tényleg világnézeti párttá válnak-e, azt nem tudom. Ha igen, akkor semmi sem lesz a néppártiságból, elindulnak a szektásodás felé. De úgy tűnik, az eddiginél valóban egy kicsit több ideológiára van szüksége mind a két pártnak. És ezt a másik oldalon is érzik.

Elég riasztóan hangzik az Alapító levélnek az a mondata, hogy az igazság megismerhető és a politikai cselekvés alapjává tehető.

Az én fülemnek is sok minden riasztóan hangzik a dokumentumban, de ez nem különösebben. Szerintem egyáltalán nem baj, ha valaki értékek dolgában meg van győződve a maga igazáról, s az alkotmány szabta határok között a politikában is megpróbálja érvényesíteni.

Kialakulhat így valamiféle értelmes vita a két oldal között?

Azon az alapon nincs miről vitatkozni, hogy minden csak ízlés dolga. Igaz, veszélyes lehet azt hinni, hogy nekünk a zsebünkben vannak az értékek, az ellenfélnek meg egyáltalán nincsenek értékei. De ez nem csak a fideszesekre jellemző. Kevés olyan elkötelezett szocialistát vagy szabaddemokratát ismerek, aki elhiszi, hogy valaki egyszerre lehet fideszes, épelméjű és ép erkölcsi érzékű ember.

Nem lehet, hogy a kéttömbös politikai váltógazdaság kevésbé viselné meg az emberek lelki életét, ha tartana ott politikai kultúránk, hogy pártjaink a másik szalonképességét azért nem kérdőjelezi meg?

Nem hinném, hogy a magyar politika durvább lenne, mint az amerikai vagy a francia. A legutóbbi választások első fordulójában csúfos vereséget szenvedett francia baloldal például azt mondta híveinek, hogy a második fordulóban szavazzanak inkább a tolvajra, mint a nácira. Ilyet Magyarországon még nem mondtak. Bár lenne rá igény.

Talán már nem járunk ettől olyan messze.

És akkor elmondhatnánk, hogy a fejlődés útján hátul kullogó Magyarország utolérte Európát.

A látványosabb felbolydulások idején néha elcsodálkozom, a politika iránt érdeklődő közönség mennyire nem érez késztetést, hogy egyfajta játékként nézze politikusaink produkcióját.

A politikai elemzők új generációja mindent elkövet, hogy ránevelje őket. A politikusok minden megnyilvánulását aszerint vizsgálják, hogy hány gólt sikerült bevinniük, hányszor jelentek meg a médiában, hány népszerűségi pontot szereztek csapatuknak. Engem érdekel a játék, egyáltalán nem becsülöm le. Talán hozzájárul, hogy oldódjanak a görcsök. Mindenesetre ellensúlyozza az elemzők előző generációjára jellemző gépies szörnyülködést.

De azért nem hinném, hogy játék az egész. Vagy ha - a játék kedvéért -megengedjük, hogy az, akkor másféle játék is. Engem a góltotónál jobban érdekel a politikában folyó intellektuális küzdelem. Egészen izgalmas dolog megfigyelni, hogyan küzdenek politikusaink saját eszméikkel. A baloldaliak a jóléti állammal, a jobboldaliak a szabad piaccal.

Ilyesmit én mondjuk nem látok a Fideszben.

Csak várja meg. Előbb-utóbb itt is lesz olyan konzervatizmus, amely nem a lélektelen tőkéről papol, hanem lelkesedik a tőkéért. Az sem lesz valami szívderítő.