1970: Lenin fejének nyomában

„Április 22-én nagy napra ébredt a város. Büszkeség töltötte el az embereket, hogy Tiszaszederkény a nagy forradalmár: Lenin nevét vette fel. Felemelő érzés volt a névadó díszünnepségen részt venni. És tudni azt, hogy fiatal szocialista városunk beírta nevét a történelembe.”

Így köszöntötte Leninváros dolgozóit 1970. április 24-i számában a Borsodi Vegyész, a Borsod megyei vegyipari üzemek dolgozóinak hetilapja.

Bár az eseményről az országos sajtó is megemlékezett, a hangulat és a részletgazdagság miatt továbbra is a helyi lap 'A lenini eszmék élnek, győzedelmeskednek' című beszámolójára támaszkodnék ebben a talált tárgy típusú tegnapi cikkben.

„A zászlódíszbe öltözött város magas rangú vendégeket fogadott. Már a reggeli órákban megérkezett Nyers Rezső, a Politikai Bizottság tagja, az MSZMP KB titkára, és Cseterki Lajos, a Központi Bizottság tagja, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára”.

Persze kíséretükben ott volt fél tucat megyei és városi tótumfaktum, de eltekintek felsorolásuktól, mert az olvasó 38 év alatt elszokott a kétflekkes enumerációktól.

A Derkovits Gyula Művelődési Ház bejárata előtt egy Lenin-mellszobor fogadta őket, mellette díszőrséget álltak a fegyveres testületek és az Ifjú Gárda tagjai. A magas rangú vendégek ellépdeltek közöttük, be a színházterembe, melyet 400 párttag töltött meg.

A nap legemelkedettebb, már-már himnikus hangvételű beszédét a megyei pártbizottság első embere, Bodnár Ferenc tartotta, közvetlenül a szovjet és a magyar himnusz után. (Valószínűleg légzéstechnikai órákat is kellett vennie előtte, a szöveget pedig megkapták a Borsodi Vegyész tudósítói, mert ilyet lejegyzetelni nem lehet.)

"Az emberiség haladó százmilliói, az egész világ haladó erői nagy tisztelettel emlékeznek meg a világ első proletárállamának megteremtője, az emberiség nagy tanítója és vezére, Vlagyimir Iljics Lenin születésének 100. évfordulójáról. Ünnepel ma az egész haladó világ, hiszen a földkerekség legtávolabbi pontján sincs már olyan hely, ahol ne ismernék ezt a nevet: Lenin. Ez a név a világ dolgozóinak fáklyája, vezércsillaga lett: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog az emberiség szívében és agyában örökké, s élni fog a leninizmus - korunknak, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakának marxizmusa. A leninizmusról azt mondhatjuk ma, amit Lenin mondott a marxizmusról annak idején: ez a tanítás mindenható, mert igaz."

Nehéz betelni ezekkel a mondatokkal. Próbálja ki hangosan olvasva is!

„A sikerek egyik kézzelfogható bizonyítéka, a szocializmus szülötte ez a pusztából nőtt város is, amelynek történelmi jelentőségű névadó ünnepségére összegyűltünk. Ez a napfényes, egyre épülő, nagy jövő előtt álló város a szocializmus városa. Minden létesítménye a felszabadulás után épült és nagyszerűen példázza a nemzetközi összefogást is. A város és hatalmas üzemeinek jövője azt valósítja meg, azt érzékelteti, amiről Lenin álmodozott, az ő tanításai, ma is érvényes útmutatásai nyomán épül és halad előre. Mi mégis úgy érezzük, hogy nagy-nagy megtiszteltetés és előlegezett bizalom nyilvánul meg abban, hogy pártunk és kormányunk méltónak találta e várost a nagy Lenin nevének viselésére.”

Nyers Rezső jelenlétével csak az esemény fényét emelte, Cseterki Lajos pedig a marxista-leninista továbbképzők nyelvét beszélte, amire már tényleg nem érdemes helyet pazarolni, a történelmi aktus megörökítésére pedig visszaadom a szót Ónodvári Miklósnak és Oravec Jánosnak.

Emlékezetes, forró pillanatok következtek. Az Elnöki Tanács titkára a következő szavak kíséretében átnyújtotta dr. Kovács Albertnek, a városi tanács vb-elnökének a díszes kiállítású oklevelet: - Most pedig átnyújtom önöknek a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozatát, és egyben tolmácsolom a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bozottsága, az Elnöki Tanács és a forradalmi munkás-paraszt kormány üdvözletét!

Az ünneplő közönség hosszan tartó, ütemes tapssal köszöntötte a nagy pillanatot.

