1998: sikeresen landolt a Nemzetközi Űrállomás mentőhajója
A félmillió kilós, 345 kilométeres magasságban keringő Nemzetközi Űrállomáson jelenleg csak háromfős legénység tartózkodhat huzamosabban. Ez köszönhető egyrészt a lakóterületek szűkösségének is, de az új elemek érkezése után is csak három embert tud majd a gyorsreagálású Szojuz elszállítani vészhelyzet esetén.
Éppen ezért kezdtek bele a NASA mérnökei az X38-as mentő űrrepülőgép fejlesztésébe. Az eszköz az eredeti tervek szerint alkalmas lett volna arra, hogy az ISS teljesre, hét fősre duzzadó legénységét visszaszállítsa a Földre, ha vészhelyzet adódik, vagy ha bármilyen okból sürgősen vissza kell térniük a lakóknak a bolygóra.
Az X38-as nem előzmény nélküli, a szárny nélküli repülők első generációját már a hatvanas években elkezdték fejleszteni: hasonló volt az X24-es is. Az amerikai és európai mérnökök a 90-es évek közepén kezdtek el komolyabban foglalkozni a projekttel, a pilóta nélküli verziót aztán hamar sikerült is kipróbálni. A tervezésnél fontos szempont volt a szállíthatóság, így az X38-as akkorára készült, hogy beleférjen az űrrepülő csomagterébe. Ennek ellenére nem volt kicsi: tíz tonnát nyomott és kilenc méter hosszú volt.
Az első tesztgép 1998. március 12-én végezte el repülését, három évvel később már a sokadik sikeres leszállási manővert hajtották végre. Több verzió is készült, az X-38 V-131, az X-38 V-132 és a végleges verzió nyolcvan százalékos mása, az X-38 V-131R járt fent. Az X-38 V-201-esnek már földkörüli pályán is kellett volna repülnie, azonban sosem készült el, 80 százalékon leállították a munkálatokat.
A 131-es modellt a NASA B-52-ese emelte a 14 kilométeres magasságba, majd az rövid szabadeséssel hangsebességig gyorsult. Négy kilométeres zuhanása után kinyíltak kupola-ejtőernyői, melyek száz kilométer per órás sebességig lassították az X38-at, majd kinyílt a fékezőernyő, melynek felülete 700 négyzetméter volt, ami kétszerese az akkori legnagyobb utasszállító, a Boeing 747-es szárnyfelületének. A gépet a NASA egyik kiképzett űrhajósa irányította a Földről, egy olyan vezérlőpult előtt ülve, amilyet a kész repülőbe is be akartak építeni.
Ugyanakkor az X38-as magától is le tudott volna szállni. Mivel vészhelyzet esetére építették, úgy tervezték, hogy irányítás nélkül is biztonságban le tudja rakni a sérült, esetleg öntudatlan legénységet a Földre.
A komoly tesztekre azonban sohasem került sor: a pénz 2001-ben kezdett el fogyni, aztán 2002. április 29-én végleg leállították a kutatásokat.
Éppen ezért kezdtek bele a NASA mérnökei az X38-as mentő űrrepülőgép fejlesztésébe. Az eszköz az eredeti tervek szerint alkalmas lett volna arra, hogy az ISS teljesre, hét fősre duzzadó legénységét visszaszállítsa a Földre, ha vészhelyzet adódik, vagy ha bármilyen okból sürgősen vissza kell térniük a lakóknak a bolygóra.
Az X38-as nem előzmény nélküli, a szárny nélküli repülők első generációját már a hatvanas években elkezdték fejleszteni: hasonló volt az X24-es is. Az amerikai és európai mérnökök a 90-es évek közepén kezdtek el komolyabban foglalkozni a projekttel, a pilóta nélküli verziót aztán hamar sikerült is kipróbálni. A tervezésnél fontos szempont volt a szállíthatóság, így az X38-as akkorára készült, hogy beleférjen az űrrepülő csomagterébe. Ennek ellenére nem volt kicsi: tíz tonnát nyomott és kilenc méter hosszú volt.
Az első tesztgép 1998. március 12-én végezte el repülését, három évvel később már a sokadik sikeres leszállási manővert hajtották végre. Több verzió is készült, az X-38 V-131, az X-38 V-132 és a végleges verzió nyolcvan százalékos mása, az X-38 V-131R járt fent. Az X-38 V-201-esnek már földkörüli pályán is kellett volna repülnie, azonban sosem készült el, 80 százalékon leállították a munkálatokat.
A 131-es modellt a NASA B-52-ese emelte a 14 kilométeres magasságba, majd az rövid szabadeséssel hangsebességig gyorsult. Négy kilométeres zuhanása után kinyíltak kupola-ejtőernyői, melyek száz kilométer per órás sebességig lassították az X38-at, majd kinyílt a fékezőernyő, melynek felülete 700 négyzetméter volt, ami kétszerese az akkori legnagyobb utasszállító, a Boeing 747-es szárnyfelületének. A gépet a NASA egyik kiképzett űrhajósa irányította a Földről, egy olyan vezérlőpult előtt ülve, amilyet a kész repülőbe is be akartak építeni.
Ugyanakkor az X38-as magától is le tudott volna szállni. Mivel vészhelyzet esetére építették, úgy tervezték, hogy irányítás nélkül is biztonságban le tudja rakni a sérült, esetleg öntudatlan legénységet a Földre.
A komoly tesztekre azonban sohasem került sor: a pénz 2001-ben kezdett el fogyni, aztán 2002. április 29-én végleg leállították a kutatásokat.