Hegedűs, a bírák meg az alkotmány

Meglepte, hogy ifj. Hegedűs Lórántot a Fővárosi Ítélőtábla felmentette?

Őszintén szólva jobban meglepődtem, amikor első fokon elítélték. Azt gondoltam, végre akadt egy bíró, aki vette a bátorságot, hogy szembemenjen azzal a szerintem megalapozatlan legfelsőbb bírósági uszítás-értelmezéssel, ami a Szabó Albert ügyében hozott ítélet óta meghatározza a bíróságok gyakorlatát. Mert ne tagadjuk, még ha eseti ügyben született is a döntés, azt, amit a Legfelsőbb Bíróság mond, az esetek messze túlnyomó többségében az alsóbb bíróságok még akkor is követik, ha az nem kötelező rájuk nézve. Az elsőfokú ítélet után abban reménykedtem, hogy fordulat következett be, de úgy látszik, az ítélőtábla egyszerűen visszatért a gyakorlathoz.

Halmai Gábor

Tudok más példát is mondani, ami szintén Hegedűs Lóránt ügyében történt, csak éppen nem a büntető-, hanem a személyiségi jogi perben. Hegedűs kirekesztésre hívó cikke nyomán több keresetet is indítottak magukat zsidónak valló állampolgárok. A legelső ítélet, amit a Pesti Központi Kerületi Bíróság hozott az ügyben, elutasította a kereseteket, mondván, a felpereseknek nincs joguk egy közösség tagjaként fellépni személyiségi jogsértés esetén.

A bíró az indoklásban azt mondta, el tudna ugyan képzelni olyan értelmezést is, amely szerint nem kell, hogy a sértett személy szerint felismerhető legyen a sértésben, mint azt a Legfelső Bíróság egy régi, szintén nem kötelező erejű kollégiumi állásfoglalása előírja. De mivel a Legfelsőbb Bíróságnak ez a gyakorlata, írja le szó szerint a bíró, ő kénytelen ezt követni. Magyarul, a Legfelsőbb Bíróságnak olyan mértékű a befolyása az ítélkezésre, hogy alig marad tere az önálló bírói értelmezésnek.

Ez min múlik? A bíró intellektuális bátortalanságán vagy kényelmességén?

Rengeteg összetevője lehet; egy részük nyilván nem is jogi, hanem szociológiai kérdés. Egy bíró, aki első fokon ítélkezik, előbb-utóbb feljebb akar jutni a ranglétrán, és nyilvánvalóan nem segíti előmenetelét, ha másodfokon rendszeresen megváltoztatják ítéleteit.

Lomnici úr a szegedi kártérítési ügyben annyit azért megengedett, hogy az ítélet mögött szervilizmus rejlik, a bíró egyszerűen követte a Legfelsőbb Bírósági gyakorlatát, és "szerencsétlen" indokot hozott fel. Találkozott már olyan meredek gondolattal, hogy a személyiség cizelláltsági fokát figyelembe kell venni ilyen ügyekben?

Ilyesmit még nem hallottam. Csak arra tudok gondolni, a bíró a nem vagyoni kártérítések megítélésénél használatos szempontot akarta alkalmazni, mely szerint a pénzben pontosan ki nem fejezhető károk esetében azt veszik figyelembe, hogy a károkozás mennyire nehezítette el a károsult életét. De mondanom sem kell, az ártatlanul börtönben töltött évekért járó kártalanításnál ez a szempont szóba sem jöhet.

De kerülnek be bírói ítéletekbe elég meghökkentő mondatok. Mondjuk az is, amit Tamás Gáspár Miklós egy sajtótudósítás alapján a Hegedűst felmentő ítéletből kiemelt, és amit az ítélet nyilánosságra hozatala után magam is megtaláltam az indokolásban. Én nem mondanám, hogy az a bíró, aki egy ilyen mondatot leír, antiszemita, de hogy az általa alkalmazott törvény értelmezésével probléma van, az biztos. A bíróság az uszítás tényállását vizsgálva azt nézi, van-e valamilyen reális esélye annak, hogy a kijelentés nyomán a köznyugalom sérül. És ebben a vonatkozásban elsősorban nem azt kell vizsgálni, mit tesznek az áldozatok, hanem azt, hogy az uszító mondatai nyomán mit tesznek azok, akik esetleg hajlamosak "uszulni".

Megjegyzem, a probléma hátterében részben az áll, hogy a bírósági ítéletek nem nyilvánosak. Egész egyszerűen nem lehet követni, hogyan ítélkeznek a bíróságok. Egy-két olyan döntéstől eltekintve, amelyről a Legfelső Bíróság maga úgy gondolja, hogy megjelenteti, a bírósági ítéletek nem kerülnek nyilvánosságra, és ha valaki kéri, akkor sem kaphatja meg.

