Április 4-én még a bokrok is beszéltek

A tavaly október 23-ai zavargások után egy héttel levelet kapott a Honvédelmi Minisztériumtól Mesics Ferenc nemesmedvesi polgármester; nyilvántartásuk szerint a faluban van egy tank, éppen olyan, amilyet a Deák Ferenc téren kötöttek el a tüntetők, és érdeklődnek, hogy megvan-e még.

A tank megvan, viszonylag frissen festették, a falu központjában áll egy talapzaton. Valódi látványosság, hétvégénként harminc-negyven család is eljön, hogy megnézze, és piknikezzen a régi április 4-ei ünnepségek helyszínéül szolgáló réten. A rendszerváltás óta már a faluban sem emlékeznek az 1945-ben történtekről. „Pár éve kérdezték, szoktunk-e koszorúzni – mesélte a polgármester. – Miért is tennénk ilyet? Természetes, hogy akit a gázkamrától mentettek meg, felszabadulásnak, akit kényszermunkára vittek, megszállásnak tekinti ezt a napot.”

Nemesmedvesnek nincs sok oka ünnepelni a huszadik századot. 1907-ben még 407 ember lakott a faluban, zömmel svábok, volt tűzoltószertár, iskola, kocsma, a völgyben fekvő falu virágzott. Az első világháború után bár a falu mellett húzták meg a határt, a kapcsolat azonban nem szűnt meg Ausztriával. Átkelőhely nyílt és szabadon lehetett közlekedni a két ország között, sőt a nemesmedvesiek inkább Reinersdorfba vagy Güssingbe (Németújvár) jártak szomszédolni, mint a magyarországi Vasszentmihályra.

A régi határátkelőhöz hatszáz méteres út vezetett a faluból, nagy részét már fák nőtték be. Átsétáltunk az osztrák oldalra – ma ez még szabálysértésnek minősül, 2008. január elsejétől azonban már legálisan is ott lehet átmenni, ahol kedvünk szottyan, gyakorlatilag már most is –, ott még áll a negyvenes évekig használt őrbódé, és egy kőoszlop maradványa.

A házikóba mostanság az osztrák határőrök járnak melegedni. Tervezik, hogy újra megnyitják a határt, vagyis kiépítenek egy utat lovasoknak, kerékpárosoknak és gyalogosoknak – szeretnék, ha Nemesmedves zsákfalu maradna, vagyis az átmenő autóforgalom nemkívánatos errefelé. Ha lesz út, és nálunk is bevezetik az eurót, akkor a falu egyetlen kerékpárosának, az 56 éves Mayernénak is egyszerűbb lesz talán Reinersdorfba, és nem Vasszentmihályra kerekezni kenyérért.

A második világháború 1941-ben már javában zajlott, és lehetségesnek látszott Moszkva eleste is, amikor népszámlálást tartottak a faluban. Megérkeztek a magyarországi németséget tömörítő, nemzetiszocialista vezetésű Volksbund pécsi aktivistái is, akik parancsba adták a helyi sváboknak, hogy a nemzetiséget firtató kérdésre azt kell válaszolni, hogy német. Öt évvel később a negyvenegyes népszámlálási adatok alapján telepítettek ki 298 svábot.

Felszabadult Nemesmedves? Egy fenét!

Előtte azonban még felszabadult Nemesmedves. Felszabadult? – kérdeztük a 79 éves Standl Ferencet, aki Franz Standlként mint az osztrák posta vezető beosztású alkalmazottja futott be karriert. Nem sokkal a rendszerváltás előtt házat vásárolt a faluban, de nem adta fel ausztriai házát sem, autóval ingázik két otthona között, és visszakapta a magyar állampolgárságát.

„Egy fenét volt felszabadulás, megszálltak minket” – mondta. Emlékei megegyeznek a korszakot kutatók véleményével: április 4-én egyáltalán nem értek véget a harcok a trianoni Magyarország területén. A völgyben fekvő falut még április 11. éjszakájáig támadták az SS csapatai. A szovjetek a helyi fiatalokat golyófogónak használták, az volt a dolguk, hogy benézzenek az épületekbe, vannak-e ott németek.

