1968: bevonulás Csehszlovákiába

Az augusztus 21. éjféli csehszlovákiai bevonulás híre csak az augusztus 22-i lapokban jelenhetett meg. A Magyar Nemzet vezércikke – hivatalos eligazítás híján – még az Alkotmány és az új kenyér bensőséges ünnepéről szólt.

„Kisteleken és máshol is szerte az országban, minden bizonnyal ezrek és ezrek tértek haza ezekről a nagygyűlésekről, találkozásokról azzal az óhajjal: sok ilyen bensőséges és tartalmas ünnepet élhessünk meg.”

Az olvasók megtudhatták, hogy a csekély javulás ellenére válságos Eisenhower egykori amerikai elnök állapota (jó fél évvel később hal majd meg), a Pannónia üzleteiben ingyen lehet kóstolni az Omnia kávét, a szovjet vasutak kényelmes hálókocsijában utazhatunk naponta kétszer Moszkvába, hetente egyszer pedig Rómába. És egy belemenős kérdés Fedoszejev akadémikussal, a Szovjet-Magyar Baráti Társaság elnökével készült interjúból:

„Magyar olvasóinkat bizonyára érdekelné, milyen tevékenységet fejt ki a Szovjet-Magyar Baráti Társaság? Mit tudna mondani ezzel kapcsolatban?”

Csehszlovákia szovjet, magyar, lengyel, NDK-beli és bolgár megszállásáról a címoldalon tudósít a lap Jelentések a csehszlovákiai eseményekről címmel. A prágai tavaszról és az azt követő szovjet ellenlépésekről, illetve a csehszlovák-szovjet tárgyalásokról folyamatosan írt a korabeli sajtó, a megszállás azonban váratlanul érhette a hazai közvéleményt, ezért a tudósítás (vagy inkább ideológiai útmutató) rögtön az elején megvilágítja a megszállás, azaz a baráti segítségnyújtás hátterét:

„Csehszlovákiában a közelmúlt napok súlyos aggodalmat keltő eseményei tették szükségessé, hogy a Varsói Szerződés öt tagállama internacionalista segítséget nyújtson, a szocialista társadalmi rendszer segítségére siessen. A Varsói Szerződés védelmet nyújt valamennyi tagjának külső és belső veszélyek ellen, hiszen az alapító okmány nevében is hangsúlyozza, hogy barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés. Ennek értelmében a szerződés betűjéből és szelleméből – de a pozsonyi nyilatkozatból is – okszerűen következik, hogy a tagállamoknak nemcsak joguk, hanem kötelességük is egymásnak segítséget nyújtani a társadalmi rendszer veszélyeztetettsége esetén.”

A lap – a megszállást elutasító Románia kivételével a keleti blokk összes többi lapjához hasonlóan – azzal indokolta a lépést, hogy a szélsőséges jobboldali erők fokozták tevékenységüket. Prágában például sokezres spontán gyűléseken támadták a csehszlovák kommunista pártot, sértegették a párt képviselőit.

A Magyar Nemzet – a beavatkozásban résztvevő országok vezetőinek támogató nyilatkozata mellett – közli a CSKP KB, a csehszlovák kormány és a nemzetgyűlés tagjai egy csoportjának terjengős felhívását. Egy jellemző idézet a szövegből:

„Csehszlovákia csak mint szocialista ország és a szocialista közösség elválaszthatatlan alkotórésze fejlődhet ; ereje és szilárdsága teremti meg az alapot a nemzetközi forradalmi mozgalom további perspektívájában; a szocialista tábor mindennemű meggyengülése és megbontása elképzelhetetlen kárt okozna a forradalmi haladás és a világ szocializmus ügyének.”

Jó, jó, de mit csináltak mindeközben a magyar katonák? Nos, a lapból ez nem derül ki. De nemcsak az augusztus 22-i számból, hanem a későbbiekből sem. Hogy katonai szempontból mi történt, azt Pataky Iván tanulmányából tudjuk. Augusztus 18-án délután Provalov vezérezredes tájékoztatta Czinege Lajos honvédelmi minisztert: a magyar csapatoknak augusztus 19-én estig fel kell készülniük az akció azonnali végrehajtására.

„A magyar honvédelmi miniszter elrendelte a légierők és a légvédelem kijelölt alakulatainak teljes készenlétbe helyezését. Augusztus 20-a a felkészülés, majd a besorolás feladataival telt el. Este az egységek a határtól való távolságuk függvényében kezdték meg a határra való felzárkózásukat. A hadosztály ezredei, a Határőrség közreműködésével, augusztus 21-én, közép-európai időszámítás szerint pontosan nulla órakor lépték át a csehszlovák határt. A Déli Hadseregcsoport harcálláspontját Pozsonyba helyezte át, ott dolgozott a magyar hadműveleti csoport is. A 8. gépkocsizó lövészhadosztály szervezetszerű ezredeiből a 8. harckocsiezred és a 20. tüzérezred békehelyőrségében maradt és a hadseregparancsnok parancsára a hadosztály átvette a 11. harckocsihadosztálytól a 31. harckocsiezredet és 22. tüzérezredet. A hadosztály a csehszlovák határ átlépésekor Letkésnél, Ipolyságnál (Sahy) és Balassagyarmatnál átkelt az Ipolyon. Harcfeladatát 14 óráig végrehajtotta. Ellenállásba sehol sem ütközött. Birtokba vette a kijelölt városokat, községeket és a Déli Hadseregcsoport parancsnokának parancsa értelmében tíz helyőrséget hozott létre. A kisebb városokat, falvakat, termelőszövetkezeteket folyamatos járőrözéssel ellenőrizték.”

A magyar csapatok október 23-án – a blokk országai közül elsőként – vonultak ki Csehszlovákiából. A szovjet csapatok még 23 évig maradtak. Hogy mennyi áldozata volt a megszállásnak, arról eltérő adatok láttak napvilágot, természetesen nem az akkori szocialista sajtóban. A Cseh Nemzeti Emlékezet Intézete a napokban közölte: száznyolc csehszlovák halálos áldozatot követelt a prágai tavasz eltiprása.

A magyar katonaáldozatokról és sorsukról eltérő számok láttak napvilágot. Az Orbán-kormány idején Szabó János honvédelmi minisztert interpellálta kisgazda képviselőtársa: hozzák haza az 1968 óta (cseh)szlovák földben nyugvó magyar honvédeket. Valójában mind a négy magyar áldozat magyar földben nyugszik, de egyikük sem harci cselekményben vesztette életét, tudhatjuk Pataky Iván kutatásaiból. Augusztus 21-én hajnalban harckocsibalesetben egy tartalékos alhadnagy, infarktusban egy másik tiszt vesztette életét. Egy sorkatona fegyvertisztítás közben végzett magával, egy másik katona pedig a bevonulás után, szabadsága alatt lett öngyilkos. A magyar katonák két halálos közlekedési balesetet okoztak, mindkettőben csehszlovák állampolgárok haltak meg.