'Ügyetlenkedünk, és csak magunkat hibáztathatjuk'

Jut mostanában energiája a miniszterelnök tanácsadójának szerepkörére is?

Az elmúlt időszakban három helyen mondtam el, mit gondolok. Három hete az informális kormányülésen átfogóan próbáltam elemezni az országban kialakult helyzetet és saját politikánkat. Két hete a választmányi ülésen politikai stratégiánk bizonyos pontjainak szükséges korrekciójáról beszéltem. Ezt követően volt egy négyszemközti beszélgetésem a miniszterelnökkel, hogy mindebből szerintem mi következik.

Egyik nyilatkozatában mintha azt mondta volna, összeegyeztethetetlen elemeket tartalmazott a program.

Van egy általános, elvi feszültség a rendszerben, és ennek létrejöttében nekem személy szerint is felelősségem van. A megkezdett program három nagy eleme nem teljesen illeszkedik egymáshoz. A nemzeti közép politikája egy újbaloldali megközelítés, ha úgy tetszik, sok tekintetben blairista, a különböző hagyományok és politikai értékek együttélését, kibékítését és új integrációját próbálja megvalósítani. Ennek Magyarországon aktuális politikai üzenete is volt, az árkok betemetése. Az első két száznapos program döntően hagyományos szociáldemokrata ihletésű, a generalista jóléti állam szerepére építő program volt. Mindeközben gazdaságpolitikánk egy passzív, legfeljebb szabályozó, de semmiképpen nem fejlesztő államot foglalt magában, rigorózusnak szánt fiskális és monetáris politikával.

Azok a dilemmák, amelyek most a baloldalt feszítik, éppen arról szólnak, hogy ezt a három elemet nem sikerült összegyúrni. Az nyilvánvalóan nem fog menni, hogy mindegyikből kiszemezgetjük, ami a legjobb, akár illenek egymáshoz, akár nem. Ebből nem lesz politika. Ebből lehet csinálni egy jó választási kampányt vagy lehet hozni egy-két jó intézkedést, de ez nem elég. Ahhoz, hogy ebből átfogó program legyen, ezt a feszültséget fel kell oldani. Meg kell mondani, miről szól az ország. Meddig terjed az én felelősségem? Én vagyok-e a sikeremért felelős, vagy az állam?

Az a legnagyobb probléma az elmúlt öt év politikájával, és ebben van nekünk is felelősségünk, hogy elhitettük az emberekkel: az egyéni jólét megteremtéséért a felelősséget szinte kizárólag az állam viseli. Létrehoztuk az állam jóléti szerepvállalásának illúzióját. A jóléti rendszerváltás helyes eszményéből, amely egyébként mély strukturális átalakítást kellett volna jelentsen valamikorra mostanra, megmaradt az egyszeri szociális kiigazítás, és ennek folyamatos, egyre magasabb spirálon jelentkező igénye. Az államot terhelő szociális igények vég nélküli, öngerjesztő sorozata nyilván nem kielégíthető.

És közben infantilizálódik a politika nyelve. Egyszerre lehet adócsökkentést, a szociális és jóléti kiadások, az infrastrukturális beruházások és a különféle támogatások növelését követelni, és közben még felháborodni azon is, hogy növekszik az államadósság. És erre nem azt mondja az ország értelmesebb fele, hogy maga kérem rövid távú politikai szándékai alapján tönkre akarja tenni az országot, hogy ezzel csak egy kicsike színest szabadna kapni a negyedik oldal alján, és akkor tessék jelentkezni, ha van konzisztens társadalom- és gazdaságpolitikai programja. Ha valaki azt mondja, hogy ennek a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, annak muszáj hozzátennie, hogy az ellenzéknek pedig nemcsak hogy nincs, de kifejezetten káros, amit mond.

Orbán Viktor azért keményebb szavakkal szokta illetni a kormány gazdaságpolitikáját.

Ne üljünk fel Orbán kritikájának! Jól emlékszünk Orbán Viktorra, aki új magyar gazdasági csodáról beszélt, amelynek törvényszerűségei nem olvashatók ki a közgazdasági tankönyvekből; aki itthagyott több mint ezermilliárdos ki nem fizetett számlát és eldugott költségvetési hiányt; aki 2001 első negyedéve óta, mióta csökken a magyar gazdaság teljesítőképessége, folyamatosan keresletet élénkít, nem pedig a szükséges reformokat gyorsítja fel.