A front elvonult, a háború véget ért, eltelt egy év, és híre jött annak, hogy Németországba telepítik Nemesmedvesről a svábokat. Az öregek nem akarták elhinni, hogy menniük kell, 1946 tavaszán ugyanúgy kapálták a krumplit vagy csinosították portájukat, mint máskor. A végzetes napon katonák jöttek értük, a családonként engedélyezett húszkilónyi holmit szekerekre rakták, és indultak a szentgotthárdi vasútállomásra. Az állatokat elengedték, az egész falu tele volt velük, ott kóboroltak az elhagyatott utcákon, csak tíz sváb család maradhatott, köztük Standl Ferencé, tekintettel a családfő első világháborús érdemeire.

Az elhagyott házakba hamarosan magyar telepesek érkeztek az ország minden részéből; leették a sonkát a padlásokról, levágták az elkóborolt állatokat, eltüzelték az udvaron talált fákat, eladták a házak berendezési tárgyait, és miután már nem volt mit eladni, továbbálltak.

A telepesek uralkodni vágytak

Nem csoda, hogy sok konfliktus volt az itt maradt svábok és az uralkodni vágyó telepesek között, mindennaposak voltak a hangos veszekedések, sőt a verekedések. Standl Ferenc családja dupla birtokos volt, vagyis nemcsak a határ magyar, hanem az osztrák oldalán is volt földjük, ezért átjárhattak dolgozni. A helyzetük a népi demokrácia bukása után vált tarthatatlanná: a lovas államvédelmisek rendszeresen zaklatták őket. A hatalmat megkaparintó kommunisták végül nagygyűlésen hirdették ki a faluban, hogy drótkerítést húznak a határon, mert félő, hogy nyomorgó osztrákok menekülnek a virágzó Magyarországra.

A szökést tervezgető Standléknak 1949-ben két ismerős magyar határvadász szólt egy éjszaka, hogy tiszta a levegő, rakják fel minden holmijukat a lovas kocsira és hajtsanak át Ausztriába. Így is lett. Standl úgy hagyta el az országot, hogy biztos volt benne, soha többé nem látja viszont. A huszonéves fiatalember míg Bécsbe nem ment tanulni, a határ menti földeken segített édesapjának, és egyszer majdnem rajtavesztett. Egy államvédelmis átjött a határon, és vissza akarta őt ráncigálni Magyarországra, de Standl erősebb volt. A tíz sváb telepescsaládból egy maradt a faluban, de az 56-os forradalom leverése után ők is átszöktek.

A forradalom után építették ki az igazi vasfüggönyt. Aknazárat telepítettek, de gyakran lehetett hallani robbanásokat a faluban. Ilyenkor többnyire a nemzetközi helyzet fokozódásáról mit sem sejtő nyulak, vaddisznók, őzek estek az aknazár áldozatául. A korszakból való rozsdamarta ÁLLAMHATÁR feliratú tábla még mindig megvan a régi átkelő közelében.

A feleségét hátrahagyva menekült

A rendszerváltásig már Körmend után, a 8-as úton leállítottak minden nyugatnak tartó autót, és csak azt engedték tovább, akiről nem feltételezték, hogy disszidálni akar. (Azt mesélik, hogy a falvakban a fokozott ellenőrzések miatt szinte nem is volt bűnözés.) Nemesmedvest kétféle engedéllyel lehetett felkeresni: a zöld sávossal néhány órán belül a belépés helyén kellett elhagyni a falut, a piros sávos kicsivel nagyobb szabadságot adott. A határőröknek kiadott tűzparancs még a nyolcvanas évek végén is érvényben volt: 1. felszólítás, 2. figyelmeztető lövés, 3. célzott lövés.