„Nehéz volna szavakat találni és szavakban kifejezni azt a mélyen megható jó érzést, örömet, boldogságot és – ne vegyék tőlünk szerénytelenségnek – azt a büszkeséget, amely Tiszaszederkény – mától kezdve Leninváros – valamennyi dolgozóját érte”

– kezdte Kovács Albert, miután elült a taps, de beléfojtom a szót. Mint ahogy a Sz. Sz. Szaturinnak, a budapesti szovjet nagykövetség tanácsosának is csak annyit engedek mondani, hogy:

„Testvéri üdvözletüket és legjobb kívánságaikat küldik Lenin szülővárosa, Uljanovszk dolgozói is (...) Különösen megindít az, hogy Tiszeszederkény-Leninváros a magyar és a szovjet népek örök barátsága jegyében született, és ennek jeléül viseli mostantól kezdve Lenin nevét is.”

A maratoni díszünnepség vége felé a MSZMP városi emberei el is játszották Cseterkei elvtárs tételét, melyről a Központi Bizottság legutóbbi ülésén határozatot is hozott: „Az állam erősítésének egyik iránya a központi állami szervek munkájának elvibbé, színvonalasabbá tétele. A másik: a szocialista demokrácia széles körű kiterjesztése, a dolgozók millióinak a hatalom gyakorlásába való jobb bevonása”.

Vincze Bertalan, a TVK gépgyárának munkása, alapszervi párttitkár tehát a szónoki emelvényre lépett:

„Mi munkások – mondotta - azért is büszkék vagyunk arra, hogy városunk Lenin nevét viseli, mert Lenin szoros kapcsolatban állott a munkásokkal, tanult a munkások tapasztalataiból, tanította és szervezte őket a szocialista forradalom győzelemre vitelére.”  Majd „a város munkásainak nevében azt javasolta a város vezetőinek, mielőbb tegyék meg a szükséges intézkedéseket, hogy már a közeli jövőben Lenin-emlékmű kerüljön a város főterére.”

És javaslata meghallgatásra is talált.

A Lenin-szoborról, mely a művelődési ház bejárata mellett állt 1970 április 22-én, a város helytörténészeinek nem sikerült semmit kideríteniük. Nem tudni, honnan kapták kölcsön a névadó ünnepélyre.

Vincze Bertalan javaslatának megvalósulására több mint 13 évet kellett várni. 1983 novemberében adták át a város főterén Makrisz Agamemnon Lenin-szobrát, melyet a város lakói egymás közt csak a „karón varjú” néven emlegettek.

Hét év után, 1990-ben  távolították el. „A szobrot az MDF helyi szervezete előbb becsomagolta, majd kezdeményezte, hogy a városi tanács soron következő ülésén, vagyis június elején tárgyalja meg, s döntsön Makrisz Agamemnon alkotásának további sorsáról” – írja Hajdu Imre Álmodtunk egy új világot. Leninváros – Tiszaújváros (1990-1991) című könyvében.

„A minap beszélgettem Wehner Tibor művészettörténésszel, aki számos tanulmányt publikált a magyarországi Lenin-szobrokról. Őt idézem: – kezdte érvelését Hajdu Imre beszámolója szerint az ülésen Tóth Imre László országgyűlési képviselő. – ’Makrisznak az egész országban sehol sem sikerült olyan emlékművet készíteni Leninhez kapcsolódva, amely esztétikailag maradandó lenne’. Művészileg tehát teljesen értéktelen szoborról van szó, eszmeileg pedig teljesen romboló a város ’éke’. Ne legyenek tehát senkiben aggályok a szobor eltávolítása miatt. Az nem lehet kérdés, hogy el kell-e távolítani. Az már sokkal inkább, hogy mihez kezdjünk vele. Vissza lehetne adni a művésznek, vagy pedig anyagát felhasználhatnánk sokkel értékesebb célok megvalósítására. Szándékosan nem említem a harangöntést, hiszen az már közhelyszámba menne.”

„A döntést hamar követte a tett. A Leninvárosi Krónika 1990. június 14-ei száma az első oldalon röviden adta hírül: ’1990. június 12-én a reggeli órákban eltávolították a Lenin-fejet talapzatáról, azóta nemzeti zászlót lenget ott a szél.”

Még ebben az évben új nevet kaptak a város utcái, a település neve pedig Tiszaújvárosra változott.

Makrisz Agamemnon szobrából nem lett harang, viszont hosszú évekre nyoma veszett. Bár a tiszaújvárosi tévé 2007-ben felkutatta és filmet forgatott róla, a városban még mindig elevenen él a legenda, hogy keresték már sokan, de nem tudni, hova lett.

„Egy raktárban van. Ez túlzás, egy garázsból kialakított raktárban. Nem a legdíszesebb helyen, az biztos” – mondja kissé szabadkozva a tiszaújvárosi  alpolgármester referense, aki volt olyan kedves, és elintézte, hogy lefényképezhessük a szobrot.

(Köszönjük a régi fényképeket és a segítséget a Derkovits Gyula Művelődési Központ és Városi Könyvtárnak, és külön köszönet Csesznák Ildikó muzeológusnak!)