Bizalmi szavazások és kormánybukások Magyarországon

A 386 fős Országgyűlésben az MSZP-SZDSZ koalíció 210 mandátummal rendelkezik; a kormány iránti bizalom kinyilvánításához a képviselők egyszerű többsége szükséges. A pénteken sorra kerülő bizalmi szavazáson - az MDF javaslatára - név szerinti, nyílt szavazással döntenek a kormány programjáról és a miniszterelnök személyéről.

Új intézmény a bizalmi szavazás

Az alkotmány szerint a bizalmi szavazást a kormány javasolhatja miniszterelnöke útján az Országgyűlésben, és amennyiben a szavazáson nem kapja meg a többséget, köteles lemondani. Ezután korlátozott jogkörű, ügyvezető kormányként folytatja munkáját az új kabinet megalakulásáig.

A bizalmi szavazás és a bizalmatlansági indítvány fogalma a korábbi alkotmányokban vagy alkotmányerejű jogszabályokban nem volt ismert, mondta az MTI érdeklődésére Pesti Sándor, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Politikatudományi Intézetének adjunktusa. Sem az 1848-as áprilisi törvények, sem az 1920. évi I. törvény nem tartalmazta ezt a fogalmat, ahogy a szocialista alkotmány sem.

Háromszor szavazták le a kormányt

Ennek ellenére a magyar történelemben háromszor, 1905-ben, 1910-ben és 1938-ban fordult elő, hogy a magyar parlament nem nyilvánított bizalmat a kormánynak. (Bővebb számítások szerint megtörtént ez 1898-ban, 1903-ban Az ELTE adjunktusa az MTI-nek nyilatkozva kitért arra, hogy a jelenlegi alkotmányba 1989-ben került be a bizalmi szavazásról szóló rendelkezés, és a Gyurcsány Ferenc által kezdeményezett bizalmi szavazás lesz az első ilyen országgyűlési aktus a rendszerváltás utáni magyar parlamentarizmus történetében.)

Pesti Sándor egy tanulmányában Tisza Kálmán idejéből jegyezte fel, hogy már az 1870-es években is kvázi bizalmatlansági indítványok születettek a kormánnyal szemben.

Tisza Kálmán ügyesen elkerülte a bukást

1878 őszén ugyanis az egykori miniszterelnök, az amúgy kormánypárti Szlávy József egy felirati javaslatot nyújtott be, amely tulajdonképpen bizalmatlanságot fejezett ki a Tisza-kormánnyal szemben. (A miniszterelnök pártja ekkor éppen szétesőben volt.)

Ha az ellenzék is megszavazta volna ezt a javaslatot, Tiszának fel kellett volna vetnie a bizalmi kérdést, amelyen feltehetően megbukott volna, írja Pesti. Az Egyesült Ellenzék azonban vérszemet kapott, s maga nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormánnyal szemben. Ez pedig lehetővé tette Tiszának, hogy a megosztott pártot újból egyesítse.

Tisza lemondása után a pártfegyelem szemmel láthatóan lazult a Szabadelvű Pártban, a különböző platformok, csoportosulások fontos kérdésekben (például az egyházpolitikai küzdelemben) a nyilvánosság előtt is összecsaptak egymással. A párt egységét azonban egészen az 1904-1905-ös válságig nem fenyegette komoly veszély.

1877: nem akartak független választási bíróságot

Szintén tőle tudjuk, hogy még két alkalommal szavaztak le a hivatalban lévő kormányt a Parlamentben. 1877 szeptemberében az igazságügy-miniszter olyan tervezetet nyújtott be a Parlamentnek, amely elvonta volna a törvényhozás hatásköréből a választási visszaélések elbírálását, és a független bíróságra ruházta volna át ezt a jogkört.

Az ellenzék támogatta a törvényjavaslatot, a kormánypártiak viszont megosztottak voltak. Tisza Kálmán miniszterelnök az előterjesztés elfogadását ajánlotta, de még saját miniszterei sem vettek részt a szavazáson, ahol végül 64:62 arányban elvetették a kormány javaslatát - írja Pesti.

1898: napirendi ügyben szavazzák le a kormányt

1898 decemberében Szilágyi Dezsô házelnök pártjának azon bírálata hatására, miszerint nem lép fel elég erélyesen az ellenzéki obstrukcióval szemben, lemondott pozíciójáról.

A függetlenségi vezér, Kossuth Ferenc azt indítványozta, hogy a ház a bejelentést ne vegye tudomásul, Bánffy miniszterelnök viszont az új elnök megválasztásának napirendre tűzését javasolta. A szavazás során nem csupán a ház, hanem a Szabadelvű Párt többsége is Kossuth Ferenc indítványa mellett foglalt állást, tehát leszavazta saját miniszterelnökét.

