1988: megtalálják a Halló bár elől elrabolt kislányt

1988. október 12-én Dunakeszin a rendőrök megtaláltak egy egyéves kislányt, aki tíz hónappal korábban tűnt el. A Népszabadság szerint előbb a közvélemény, később már a gyerek szülei is egyre kevesebb reményt fűztek ahhoz, hogy Renáta él. Négy hónappal korábban a rendőrség hivatalosan lezárta a nyomozást, mert határidőre nem jutott semmire. Pontosabban nem végezett több tízezer olyan nő ellenőrzésével, akinek sikertelen szülése volt, a közelmúltban elhunyt a gyermeke vagy meddő, de nagyon szeretne gyereket.

A gyanú azért terelődött erre a körre, mert 1987. december 23-án a VII. kerületi Halló bár elől (a régi világból: Lenin körút – Majakovszkij utca sarka) nyomtalanul eltűnt a két hónapos Renáta (szintén abból a korszakból: az édesanyja a hely mosdójába ugrott be, a gyereket addig kint hagyta a babakocsiban az utcán, a kora délutáni karácsonyi forgatagban). A rendőrök előbb a szülők ismerőseit faggatták, hogy nem egy rossz tréfáról van-e szó. Az hamar kiderült, hogy ez rossz vonal. Miután az eltűnt kislányért nem kértek pénzt, a holtteste nem került elő, jött a gyerekre hiába vágyó nők ellenőrzése. Amit a rendőrök folytattak az után is, hogy kifutottak az eljárásjogi határidőből. Így jutottak el P. Lászlónéhoz.

A 33 éves, Dunakeszin élő nő nyolc osztályt végzett, volt eladó, felszolgáló, dolgozott a MÁV-nál, járt villamosvezetői tanfolyamra, de nem vizsgázott. Mániákusan szeretett volna gyereket, hiába. A családja ugratta is ezzel, meddőségi vizsgálatra is küldték, de nem mert elmenni, mert félt, hogy közlik vele: soha nem lehet gyereke. Végül 1983-ban P. Lászlóné örökbe fogadta a testvére újszülött lányát. A házasságát ez nem mentette meg, négy évvel később P-ék elválltak. A bíróság pedig nem az asszonynak, hanem a férjének ítélte a gyereket. P. Lászlóné azért, hogy az első, számára kedvezőtlen döntést másodfokon a maga javára fordítsa, terhesnek mondta magát, kismamaruhát kezdett hordani, még egy budai kórházba is befeküdt vizsgálatra (ahonnan három nap múlva elküldték), a bíróság előtt pedig azzal érvelt, hogy milyen jó lenne a nevelt gyerekének is, ha a testvérével együtt nőne fel. Azonban ez sem hatotta meg az igazságszolgáltatást, a volt férjnek ítélték a négyéves lányt.

A tárgyalás után, december 14-én P. Lászlóné elment otthonról, Budapesten csavargott. Megkereste a volt férjét is, hogy legalább karácsonyra kapja meg a nevelt lányukat, de ebbe a férfi nem ment bele. Az elkeseredett nő tovább bolyongott a városban, pályaudvarokon aludt.

December 23-án egy mosdót keresve tért be a Halló bárba. Amikor végzett, a vécésnéni alaposan leszúrta, hogy miért hagyta kint a hidegben a gyerekét az utcán. Ezután vette észre a bár előtt álló babakocsit. A szintén a hely wc-jébe beugró anyát megelőzve eltolta a gyereket. Pár sarokkal arrébb a csecsemőt kivette a babakocsiból, fogott egy taxit, és elment az apjához. Csak az autóban nézte meg, hogy egyáltalán fiú-e vagy lány a bebugyolált gyerek. Amikor a nő megérkezett az apjához, csak annyit mondott: Most jövök a kórházból, megszültem, itt az unoka. Majd otthagyta a gyereket, és elment, hogy bevásároljon mindent, amire gyerekneveléshez szüksége lesz. Taxival ment haza Dunakeszire is, ahol az élettársa örömmel fogadta őket. Az „apa” kevéssé foglalkozott a részletekkel, bár egy dolgot észrevett: a kislány fülében a fülbevalót. Javasolta, hogy azt vegyék ki, nehogy megsértse a gyereket. Amúgy ez is nehezítette később a kislány megtalálását, az egyik ismertetőjele ugyanis éppen az apró, kékköves fülbevaló volt.

A nő este látta a Híradóban, hogy keresik a kislányt, ám mert a riporter azt mondta, hogy egy elhanyagolt külsejű nőt láttak a szemtanúk (a több hetes csavargás mellett talán a szürkésfehér nyúlszőr kucsma is nyomot hagyott a járókelőkben), megsértődött, kikapcsolta a készüléket.

Kölcsönzött egy írógépet is, és meglehetősen primitív módon megkezdte a kislány legalizálását. Átírta a kórházi zárójelentést és a születési anyakönyvi kivonatot is Horváthról Szabóra, élettársa családi nevére. A gyereknek rendesen gondját viselte, bár előfordult, hogy pár napra eltűnt, és az élettársára hagyta a gyereket. Ami annak ismeretében riasztónak tűnik, hogy a férfi simán újszülöttnek nézett egy kéthónapos gyereket, de belejött, és ellátta a kislányt becsülettel. (A történet összerakásához a Népszabadság és a Magyar Nemzet korabeli számai nyújtottak segítséget.)

A kislánynak hat foga volt, megtette az első lépéseket is, amikor visszaadták a szüleinek. Egy szakértő arról nyilatkozott az Esti Hírlapban, hogy nagyobb traumát jelenthet a gyereknek az, hogy egyévesen elszakítják a „pótanyjától”, mint amikor két hónaposan megvált az igazi szüleitől.

Amikor elkapták a nőt, komoly dilemmával nézett szembe az igazságszolgáltatás. A Magyar Nemzetnek nyilatkozó Békés Imre, az ELTE büntetőjogi tanszékének vezetője szerint ugyanis a büntető törvénykönyv alkotói 1978-ban egyszerűen nem számoltak gyerekrablással. Nyugat-Európában előfordult már, súlyos szankciókkal is sújtották. Nálunk a személyi szabadság megsértése csecsemőre nem volt alkalmazható, mert nem tud élni a személyi szabadságával, így attól nem is lehet megfosztani. Lehet még a családi állás megváltoztatása, ez azonban csak vétség, legfeljebb egy éves szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel sújtható.

Hogy mi lett a döntés? Megkerestük a Fővárosi Bíróságot, a következő választ kaptuk:

"Megkeresésével kapcsolatban tájékoztatjuk P. Lászlónéval szemben 1989 decemberében jogerős bírósági határozat született.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. Törvény 102.§-a alapján a törvény erejénél fogva mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, erre tekintettel ügyéről tájékoztatást nem áll módunkban adni."