'Ez nekem már önmagában siker'

A Védegylet kezdeményezésének támogatói névsorát olvasva az volt az érzésem, a civilszféra végre felmutatja pártjainknak, hogy a legkülönfélébb politikai meggyőződésű emberek is közös nevezőre juthatnak konkrét ügyekben.

A Védegyletnek volt mire támaszkodnia. Korábban a Zengő ügyében sikerült egy széles frontot összehoznia. Valószínűleg ez adta az ötletet, hogy tovább menjenek, és megpróbálják ezt a konszenzust egy komoly politikai ügyben is felmutatni. A rendszerváltó értelmiség itt megmutatta, hogy még él, létezik, s akcióra is képes; bárhogy is széttördelte a pártpolitika a társadalmat. Én csak később értesültem a kezdeményezésről, de rögtön úgy éreztem, ez a támogatottság rendkívüli kitüntetés. Nem tudom, Magyarországon ki mögé állt volna ilyen széles tábor. Ez nekem már önmagában siker. A Védegyletnek persze lehetett olyan célja is, hogy kipróbálja a civil szféra erejét.

Úgy tűnik, a civiltársadalom vagy egyáltalán a társadalom egyre elégedetlenebb politikai kultúránkkal.

A zöldszféra eleve úgy jött létre, hogy felkarolt olyan - a szó szoros értelmében - életbevágó témákat, amelyekre a napi teendőkkel elfoglalt politikai elit ennek ellenére nem figyelt, és megpróbálta ezeket alternatív mozgalomként ismertté tenni, sőt keresztül vinni.

A Védegylet akciójában egészen biztosan szerepe volt annak, hogy a mostani mély politikai megosztottsággal nem szabad kibékülni, és hogy a pártok túlságosan személyekben gondolkodnak, az ügyek szinte másodlagossá válnak. De emellett a környezetvédelem és a jövő nemzedékek ügyét is előtérbe kívánta állítani. Ez mind újdonságként hat ebben a közegben.

A független intézmények megszállása sem tesz jót a politika megítélésének.

Ilyen törekvés mindenhol van. A politika természetéhez tartozik. A politikai kultúra akkor hanyatlik, amikor még a látszatra sem adnak. Másrészt pedig itt is vannak bizonyos határok, melyeket megsértése a rendszer alapjait ássa alá.

Ha a kormánykoalíciónak lett volna közös jelöltje februárban, akkor is elfogadta volna a Védegylet felkérését pusztán azért, hogy megjelenítse a kezdeményezésben rejlő üzenetet?

Igen. Egészen biztosan. Amikor beleegyeztem, hogy a Védegylet elnökjelöltségemet javasolja a képviselőknek, még nem lehetett látni, hogy három-négy hónap múlva hogyan alakulnak az események.

Az egész folyamatban az az érdekes, sőt rendkívüli, hogy egy civil szervezet jelöltje a hivatalos államfőjelöltségig jutott. A Védegylet persze nélkülözhetetlen szerepet játszott ebben, de nem szeretném, ha bárki lebecsülné a pártokat, amelyek az elnökválasztás felelősségét viselik. Nem szeretnék semmit megköszöngetni pártoknak, de aki végül meghallotta a szót, azt köszönet illeti.

Ön volt az előadó bírája annak az alkotmánybírósági döntésnek, mely kibontotta az államfőre vonatkozó alkotmányos rendelkezés tartalmát. Érdekes fintora lenne a sorsnak, ha ki is próbálná ezt a szerepet.

Most is ugyanazt gondolom, ami az ítéletben áll. Akkor még nem volt eléggé világos, hogy mi a funkciója és hol a helye az elnöknek a parlamentáris rendszerben. A kerekasztal tárgyalásokon az 1946. évi első törvényben szereplő elnöki jogköröket vettük mintául, de azt a törvényt a gyakorlatban soha nem próbálták ki, igazi alkotmányos demokrácia 46 után nem volt. Tehát 1991-ben teljesen elméleti alapon, az alkotmány rendszertani értelmezéséből vezettem le többek között az elnöki hatalom korlátait is, a közvélekedéssel szemben nem túlságosan szűken. Az elnöknek ebben a konstrukcióban is maradt elég tér az önálló politikai cselekvésre, amikor saját jogkörénél fogva tud beleszólni a dolgokba.

