Miért foglya a koalíciónak az SZDSZ?

Egymásnak feszültek a koalíciós pártok az egészségügyi reform kérdéseiben, az SZDSZ határozottan azt az álláspontot képviseli, hogyha tovább hátrálnak, a rendszer működőképessége kerül veszélybe. A liberálisok kormányzati szerepe is megkérdőjeleződik, ha a zászlajukra tűzött egészségügyi reform beborul, a választók elött nem tudnak majd elszámolni, mit is tettek 2006 óta, mi értelme volt koalíciós szerepüknek. Ha tehát a szocialisták szétbombáznák az SZDSZ egészségügyi javaslatait, érdemben felmerülhet az SZDSZ-ben a koalícióból való kilépés gondolata.

A helyzet teljesen új az SZDSZ-nek, hiszen 2006-ig nem volt olyan sarkalatos pont, ami ennyire szimbólumává vált volna szerepvállalásuknak, vélekedik Török Gábor, a Vision Consulting politikai elemzője, aki emellett kevés esélyt lát arra, hogy az SZDSZ tényleg szakít az MSZP-vel. Szerinte a liberálisok végig se gondolták komolyan ezt a lehetőséget. 1994, a koalíció megkötése óta a politikai folyamatok olyan tehetetlenségi helyzetet idéztek elő, amiben az SZDSZ számára egyre több erőfeszítést jelentett volna a szakítás, közben pedig az együttműködés melletti érvek egyre erősödtek.

„A liberálisok a körülmények változása – saját csökkenő támogatottságuk, a politikai élet polarizálódása és a jobboldal számukra elfogadhatatlan irányú fordulata – okán egyre inkább azt a tételt fogadták el, hogy nincs alternatívája az együttműködésnek” – mondta Török Gábor. A lehetőségek beszűkülésének négy fő oka van.

Garanciavállalás

Az SZDSZ legutóbb 1990-ben és 1994-ben jelentett önálló alternatívát, még a koalícióba lépéskor is azt hirdette, hogy garancia szerepet vállalva liberálisabb irányba viszi az országot, és kormányzati pozícióból megakadályozza az MSZP túlzó lépéseit. Azóta viszont kialakult a „nélkülünk még rosszabb lenne” típusú érv, ami logikailag annyiban sántít, hogy az MSZP helyére ugyanúgy beilleszthető lehet akár a Fidesz is.

„Ez a fajta szerepvállalás azért is válhatott identitásképző erővé, mert egybeesik az SZDSZ politikusainak önképével: a liberálisok így egyszerre tudják magyarázni alacsony támogatottságukat, valamint együttműködésüket azokkal a szocialistákkal, akiknek stílusát, politikáját és módszereit gyakran elutasítják”. Török Gábor felhívja a figyelmet arra is, hogy az SZDSZ az évek során le is szokott az önállóságról, ami nem feltétlenül kispárti jellemző, az MDF 2006-ban erre remekül rá is cáfolt például azzal, hogy saját miniszterelnök-jelöltet állított.

A liberálisok önállósági törekvése a koalíciós struktúrán sem hagyott nyomokat. Míg létezik olyan modell is, ahol az egyes pártok saját szakterületükről maguk dönthetnek, addig az MSZP és az SZDSZ olyan megállapodást kötött, ami a fontos ügyekben közös döntést ír elő. „A garancia szerepnek ez a kormányzati felfogás felel meg inkább. Ebben a koncepcióban a kisebbik fél feláldozza azt a képességét, hogy néhány ügyben saját javaslatát maximálisan érvényesítse azért a lehetőségért, hogy bármilyen ügybe némileg bele tudjon szólni” – jellemzi az együttműködés módját az elemző.

Megfelelni a szavazóknak

Az SZDSZ szavazói a kutatási eredmények alapján krízishelyzetben pártolják a koalíciót, ami azt jelenti, hogy ezt a tábort „nem egyszerűen azok alkotják, akik liberálisan gondolkodnak, hanem azok, akik mindezt pozícionálási értelemben a centrumban, vagy attól balra képzelik el”. „A jobboldali liberális kategória annyit jelenthet, hogy e szavazók nem hajlandók elfogadni az MSZP-t egyedüli partnernek – ám attitűdjeikben alapvetően a mai SZDSZ-es szavazókra hasonlítanak”.