Orbán Viktor elhitette Magyarországgal, a gazdaság arról szól, hogy a kormány elvesz egy csomó pénzt az emberektől adó formájában, majd ismeretlen szempontok alapján és átláthatatlan körülmények között öt-tíz-tizenöt millió forintokat tesz Széchenyi-terv gyanánt az emberek zsebébe. Orbán a járadékosok Magyarországát csinálta meg, ahol az emberek elfelejtették, jövedelmet csak ők keresnek, a kormányok pedig szegényebbek, mint a templom egere. Ma Magyarországon szinte mindenki azt hiszi, az állam lesz az ő problémájának megoldója. Ezt az országot Orbán Viktor tette ilyenné, és ha volt valami nagy bűne a kilencvenes éveknek, akkor az éppen ez. Negyven év szocializmus után lassan megértettük, az állam legfeljebb kiegészítő szerepben lehet, és miénk a fő felelősség; nekük kell többet tanulnunk, elköltöznünk, ha helyben nincs munkahely, nekünk kell szakmát váltanunk és kockáztatnunk. A kilencvenes években Magyarország ezt már majdnem megtanulta, de jött egy fiatal jobboldali politikus, aki azt mondta, csináljunk egy olyan társadalmat, amelynek közepén ott áll az erős, osztogató állam. Megteremtette a hagyományos "adóztass és költekezz" világot, azzal a különbséggel, hogy amíg szociáldemokraták művelték ezt, addig legalább volt benne némi szociális jóindulat.

Nekünk annyi felelősségünk van ebben, hogy nem mentünk, de azt hiszem, nem is mehettünk ezzel gyökeresen szembe. Bizonyos értelemben hagytuk túlélni ezt a hibás mentalitást. Nem voltunk komolyan felkészülve arra, hogy ennek a négy évnek arról is szólnia kell, hogy vissza kell oda vinni az országot, ahonnan Orbán Viktor letérítette.

Nem hogy nem mentek ezzel szembe, de a kampányban még rá is tettek egy lapáttal. Kormányra kerülve pedig azonnal teljesíteni akarták az összes ígéretüket, és Orbán Viktorék örömére olyan költekezésbe kezdtek, mint amilyet ők mutattak be a ciklus végén.

2002 tavaszán lényegesen rosszabb helyzetben volt az ország, mint a választási kampányban gondoltuk. Ez igaz. És az is igaz, hogy foglyai lettünk saját programunknak. Orbán próbál megszabadulni a felelősségtől, ami ebben az ügyben az övé, mi pedig nem kezdtük el időben kidolgozni az új stratégiát, amelynek elkerülhetetlensége már tavaly év végén látszott. De abban a helyzetben, hogy úgy és azzal a programmal nyertünk, és hogy megkérdőjelezték az új kormány legitimitását, nem tudott mást tenni a kormány. Nem az a baj, hogy akkor megtettük, hanem az, hogy miután megtettük, nem módosítottuk elég gyorsan a hangsúlyokat. Ebben nekem is van felelősségem.

Érdekes szituáció lesz, ahogy az MSZP az egyén nagyobb felelősségét hirdetve a liberális oldalhoz közeledik.

Az MSZP nem a liberális oldal felé fordul, hanem a feje tetejéről a talpára kell állítania azt a torz jóléti világot, amely ma nem a társadalmi igazságtalanságok csökkenését, hanem fokozott újratermelődését segítik elő. Budapesten a második kerületben például háromszor annyi egészségügyi szolgáltatást vásárolunk közpénzből finanszírozva, mint Szabolcs-Szatmár megyében. Pedig nyilvánvaló, hogy a rózsadombi lakosok nem szegények, és nem rossz az egészségi állapotuk. Oktatási és egészségügyi rendszerünkben utolsóként fenntartottuk a redisztribúciós elitek túlhatalmát. Azok, akik jól cikáznak ezekben a rendszerekben, lényegesen többet tudnak kivenni belőlük, mert nem mérjük, ki mennyit tesz be, és mennyit vesz ki.