Sok múlik a köztársasági elnök személyiségén is.

A személyiség mindig rajta hagyja nyomát egy hivatal működésén. De sok múlik a körülményeken is. Egészen másképp kellett elnökösködni - gondolom én - 1990 után, és máshogy kell egy jogi szempontból leülepedett, ugyanakkor politikai szempontból talán nehezebb szituációban. A korai időszakban, a 90-es évek elején az újrakezdési pátosz sok mindenen átsegített. Emellett mindenki bizonyítani akarta, hogy mi európaiak vagyunk. Ez magatartási követelményeket támasztott. A politikusok jobban tudtak viselkedni. Ma viszont sokszor a látszatra sem adnak.

Az utóbbi időben sokszor elmondta, hogy hanyatlik az alkotmányosság tisztelete.

Ezt régóta mondom, és nagyon aggaszt. Az alkotmányosság aranykora 1990-től 97-ig terjedt, amikor még az alkotmányos jogállam újdonsága megvolt. Mindenki örült, hogy végre itt van, és még nem kezdte ki az érdekelvű napi politika. Többször idéztem már azt a mondatot - mely ennek a változásnak a szimbóluma is lehetne -, amikor a gyűlöletbeszédről szóló törvényjavaslat kapcsán azt mondta egy képviselő, hogy ha nem megy, akkor legfeljebb megváltoztatjuk az alkotmányt. Ez olyan mondat volt, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Egy köztársasági elnök mit tud tenni a pártok közötti együttműködésért vagy legalább az értelmes párbeszédért?

Akármilyen patetikusan hangozzék is, az elnök példát tud mutatni. Kukorelli István alkotmánybíró morális hatalmi ágnak nevezte az államfőt. Én is így gondolom. Az elnök jogi lehetőségei ugyanis korlátozottak. Igazából a válságszituációkban tud előlépni, amikor szinte külső vagy felső erőként belenyúl, és tovább lendíti az államgépezetet a holtponton. "Békeidőben" azonban nem kell aktívnak lennie, éppen ellenkező a feladata.

Persze nem kell az államfőt egyfajta felettes énként elképzelni, de bizonyos értelemben mégiscsak ő van a legmagasabb pozícióban, ami annyira magas, hogy kívül áll a szokásos "üzletmeneten". Figyel; szól, ha kell; és be is tud avatkozni egy-két jól elhelyezett szóval, hangsúllyal, megnyilatkozással vagy meg nem nyilatkozással. Ezek apró nüanszok. Úgy látom, eddig mindenkinél összeálltak, Göncz Árpádnál és Mádl Ferencnél is. Egyszerűen azért, mert karakterek, akiknek van elég belső szilárdságuk ahhoz, hogy önmagukat adva ezt a feladatot a legjobb tudásuk szerint ellássák. És ez nagyon sokat jelent. A köztársasági elnök népszerűsége szerintem nemcsak abból adódik, hogy ő nem vesz részt a sárdobálásában, hanem abból is, hogy ebben a szerepben lehetősége van egy személyiségnek a maga nyugodt teljességében megmutatkozni.

Az ön személyiségéhez milyen elnöki szerepfelfogás illik?

Visszafogottabbnak gondolom magam, mint bíró koromban voltam. Sokszor szememre is vetik az egykori bírói aktivizmust; most pedig a parlamenti képviselőket ijesztgetik vele. De mindig is megmondtam, azt a magatartást a kor szüksége hozta magával. Akkor fel kellett építeni egy alkotmányos rendszert. Ehhez pedig keresni kellett az alkalmat, hogy egy-egy alkotmányos passzust értelmezzünk, kifejtsünk. Ma a rendszer jogilag kész van, jól is működik. Nem hiszem, hogy bármit is változtatni kellene az alkotmányon. Az alkotmányos kultúrán, a politika stílusán viszont változtatni kell. Tűrhetetlen dolgok ellen fel kell lépni, és ezt valakinek meg kell mondani.

