1980: Baczakó a csúcsra ér

A moszkvai csonka-olimpián a magyar csapat hatodik aranyérmét szerezte a súlyemelő Baczakó Péter. Igazi meglepetésarany volt, olyan, amire senki sem számított. Tudják, minden olimpián van ilyen magyar arany: szintén 1980-ban Baczakó mellett Varga Károly sportlövő, 1992-ben a cselgáncsos Kovács Antal, 1996-ban a kalapácsvető Kiss Balázs és az úszó Czene Attila, 2000-ben a kenus Pulai Imre és Novák Ferenc, 2004-ben a birkózó Majoros István elsőségére nem számított senki.

Baczakó úgy érezte, reálisan csak a bronzra van esélye, mivel a szovjet-kazah Rigert és a bolgár Alekszandrov esélyesebb nála. Hivatalosan pedig csak a hatodik, vagyis éppen pontszerző helyre várták. A Népszabadságnak erről így nyilatkozott?

„Hát mit mondjak? Túlteljesítettem a normámat.”

Baczakó a 170 kilós magyar rekorddal biztatóan kezdett, a 17-szeres világbajnok, a világrekordot 64-szer megdöntő Rigert viszont ennél a súlynál hatalmas szenzációt keltve kiesett.

A bolgár hozta a 170-et, majd a magyar 202,5-öt, végül 207,5-öt lökött. A bolgár csak úgy előzhette meg, ha 210-et lök – Baczakó ugyanis könnyebb volt, vagyis azonos eredménynél ő az aranyérmes. Ahogy a Népszabadság írta:

„Most derült csak ki, mekkora előny lehet egy önmegtartóztatásból el nem fogyasztott finom szoljanka leves és egy előétel.”

A bolgár lökése nem sikerült, Baczakó a montreali olimpiai bronzérme és három Európa-bajnoki ezüstérme után ért fel a csúcsra. Így nyilatkozott arról, mit érzett a győzelem pillanatában:

„Nem is tudom már, hogy mi következett ezután, csak arra emlékszem, hogy hápogtam a meghatottságtól”

Baczakó egy combizom-szakadás után hagyta abba a versenyzést 1983-ban, vagyis akkor sem jutott volna el Los Angelesbe, ha a keleti tömb nem bojkottálja a játékokat.

1985-től edzősködött a BKV Előrében, 2005-ben egy rejtélyes, a sportmúltjával valószínűleg nem összefüggő izomsorvadás miatt tolószékbe kényszerült. Utolsó interjúját az Indexnek adta. Itt így emlékezett az aranyérem megszerzésére:

„Hihetetlen jó érzés volt, mikor felálltak a tiszteletemre, én voltam a legmagasabban a csarnokban, alattam a nézők, alattam a riválisaim. Azokért a pillanatokért érdemes volt élni. Sajnos rövid ideig tartott. Pláne, hogy most a padlón vagyok.”

Egy év múlva, 2008 áprilisában meghalt.