És hogyan nézne ki ez az új, nem hagyományos jóléti állam?

Igazságosabb, szabadabb, mégis olcsóbb, és több pénzt hagyna az embereknél. Egyszerre ösztönözne nagyobb teljesítményre és határozottabb jóléti szolidaritásra. Érdekeltté tenné az embereket, hogy hatékonyan használják a jóléti forrásokat. Alaphelyzetben a családok, az egyének felelősségére épít, de a mainál sokkal erősebb és sűrűbb szövésű hálót tartana az alsó 30 százalék alá. Összeegyeztetné az egyén felelősségét és a közfinanszírozás előnyeit. Igaz, ehhez szinte mindent meg kell változtatni. A sok-sok lépés közül az első, hogy mérni kellene a jóléti befizetéseket és az igénybe vett jóléti szolgáltatásokat, majd pedig a jóléti szolgáltatások természetben történő állami elosztását meg kellene szüntetni. Az állam ugyanis meghagyott egy kis őskommunizmust. Járadékosból vevők leszünk, visszaszerezzük jogainkat jóléti döntéseink felett, és megszűnnek a mai kiváltságok.

Hogyan fogadja majd az MSZP tagsága és szavazóbázisa a hagyományos jóléti államnak vége fordulatot?

Az nem jó retorika, hogy a hagyományos jóléti államnak vége. Azt üzeni, hogy valamit elvesznek tőlem. Amiről én beszélek, szerintem arról szól, hogyan adjuk vissza a jólét lehetőségét azoknak, akiket a mai jóléti rendszer nemhogy nem segít, hanem kiszorít.

Hibázunk, ha azokat ijesztgetjük ezzel, akik szerintem a jóléti rendszer átalakításának legnagyobb nyertesei lennének (mert ma ők a legnagyobb vesztesek). De mi ostoba módon azt hitetjük el sok emberrel, hogy neki a mai rendszer jó. Tévedésben tartunk milliókat. A mai rendszer a felső egymilliónak jó. Ezért nem azt kell mondani, hogy a hagyományos jóléti államnak vége, hanem azt, hogy új jólétet teremtünk. Meg kell csinálni a jóléti rendszerváltást, de nem azon az áron, hogy elvesznek a fejlesztési források, és felemeljük az adókat, hanem úgy, hogy átalakítjuk az egészségügy és az oktatás alapvető rendszerét.

Igazságtalan, hogy az egyik gyerek egy éves tanulmánya egy budapesti gimnáziumban akár többszörösébe kerül annak, mint egy nyírségi iskolában tanulóénak. Miért van ez? Én budapesti, magas társadalmi státusú szülőként persze megtalálom, hol kap legjobb szolgáltatást a gyerekem, természetesen ingyen. De meg fogja találni a nyírségi mezőgazdasági segédmunkás? Miért nem mondjuk azt, hogy Magyarországon olyan iskolát tartunk fenn közösen, amely ilyen és ilyen felszereltséggel rendelkezik? Mindenkinek ennyi jár, és ezt garantáljuk is. Ennyit bírunk el közösen. Vannak ennél jobb iskoláink is, aki ilyenbe akarja vinni a gyerekét, az még tegyen hozzá tízezer forintot. Ezzel szemben ma az történik, hogy az egyik ember pénzben kifejezve két és félszer olyan szolgáltatást kap, mint a másik. És hogy ki kapja meg, nem az dönti el, ki a tehetséges vagy a rászoruló, hanem az, hogy ki lakik jó helyen, ki született jó családba.

De mi ezt nem mondjuk el világosan. Az egészségügyi rendszer átalakítása kapcsán hagyjuk, hogy ellenfeleink a privatizációról beszéljenek, pedig nem a privatizációról szól az egézségügyi reform, hanem arról, hogy megszüntetünk előjogokat, megszüntetjük a rendszerben ott lévő igazságtalanságokat. De sokan nem látják, hogy mi társadalmi problémákat akarunk megoldani, nem pedig "rendszerreformokat" csinálunk önmagukért. Ügyetlenkedünk, és ezért csak magunkat hibáztathatjuk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!