Miket sorol ezek közé?

Sokszor még a stílust is. De a legkevésbé sem úgy képzelem, hogy az elnök állandóan figyelmeztet. Hanem egyszerűen képvisel egy másfajta magatartást. A kellő pillanatban megmutatja, hogy lehet másképp is viselkedni. Ez az, amit éreznie kell.

De korainak tartom, hogy elkezdjem mondani, miféle elnök lennék én.

Mégis erről kérdezném. Néhány éve készített egy törvényjavaslatot a jövő nemzedékek ombudsmani posztjáról. Hajlana olyasfajta aktivizmusra, hogy beterjeszti, ha a parlamenti pártok továbbra is közömbösek maradnának a téma iránt?

Ezt a törvényjavaslatot Szili Katalin már beadta egyéni képviselői indítványként, s ezért a gesztusért köszönet illeti. Kár, hogy még tárgysorozatba sem vették, vagyis hogy nem volt folytatása.

Ön is csak egy gesztust tehetne. A pártok továbbra is simán legyinthetnének az egészre.

A köztársasági elnök ebből a szempontból hasonlít az Alkotmánybíróságra. Kimond elveket, képvisel erkölcsi normákat, de nincs eszköze kikényszeríteni a végrehajtást - kivéve a tekintélyt. Az államfőnek ráadásul jogilag meg van kötve a keze. Szinte összes cselekvési hatáskörében a kormány jóváhagyására van szüksége, mert a kormány viseli a parlament előtt felelősséget még az elnök tetteiért is.

Egyébként gondot viselnék a törvényjavaslat sorsára. Sőt, általában az ökológiai szemléletet szeretném nagyobb súlyhoz juttatni Magyarországon. Ez elnöki feladat lehet. De nyilvánvalóan, itt is, a kellő érzékkel néhány szimbolikus ügyre lehetne ráirányítani a figyelmet. Volt már ilyen elgondolásom: például a személyi szám alkotmánybírósági eltörlése elsősorban szimbolikus aktus volt. Öt év múlva már semmi jelentősége nem volt, hány karakterből áll egy azonosító jel; de az ítéletnek világos, sőt hatékony üzenete volt. Az adatvédelem alapvető alkotmányos súlyára mutatott rá, s már tartalmazta a későbbi adatvédelmi törvény minden lényeges rendelkezését.

Úgy érzem, alkotmánybírói tapasztalatom sokat segíthet a pártérdekeken felüli mérlegelést kívánó kérdésekben. Ebben a semleges, kívül álló pozícióban - szerénytelenül hangzik, de - tettem azért valamit a magyar jogállam érdekében. És azt hiszem, hogy most, további tapasztalatokkal és felkészültséggel, talán még tudnék mást is.

A "helyes mérték" kifejezés, mely többször is szerepelt a Népszabadságnak adott interjújában, a jogászi gyakorlatból jön, vagy mostanában Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját forgatja?

Mostanában nem forgattam, de onnan származik. És azt hiszem, erkölcsi üzenetként ez nagyon időszerű. Egyáltalán erkölcsi normákat képviselni különösen nehéz egy plurális társadalomban. A jogásznak könnyebb, ő úgy tud a sokféleséggel bánni, hogy van fogódzója, a jog már döntött alapkérdésekben is. Az elnöki pozícióban viszont sokszor közvetlenül kell alapvető erkölcsi elveket képviselni, nagyon következetesen. Bízom abban, hogy konkrét ügyekben meglesz bennem a szükséges belátás: a helyes mérték ugyanis nem szükségképpen az átlag.