1990: Jelcin kilép az SZKP-ból

A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) utolsó kongresszusának utolsóelőtti napján Borisz Jelcin drámai körülmények között bejelenti: huszonkilenc éves tagság után kilép a pártból. Tehette, hiszen ekkor a parlament elnökeként a Szovjetunió legnépszerűbb politikusa, népszerűségi mutatója 84 százalékos volt.

A szakítást megelőzte, hogy az SZKP egy kicsiny, bár befolyásos csoportja, a radikális reformpárti Demokratikus Platform – soraikban Leningrád és Moszkva polgármesterével – kivált a pártból. Ez volt az első pártszakadás 1903 óta, amikor az elődpárt Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik és mensevik frakcióra bomlott.

A korabeli tudósítások drámainak írják le Jelcin beszédét. Azután, hogy a kongresszus jóváhagyott egy pártalapítást korlátozó rendeletet, Jelcin felállt és szólásra emelkedett az elcsendesedett ülésteremben.

„Nagy a felelősségem az orosz nép iránt és elkötelezett híve vagyok a többpártrendszernek, ezért nem tudok kizárólag a párt utasításai szerint cselekedni. Mint a köztársaság legmagasabb rangú vezetője, meg kell hajolnom a nép akarata előtt.”

Ezután szó nélkül elhagyta az üléstermet. Néhányan azt kiáltották, hogy „Szégyen!”, mások tapsoltak. Gorbacsov annyit mondott: „Ez egy logikus folyamat vége”, majd arra utasította a kongresszust, hogy vonják vissza Jelcin mandátumát.

Az egy év múlva megtartott orosz elnökválasztáson Jelcin a szavazatok 57 százalékát szerezte meg a második helyezett SZKP-s jelölt, Nyikolaj Rizskov előtt. A választás következményeiről Mihail Heller és Alekszandr Nyekrics így ír A Szovjetunió története című könyvükben:

„A kettős hatalom (szovjet és orosz) nyílt összeütközésbe csapott át. Borisz Jelcin (…) alternatív vezérré vált. Az eddigi Gorbacsov vagy káosz alternatívát új váltotta fel: Gorbacsov vagy Jelcin.”

Jelcin még több mint nyolc évig Oroszország elnöke, de az 1991-es év sikereit nem tudta felülmúlni. Két olyan húzása volt ekkor, ami miatt neve méltán marad fenn az orosz történelemben.

A frissen elnökké választott Jelcin első intézkedéseként elrendelte a párttalanítást, ami az SZKP ellehetetlenüléséhez vezetett. A Heller-Nyekrics szerzőpáros erről így írt:

„Eszerint Oroszországban állami intézmények, iparvállalatok és a fegyveres erők területén nem működhettek pártszervezetek. A pártot nem tiltották be, vagyonát nem kobozták el, de a gyökereit – lévén, hogy a tömegekre épülő szervezet volt – elvágták. A vezérkarok – a pártbizottságok – sértetlenül fennmaradtak, de odalett a hadsereg – a helyi pártalapszervezetek. Nagy jelentősége volt az intézkedésnek azért is, mert korlátozta a párt hatalmát. Márpedig egy totalitárius párt a természete szerint hatalma szüntelen növelésére törekszik. Az őt ért csapás tehát rendkívül súlyos volt. Válaszképpen az SZKP, az a párt, amelyik 1917 óta az országban sorra került minden megtorlás kezdeményezője és szervezője volt, most az állampolgári jogokat szavatoló alkotmányra, nemzetközi emberjogi egyezményekre apellált. Az utóbbiak említése a szovjet időkben üldözendő politikai bűntettnek minősült.”

A másik emlékezetes húzása az 1991. augusztusi puccshoz kötődik. A Fekete-tengeren nyaraló Gorbacsov távollétét kihasználva – bár máig sem biztos, hogy Gorbacsov tudott-e szándékukról vagy sem – ortodox kommunisták akarták megkaparintani a hatalmat, állami bizottságot hoztak létre az ország irányítására, tankokat vezényeltek az utcára. Magyarországon már az Antall-kormány volt hatalmon, de beleborzongtunk, ahogy a tévében a merev Janajev felolvassa a bizottság közleményét: „Gorbacsov, tekintettel egészségi állapotára, nem képes ellátni a Szovjetunió államelnökének feladatait”.

De mit is tett Jelcin azokban a drámai napokban? Heller-Nyekrics:

„A puccsisták teljesen biztosak voltak győzelmükben. De egy új tényezőt nem vettek figyelembe, ami a kudarcukat okozta. Volt Moszkvában egy második hatalmi központ is. Mi több, az alkotmányellenesen létrehozott Rendkívüli Állapotot Felügyelő Állami Bizottságtól eltérően, hirtelen ez lett az egyetlen legális hatalmi szerv. Oroszország elnöke, akinek erejét a legitimitása adta – hiszen őt demokratikus úton választották meg! –, zseniális lépést tett: a néphez fordult. Borisz Jelcin nem élt azokkal az eszközökkel, amelyek az ő pozíciójában a rendelkezésére álltak; a politikai intrikákkal, titkos tárgyalásokkal, ehelyett az összeesküvők ellen szervezett népfelkelés élére állt.”

A puccs kifulladt, a Szovjetunió még abban az évben kimúlt. Jelcin egy helyét kereső világbirodalom élén találta magát. Az ország mély depresszióban volt, a szegénység nőtt, a puccsot leverő hős nimbusza csökkent. 1993-ban szétlövette az őt leváltó Duma épületét. 1996-ban már mindent be kellett vetnie, hogy az elnökválasztáson megelőzze a kommunista Zjuganovot. Szívbetegséggel és alkoholizmussal küzdve vezette el az országot 1999. december 31-ig, amikor átadta a hatalmat Vlagyimir Putyinnak, aki a növekvő olajáraknak is köszönhetően megint felemelte Oroszországot.

Jelcin 2007-ben halt meg. Legemlékezetesebb pillanatainak kevés köze van a politikához, íme: