Ki az a Gyurcsány? Ki az a Sztálin?

Horn Gyulára hiába várok, és Gyurcsány Ferenc is csak levélben jelentkezett, de Szekeres Imrét megpillantva megkönnyebbülök. Ez volt csütörtökön az utolsó munkásművészeti, akarom mondani, baloldali művészeti kiállítás az MSZP Köztársaság téri székházában. A következő tárlatok már az új székházban lesznek, csak azt még nem tudja senki, hogy hol lesz a következő pártközpont.

Nincs sehol az emberdaráló

A Rákosi-féle mitikus emberdarálót hiába keresem, a földszinten nincs ilyen, az alagsorba pedig nincs kedvem lemenni, mert köszvényes a lábujjam, amire Chris Rea tavalyi koncertjén már felhívtam a rajongók figyelmét. Bár akkor még csak azt hittem, reumás lázam van az Achilles-inam elszakadása után.

Az Achilles-inamról még sokat tudnék mesélni, meg arról, hogy mit nem ehet egy köszvényes, de hallgassuk inkább Szekeres Imre pártelnökhelyettest: az emberhez legközelebb álló művészet a képzőművészet. Ebben a pillanatban a köszvény az agyamat is megtámadja, és a többit nem tudom megjegyezni, mire felírnám, el is felejtem, meg egyébként is vége a bevezetőnek.

Majdnem

Az MSZP-alvezérhez tényleg közel állhat a kiállítás - nézek rá Litkei József "Szekeres" című festményére. De csalódom: a képről lehagytak egy kopaszodó hadügyminisztert.

A munkásművészeti kiállítás persze túlzás: kortárs vagy a közelmúltban elhunyt festők rendszeres kiállítóhelye a Köztársaság téri székház, az itteni tárlatokat másfél évtizede szervezi Sós László, az MSZP művészeti tagozatának vezetője. Nemcsak baloldali, hanem ideológiailag semleges művészek is helyet kaptak itt. Valaki rögtön oda is súgja: Makoveczet még nem hívták meg ide.

Kádár János Miklós saját képét adja át

A megnyitó nagyon ünnepélyes. A Munkácsy-díjas Kádár János Miklós saját festményét adja át Fábián Rózsának, akinek a munkáit Litkei Józseféivel együtt állították ki. Baranyi Ferenc költő mellett - ő korábban verset is írt Sós Lászlóhoz - Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója is eljött. Bereczky Litkeit, az évekkel ezelőtt elhunyt főiskolai tanárt dicséri. (Megint egy hang a fülembe: Bereczky korábban MDF-es volt, lám, mégis eljött a Köztársaság térre, az utolsó kiállításra.)

Aztán megint Szekeres következik. Akadozva ugyan, de sikerül felolvasnia a pártelnök-miniszterelnök levelét, amelyben Gyurcsány Ferenc megköszöni Sós Lászlónak a 15 éves szervezőmunkát, azt, hogy 150 kiállítást rendezett a székházban. Bár Gyurcsány szerint sokan észre sem veszik a festményeket és grafikákat, mert a földszinti tanácsterembe igyekezve rohannak át a helyiségen. (A tanácsterem ajtaját megnézem én is, nagyon szép, sőt, közel van a büféasztalhoz.)

Ki az a Gyurcsány? És ki az a Sztálin?

Sóshoz a megnyitó után egy idős asszony megy oda, és meghatottan emlékezteti a főszervezőt, hogy milyen szépen írt róla Gyurcsány Ferenc. "Ki az a Gyurcsány?", kérdez vissza Sós, a hölgy pedig zavartan pislog.

De Sós rögtön meg is magyarázza: amikor a szovjet hadifogolytáborban megparancsolták neki, hogy fesse le Sztálint, ugyanezt kérdezte: "És ki az a Sztálin?" Aztán érdeklődött, hogy jön-e neki modellt ülni. Végül Sztálin nem jött el, de egy nyolcméteres tűzfalra jókora Sztálint festett a magyar "hudozsnyik".

Ennek aztán híre ment, és szovjet tábornokok jöttek egyre-másra az ufai hadifogolytáborba, hogy lefestessék magukat a művésszel, vagyis a hudozsnyikkal. Még Magnyitogorszkból és Novoszibirszkből is érkeztek főtisztek és tábornokok.

A Tungsram-dizájnt a Vasas színeiből állította össze

Sósról kevesen tudják, hogy ő találta ki a Tungsram égők csomagolási dizájnját, még amikor Egyesült Izzónak nevezték a gyárat. (Korábbi "izzóbeli" kollégája a mostani kiállításhoz is gratulál Sósnak.) Ha valaki nem tudná, az izzók csomagolása a Vasas csapatának színeit idézi, a kék-pirosat variálta a kék-fehérrel a grafikus, akinek 500 plakátjából és más munkáiból hamarosan életműkiállítás nyílik a Nemzeti Galériában.

Sós mesél még arról, hogy az ötvenes években hogyan kellett másfajta dizájnon dolgozniuk: molinókat készítettek Szász Endrével együtt, pártmegrendelésre egy állami dekoratőrcégnél. Harmadik társukkal együtt felosztották a munkát, Rákosit, Sztálint, Lenint kellett csinálniuk. Először váltogatták egymás között az arcképek gyártását, majd annyira unták, hogy inkább fejjel lefelé rajzolták őket. Amikor már ezt sem bírták, a sorozatképeken az arcokat bontották három részre, és így fejezték be a szériákat: egyikük a tetejét, a másik a közepét, a harmadik az alját készítette.

Több mint száz országban állított ki

Közben Sós több mint száz országban állított ki, és már 1947-ben ő vezette a magyar művészdelegációt Londonban, igaz rosszul térdelt le az angol királyné előtt. Londonban ekkor még jegyrendszer volt, így a magyar kiállítási tárgyak nagy sikert arattak: mire megnyílt volna a termékbemutató, a Vidoni szalámit és a csabai kolbászt ellopta valaki, és biztos, ami biztos, magával vitt egy híres Gojzer cipőt is...

Ha valaki ezek után Sós grafikáira is kíváncsi, annak ajánlhatjuk a szeptemberi nemzeti galériás életműkiállítást, mert ő az MSZP-székházba a 150 maga rendezte tárlatra csak egyszer hozta el saját műveit, és most sem láthattunk belőlük sokat.