1903: kormánybukás a parlamenti szavazás után

1903. szeptember 29-én vita támadt az országgyűlésben, ugyanis Körber osztrák miniszterelnök, beleavatkozván a magyar belügyekbe, bírálta a magyar ellenzék katonai követeléseit. A miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly nem elég erélyesen utasította vissza ezt az ellenzék szerint, így Kossuth Ferenc, a Függetlenségi Párt vezére azzal az indítvánnyal élt, hogy a parlament a következő ülésén vitassa meg a miniszterelnök válaszát.

Ezt Khuen-Héderváry elutasította, a napirendi indítványról tartott határozathozatal során azonban a többség elfogadta. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a szabadelvű párti képviselők egy része átszavazott. Az eset egyfajta bizalmatlansági szavazás volt a miniszterelnök ellen, amiből ő le is vonta a megfelelő következtetést, és még azon a napon lemondott.

A dualizmus során sokféle okból véreztek el kormányok, kényszerültek távozni kormányfők, de a parlament nyílt, plenáris ülésén sem azelőtt, sem azután nem bukott meg miniszterelnök - írja Pesti.

1905: a darabontkorszak

1905-ben megbukott az előző harminc évben kormányzó Szabadelvű Párt és olyan ellenzék szerzett többséget a budapesti Parlamentben, amely a kiegyezés alapjait támadta, többek között önálló magyar hadsereget akart. Ferenc Józsefnek nem sok érzéke volt a demokráciához, így az ellenzéket nem engedte hatalomra kerülni, legalábbis 1905-ben még nem, és utána is csak részben, jelentősen felpuhítva az oppozíció sorait. Addig is, amíg megdolgozták az ellenzéket, úgynevezett darabontkormányt nevezett báró Fejérváry Géza vezetésével a császár és király.

A Fejérváry-kormány gyakorlatilag parlamenten kívüli kormányzást vezetett be, Fejérváry ugyanis Ferenc József feltétlen híve volt, de nem a demokráciáé. Mintha parancsot hajtott volna végre - írta róla egy kötetében Hanák Péter történész. Nem véletlen, hogy a parancsuralmi rendszernek a parlamenti többséggel bíró ellenzék nem szavazott bizalmat.

Ez történt a Fejérváry-kormány bemutatkozásakor, 1905. június 21-én, ekkor az ellenzék bizalmatlanságát fejezte ki a darabontkormánnyal szemben.

1938: Imrédyt próbálja megbuktatni Teleki és Keresztes-Fischer

Imrédy Béla, az eredetileg angolbarátnak hitt miniszterelnök 1938-ban egyre inkább németbaráttá kezdett válni, és bejelentette, hogy diktatórikus kormányzást akar bevezetni - írja Gergely Jenő történész egyik könyvében.

Ekkor gróf Teleki Pál, aki éppen kultuszminiszter volt, és a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc összefogott és a Horthy-rendszer mérsékeltebb erőire támaszkodva megpróbálta megbuktatni az Imrédy-kormányt. Erről tudott a mérsékelt konzervatívok vezéregyénisége, Bethlen István gróf és maga Horthy Miklós kormányzó is.

A kormánypárton belüli vezetők az úgynevezett alkotmányvédő fronttal fogtak ekkor össze, és szembeszálltak Imrédyvel. 1938. november 22-én 62 képviselő kilépett a NEP nevű kormánypártból, és a házszabály módosítására vonatkozó törvényjavaslat végén 115:94 arányban leszavazták a kormányfőt.

Nem a parlamenti szavazás buktatta meg végül

Imrédy a parlamenti bukás után lemondott, de minthogy ellenfelei nem szerveződtek meg, Horthy újra miniszterelnöknek nevezte ki. Tovább folytatta a kormányfő ezután az ország fasizálását, többek között megkezdték a második zsidótörvény kidolgozását, megszervezték Volksbundot, a Magyarországi Népi Németek Szövetségét. Imrédy végül végül megalakította saját "úri fasiszta" mozgalmát (Gergely Jenő minősítése).

Ekkor lépett közbe a mérsékelt konzervatív csoport és az egyre fasisztább nézeteket valló Imrédyt azzal buktatták meg, hogy előásták a családfáját, és kiderítették, hogy felmenői között zsidók is voltak. Imrédyt tehát végül nem a parlamentben tették lehetetlenné, hanem saját zsidótörvénye előkészítése közben.