A határtól hatszáz méterre egy minden mozgást érzékelő műszaki jelzőrendszer volt kiépítve. Kijátszani csak a helybeliek tudták. A nyolcvanas években az egyik telepes leszármazottja feleségét hátrahagyva Ausztriába szökött, de öt nap után visszajött, mert, mint mondta, rossz volt a kaja. Apósa pedig nagyon örült, hogy megszabadult nem túl sokra becsült vejétől, három napig ivott örömében a kocsmában, majd amikor mégis hazajött, egy hétig volt részeg bánatában.

Akkoriban még volt kocsma és bolt is a faluban, na nem az itt élő néhány tucat ember, hanem a határőrök miatt, de a helyiek is élvezhették a kiemelt infrastruktúrát. Tán még busz is járt a faluba: ma Nemesmedves az ország azon kevés településeinek egyike, amelyik busszal vagy vonattal megközelíthetetlen. Miután megszűnt a laktanya, a bolt és a kocsma is bezárt. A faluban maradt nemesmedvesiek – a rendszerváltásra már csak heten maradtak – a bipoláris világrendszer összeomlásának vesztesei közé tartoztak.

Nincs Haladás

Az ötvenes években épült határőrlaktanya meglepően jó állapotban van, bár ami mozdítható volt, azt már ellopták belőle, a rossz nyelvek szerint éppen a határőrtisztek. Az épületet lövészárok veszi körül, a kaput lakat védi. Az állam, rossz ütemérzékkel, éppen két évvel a rendszerváltás előtt újíttatta fel. Egy vállalkozó 4,5 millió forintért vette meg, majd továbbadta Bíró Péternek, a Haladás egykori tulajdonosának (aki előtte Tatabányán, most Pápán gründolt magának csapatot). A szombathelyi focisták pihenhettek volna meg itt egy-egy fontos mérkőzés előtt, de a tervekből semmi sem lett.

A szocializmusban minden évben volt egy nap, amikor nem kellett a zöld és a piros sávos engedélyekkel vacakolni: április negyedike. A biztonság kedvéért tucatnyi IFA-val hordták ide a katonákat, akik hermetikusan lezárták a környéket: szó szerint minden bokorban lapult egy katona. Mesics Ferenc egy április 4-én barátjától megkérdezte, hogy hány óra van, mire a bokor válaszolt: negyed tíz.

A faluban rajta kívül egy embert találtunk, aki emlékezhetett az ünnepségekre, a biciklis Mayernét. A telepes szülők leszármazottjára a legmélyebb benyomást az tette, hogy az egyik ünnepségre egy valódi szovjet űrhajós is eljött, de nevére már nem emlékszik. Mi csak Gagarint, Kubaszovot és Tyereskovát tudtuk segítségül felsorolni, de Mayerné szerint egy negyedik volt az.

Az ünnepségekre pártunk és államunk vezetői is tiszteletüket tették. A zökkenőmentes fogadás érdekében Schmidt Ernő egykori országgyűlési képviselő, a Nyugat-Magyarországi Fagazdasági Kombinát igazgatója faházat építtetett az egyik dombra. Az épület csak a felszabadulás ünnepén és csak az elvtársak előtt nyílt meg, hogy szűk körben, megfelelő étel- és italmennyiség előtt maguk is fejet hajtsanak a hős Vörös Hadsereg előtt. Ma ez Nemesmedves tájháza, és itt rendezik a falu ünnepeit.

A faluban huszonkét ember él, köztük nyolc gyerek. A porták szellősek, a régi sváb házak helyét benőtte a szépen nyírt fű, a zömmel új építésű vagy felújított házak, a bazaltszórásos utak, a gazmentes közterületek a szomszédos osztrák falvakat idézik.

És most már Standl Ferenc is bánja, hogy Ausztriában született gyerekeit nem tanította meg magyarul, és sokáig még azt is letagadta ismerősei előtt, hogy beszéli a nyelvet.