Milyen megfontolások vannak emögött?

Nagyon régiek. Például az a rendszerváltás előtti megfontolás, hogy ne lehessen követni, milyen ítéletek születnek. Nyilvánvalóan olyan időből származik, amikor hoztak olyan ítéleteket, amelyekkel a hatalom nem nagyon dicsekedhetett. Ma a nyilvánosság kizárásának indoklására valamiféle személyiségi jogvédelmi érveket hoznak fel. De itt teljesen indokolatlanul. Az emberek nem arra kíváncsiak, ki volt a vádlott vagy az alperes egy ügyben. De még ha erre is kíváncsiak, ezt figyelmen kívül kell hagyni. Anonimizálni kell az ítéleteket. Speciális esetektől eltekintve nem az az érdekes, ki volt a vádlott, hanem az, hogy követni lehessen, a bíróságok milyen logika mentén, milyen ítélkezési gyakorlatot alkalmazva döntenek, és milyen indoklásokkal élnek.

Persze egy egykori parlamenti képviselő, párt-alelnök mint közszereplő nevét nem lehetne kihúzni az ítélet szövegéből, mint most történt, amikor a Legfelsőbb Bíróság elnökének külön kérésére feltették az internetre az ifj. Hegedűs ügyében született felmentő döntést. Arról nem is beszélve, hogy azoknak a bíráknak a nevét is kicenzúrázták, akik a Köztársaság nevében járnak el, tehát semmi nem indokolja nevük eltitkolását.

Voltak kezdeményezések, hogy legyenek nyilvánosak az ítéletek? Gondolom, a bíróságok nem fognak elébe menni a dolognak.

A bíróságok általában inkább bezárkózóak, szeretnek minél kevesebb nyilvánosság előtt dolgozni. És ebben talán van is valami. Senki nem szereti, ha munkája folyamatos kritikának van kitéve; mert ez ugye azzal járna. Tamás Gáspár Miklós meg mindenki más naponta írhatna cikkeket, és kifogásolhatna ítéletetek.

Voltak ugyan bizonyos kezdeményezések, de valahogy mindig elakadtak. A büntető eljárásjogi törvény újrakodifikálásakor is felmerült, de ha lehet, még inkább csökkent a bírósági nyilvánosság.

Mit gondol arról a vitáról, hogy a bírósági döntéseket bírálhatják-e a politikusok és közszereplők? Mondjuk én helyből másként kezelném ez a két kategóriát.

Én meg még különválasztanám a dolog jogi és erkölcsi, politikai megítélését is. Jogi értelemben még a politikusok részéről való kritikát sem lehet kifogásolni. Nem ismerek olyan jogszabályt, elvet, ami a politikusoknak megtiltaná, hogy bíráljanak valamilyen ítéletet vagy ítélkezési gyakorlatot. Természetesen sértegetni, rágalmazni nem lehet, de ezek általános tilalmak.

Politikai, erkölcsi értelemben azt gondolom, a közhatalmat gyakorló embereknek valóban indokolt egyfajta visszafogottságot tanúsítaniuk, mert valóban lehet olyan látszatot kelteni, amikor egy ilyen megszólalás akár befolyásolhat is. De ebben az értelemben azzal sem értettem egyet, amikor tavaly a köztársasági elnök megszólalt, és azt mondta, a Mécs-bizottság úgy ahogy van alkotmányellenes. Pedig jogilag véleménynyilvánítási szabadságával élt, és, mint kiderült, az Alkotmánybíróság tartalmilag igazolta is. Mégis, az emberekben azt a benyomást keltette, hogy ha az államfő mondja, akkor biztos alkotmányellenes is, holott neki erre nincs hatásköre, csak az Alkotmánybíróságnak. És mindaddig nem is alkotmányellenes, amíg az alkotmánybírák annak nem nyilvánítják.

Ezért én azt mondom, a közhatalmat gyakorlók fontolják meg, hogy mit mondanak. Ugyanakkor az ombudsman nem sorolható abba a körbe, mint mondjuk a miniszterelnök, a köztársasági elnök vagy akár a házelnök. Az ombudsman egy jogvédő intézmény, neki közhatalmi jogosítványai lényegében nincsenek, ő nem dönt el ügyeket, tehát nem lehet azt mondani, hogy ő most prejudikál egy későbbi döntést. Abban én semmi kivetnivalót nem látok, hogy egy nyilvánvalóan diszkriminatív bírói ítéletről elmondja a véleményét, mint a kisebbségi jogokért felelős, országgyűlés által megbízott személy.