1990: magyar-román háború Marosvásárhelyen

A magyarok már évek óta szabadon ünneplhetik március 15-ét Marosvásárhelyen, úgy, ahogy az idén is tették. Az ünnepre azonban 1990 óta árnyékot vetnek az akkori, három román és két magyar halálos áldozatot követelő atrocitások.

Mi is történt a (most már) felerészben románok, felerészben magyarok lakta város fekete márciusán? (A történteket a korabeli lapok mellett a wikipedia megfelelő szócikkének felhasználásával rekonstruáltuk.)

Ceausescu rendszerének bukása után a magyarok joggal gondolták úgy, hogy végre anyanyelvükön tanulhatnak és a hétköznapokban sem éri őket bántódás, ha magyarul beszélnek, magyar feliratot tesznek ki boltjaikra, településeik határába. Az új hatalom nem sietett teljesíteni követeléseiket, sőt, volt olyan alkotmánytervezet, amely a román nyelv kizárólagos használatát írta elő.

Rossz jelek voltak ezek, ezért a magyarok, demokratikus keretek között, szervezkedni kezdtek. Sütő András író felhívására például százezer magyar vonult végig Marosvásárhelyen némán, táblák nélkül. Közben a románok is tartottak tüntetéseket, ahol a magyarokat szeparatizmussal vádolták meg, és a néhány hónappal korábban még a románok körében is ünneplt Tőkés László fejét követelték.

A március 19-i zavargások közvetlen előzménye volt, hogy a magyarok nemzeti ünnepét több városban is megzavarták szélsőséges románok. (A 2008-as marosvásárhelyi ünnepen egyetlen, amúgy magyar szalagot viselő román kiabált közbe, de a biztonsági emberek azonnal kivezették, és átadták a rendőrségnek.)

A március 19-én kirobbant zavargásokat a környékről a Vatra Romanesca által bebuszoztatott románok robbantották ki. Letépték a magyar feliratokat - bár sok volt köztük az analfabéta -, megtámadtak a magyarokat és megostromolták az RMDSZ székházát, ahol 75 magyar rekedt, köztük Sütő András író.

Hogy mi történt ezután, és hogyan vakult meg fél szemére, azt a két évvel ezelőtt elhunyt Sütő András mesélte el 2005-ben a BBC magyar adásának:

"Igen, tehát mi fölszorultunk a padlásra. Alattunk a termeket elfoglalták fejszés, botos, részeg alakok. Miután meggyőződtem arról, hogy az épület felgyújtására készülnek, kénytelen voltam onnan eljönni, mégpedig a pogromszervezés egyik vezéralakjának, Zsudja ezredesnek a kitartó követelésére.

Vállaltam tehát annak a kockázatát, hogy el kell hagynom azt az épületet, amelyben 70 ártatlan ember élete forog kockán. Természetesen hittem abban is, amit ez a román ezredes mondott nekem, hogy rendőrkordon védi majd az életemet, míg eljutok egy engem onnan kimentő katonai teherautóhoz. Nem juthattam el azonban, mert a székház és a teherautó közötti utcában leütöttek és eszméletemet vesztve kerültem föl a teherautóra, ahol nem csupán a szememet verték ki, hanem bordáimat, kézcsontomat, homlokcsontomat törték össze.

Végül pedig sósavval megtöltött labdákat akartak a szemeimbe nyomni. Megmentőm ebben a drámai helyzetben Gábor József nevű magyar altiszt volt, aki rámborulva védett és indíttatta el velem a sürgősségire a teherautót. Másnap hajnalban már Bukarestben a katonai kórházban találtam magam, majd onnan a magyar kormány segítségével a budapesti honvédkórházba jutottam."

Másnap jött az igazi csata. Románok és magyarok néztek egymással sokáig farkasszemet, majd megindult a románok támadása. Állóháború alakult ki, közben egy román teherautó behajtott a tömegbe. Az események egyik szemtanúja így meséli el a törénteket a nyaradi.blogspot.com-on:

"Csúfosan végződött a tömegbe behajtani szándékozó teherkocsis manőver is. Valaki vagy valakik pont fejen találta dobni a vezetőt, aki elvesztve eszméletét, kiütött egy oszlopot,majd a templom lépcsőjének csapódva, pozdorjába ment, a raktérben megbújt fejszések- kb. tízenmindenike súlyosan megsérült. Egyikük pedig belehalt a kalandba, gerince szakadt a becsapodástól.
Ha sikerült volna a terv, sokszáz civil közé behajtani 90-nel,lett volna mészárlás."

Délután jött a segítség a környékbeli cigányoktól, ekkor hangzott el a sokat idézett skandálás:

"Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!"

Székelyek ezrei kerekedtek fel a környékről, de sokan nem tudtak bejutnia városba, mert a katonaság körbevette. Egy csoportnak mégis sikerült, és éjfélre ki is verték a térről a románokat. Másnap ejtőernyősöket dobott a hadsereg a városba, a főteret és a várost megosztották, a fegyvereket elkobozták.

Hogy miért is törtek ki valójában a zavargások, vagyis mi volt a háttérben, arról egy román újságíró, Sorin Rosca-Stanescu írt. Teóriáját a HVG 1996/32-es számában így foglalta össze:

  "1990 tavaszán a Romania Libera hasábjain Erdélyi diverzió címmel igyekeztem föltárni a közvélemény előtt a marosvásárhelyi események valódi hátterét. Az 1989. december 22

-ei államcsínyt végrehajtó csoportnak szüksége volt a Securitate újjászületésére – más néven –, de a leginkább arra, hogy az legitim szervezetté váljék. A választópolgárok ügyes manipulálásával előbb Román Információs Szolgálat (Serviciul Roman de Informatii) néven hivatalos intézménnyé tették a politikai rendőrséget, majd röviddel ezután a második kommunista hullám megnyerte a parlamenti választásokat. A receptjük egyszerű volt: etnikai villongások provokálása Marosvásárhelyen, aminek alapja a magyar közösség legitim harca az egyetemes jogok biztosításáért. A románok megijedtek, hogy elveszíthetik Erdélyt. Ion Iliescu mindent egy lapra, a nacionalizmusra tett föl. Számíthatott rá, hogy az új Securitate megvéd „a magyar irredentizmustól”. Maximális sebességgel üzemelt a dezinformálás és a diverzió."

A magyarellenes pogrom miatt csak magyarokat és cigányokat ítéltek el. Cseresznyés Pál tíz évet kapott, ebből hat évet letöltött, végül Emil Constantinescu államelnök 1996-ban aláírta kegyelmi kérvényét. Büntetése első két évében minden nap megverték. A Magyarországra menekült Barabás Ernőt távollétében ugyancsak tíz évre ítélték. Csendháborítás vádjával hét magyar cigányt is elítéltek, őket 3-5 hónapra ültették le.