Mindebből Török Gábor arra a következtetésre jutott, hogy „a liberálisoknak, mint a legtöbb szavazónak, fontosabb, hogy Orbán vagy Gyurcsány kormányoz, és ez alapján választanak pártot – ehhez képest attitűdjeik és értékpreferenciáik másodlagosak”.

Az antikommunista liberálisok egy részét a koalíciós helyzet megváltoztatásával akár vissza is nyerhetné az SZDSZ, azonban ezzel párhuzamosan azonnal elveszítené bázisának egy részét. Az új szavazók ezt akár kompenzálhatnák is, csak a meggyőzésük az SZDSZ hitelességéről és liberalizmusáról lassú és nehézkes folyamat, de jó eséllyel erre lehet szükségük, hogy elmozdítsák népszerűségüket a küszöb környékéről.

„Az SZDSZ-nek soha nem volt elég ereje ahhoz, hogy e hosszú távú, bizonytalan szempontot előtérbe helyezze, s képes legyen ezáltal szembenézni a rövidtávú további szavazatveszteséggel” – világít rá az új politizálás kockázatára.

A fenyegető jobboldal

Az SZDSZ identitásának meghatározó elemévé vált az elmúlt évtizedben a jobboldallal szembeni félelem, 2006 óta pedig a liberálisok számára a populizmus jelenti az ideológiai értelemben vett jobboldaliság újabb megjelenését.

„A populizmus Magyarországon – ellentétben más országokkal – nem gazdasági, hanem ideológiai kérdés: nem a gazdasági mezőben nyer értelmet, hanem mint jobboldali támadás a demokrácia ellen jelenik meg.” Török Gábor szerint ez az oka annak, hogy a Fidesz az SZDSZ-nek továbbra is ugyanolyan elfogadhatatlan partner, mint volt 10 évvel ezelőtt.

Kispártnál is van hatalom

„Az SZDSZ mögött álló érdekcsoportok, személyek, értelmiségiek vagy éppen szimpatizánsok megszokták azt a helyzetet, hogy az SZDSZ-nek döntő befolyása van az élet legtöbb területén – és nem akarnak olyan helyzetbe kerülni, hogy a párt befolyását vesztett kis pártként létezzen tovább” – magyarázza a csapdába esés negyedik indokát az elemző. Az SZDSZ-t ismét az MDF-hez hasonlítja, ami kis ellenzéki pártként nem tud semmilyen támogatást biztosítani híveinek.

„A koalíció fenntartásában meghatározó szerepe volt ennek az érzetnek – vagyis annak, hogy az SZDSZ méretbeli összezsugorodása ellenére fontos és befolyásos párt.” Ha a liberálisok kilépnének a koalícióból, légüres térbe kerülnének, amivel kizárnák annak a lehetőségét, hogy komolyabb hitelvesztés nélkül ismét pozíciókat szerezhessenek.

Paradox helyzet

Török Gábor arra a következtetésre jutott, hogy jelenleg egyik koalíciós partner se vélekedik úgy, hogy az aktuális körülmények között kéne szétválniuk, hiszen a szakítás mindkét párt számára komoly presztízsveszteséggel járna. Kóka János pártelnököt ezzel együtt a távozást elősegítő és azt hátráltató erőnek is látja, megállapítja továbbá, hogy a miniszterségről frissen leköszönt Kóka népszerűtlensége komoly tehertétel a pártnak, így maga is része a problémának.

Ha tehát Kóka az egészségügyi reform miatt a kilépés mellett dönt, „annak könnyen alakulhat ki egy olyan értelmezése, hogy Kókának már semmi sem számít; hogy elkeseredett és átgondolatlan, következményeit tekintve kiszámíthatatlan eszközökkel próbál némileg javítani renoméján”. „Másik olvasatban ugyanakkor éppen Kóka érdeknélkülisége lehet a kilépés mellett szóló legfontosabb érv.”

Kóka számára a kérdés úgy merül fel: a pártelnök már így is az a politikus, aki az értelmezések szerint történelmi mélypontra juttatta az SZDSZ-t. Ennek alapján „elképzelhető, hogy Kóka még megéri, amint a hosszú távú előnyök beérnek. Ilyen szempontból a kilépés egy korrekciós lehetőség az elnök számára, hogy történelmi tettével más pályára állítsa az SZDSZ-t”.