1991: Vukovár eleste

A horvát kormány drámai hangú közleményben számolt be arról, hogy Vukováron a tizenharmadik tűzszünet ellenére is folytatódtak a harcok, és a város nyolcvan napos ostrom után a szerbek kezére került, írta másnap a Népszabadság.

"A horvát kormány szerint tömegmészárlás veszélyezteti a város 15 ezer lakosát. [...] Meg nem erősített belgrádi hírek szerint Vukovár központjába már bevonultak a jugoszláv hadsereg alakulatai, a horvát gárdisták visszavonultak a város délkeleti részébe, a belügyi alakulatok pedig meg akarták adni magukat. Ezt az ajánlatot a jugoszláv hadsereg nem fogadta el, mivel a fegyverletételhez a horvát belügyi fegyveresek időt kértek volna, s a katonai alakulat parancsnoka, aki a kapitulációs ajánlatot megkapta, csak azonnali megadást ismert volna el. A városból már csak szórványos lövöldözés hallatszik."

Néhány nappal később a Jugoszláv Néphadsereg buszos túrát szervezett a térségben tartózkodó tudósítóknak, hogy elhazudhassák nekik az ő verziójukat. Így jutott be az Independent újságírója is a rommá lőtt, egykori 50 ezres városba. A cikkből a BBC-s Laura Silber és Allan Little idéz a Jugoszlávia halála című könyvükben:

”Így mészároltak le civileket – mondta a hadsereg tisztje, és a Vukovár lerombolt kórházával szemben lévő udvar felé intett. Már több tucat újságíró csődült össze a kapualjban, hogy megnézze a szövetségi hadsereg által szervezett túra 2. számú kiállítását, amelynek az volt a célja, hogy groteszk és obszcén módon bemutassa, hogyan magyarázzák ők Vukovár ostromát.

Nem értem, miért nem mondanak semmit a gyermekek ujjaiból készült nyakláncokról, vagy az e hely közelében megölt negyven gyermekről – mondja Gvero ezredes.

Az udvaron 33 holttest volt. A szomszédban több mint 50 egy sorban a szabadban, kitéve az esőre.

Ezek szerbek, akiket az utcákon mészároltak le – mondta Miodrag Sztarcsevics ezredes ellentmondást nem tűrő hangon. Sokuknak orvosi cédula volt a lábujjára akasztva, amelyek jelezték, hogy páciensek, akik a kórházban haltak meg. Amikor megkérdezték, honnan tudja, hogy szerbek, megvonta a vállát.

Az újságírók látogatásuk emlékére golyóstollat kaptak.”

Vukovárt 1991. augusztus 26-án kezdték körbekeríteni a szerb félkatonai alakulatok és a Jugoszláv Néphadsereg egységei. Azon a napon, amikor a szerbek Vukovártól háromszáz kilométerre lerombolták Kijevót, mert a település akadályozta a biztonságos összeköttetést a Horvátország területén önhatalmúlag kikiáltott knini szerb köztársaság falvai között. Ezen a napon tört ki az igazi háború Horvátország és Szerbia között. Zágráb válaszul blokád alá vonta a Horvátország területén rekedt jugoszláv katonák laktanyáit, és innentől kezdve már nem volt megállás. A szerbek, azaz a Jugoszláv Néphadsereg Horvátország területén minden szerbek (is) lakta földet meg akart szállni, vagy ahogy ők mondták: felszabadítani.

Vukovár egykori 50 ezres, többnemzetiségű lakosságából a folyamatos atrocitások miatt ekkorra már csak 15 ezren maradtak otthon, szerbek, horvátok vegyesen.

Az ostromgyűrű szeptemberben vált teljessé, amikor Belgrádból több mint száz harckocsiból álló, vagy tíz kilométer hosszú menetoszlop indult meg a szövetségi fővárost Zágrábbal összekötő Barátság és egység-autópályán Vukovárra. A belgrádiak ugyanúgy az út mentén éljenezték a katonákat, mint tizenegynéhány évvel korábban Jugoszlávia népeinek egységét megteremtő Tito konvoját.

Az ostrom elhúzódott, pedig nehézfegyverekkel, tüzérséggel és a légierő gépeivel is támadták a magára maradt, védtelen várost. Európa egyik legerősebb hadseregéből hiányzott az erkölcsi fölény, sok sorköteles megszökött a behívó elől, mások a harctéren tagadták meg a parancsot. Jellemző volt, hogy a kiskatonák nem mertek kiszállni a páncélozott harci járművekből.

A sorkatonákat végül önkéntesekkel pótolták, Seselj, Arkan harcosaival, akik a vérszagra gyűltek Szerbia minden részéből.

Vukovár rosszul felfegyverzett horvát védői hiába kérlelték Zágrábot, hogy avatkozzon közbe. Sokan úgy gondolták, hogy egy porig rombolt Vukovár inkább szolgálja Horvátország érdekeit, mint egy magát megvédeni képes város. A Jugoszlávia halála szerzői erről így írnak:

”A város védői saját táboruk ellen fordították keserűségüket. Azzal vádolták Zágrábot, hogy szántszándékkal feláldozzák Vukovárt a nemzetközi szimpátia elnyeréséért. A város katonai parancsnoka, Mile Dedakovic Zágrábba ment, hogy Tudjmant kérlelje. Azt mondta neki, hogyha Horvátország kész elfogadni a nemzetközi közvetítéssel megtartott tűzszünetet, az Vukovár elestét jelenti. Tudjman dühkitöréssel válaszolt, és azt mondta Dedakovicnak, hogy ne felejtse el, ki az államelnök. A jelentések szerint azt kiabálta: Ezt a háborút én irányítom, és ha úgy rendelem el, hogy a katonai műveletek Vukovár körül véget érjenek, akkor egy millimétert sem fogtok mozdulni.

Tudjman még mindig a nemzetközi elismerésre törekedett, és a diplomáciai megfontolásokat változatlanul fontosabbnak tartotta a katonaiaknál.”

Amikor november 18-án a szerbek elfoglalták a várost, az óvóhelyen rekedtek kimerészkedtek az utcára. Sokan hetek óta nem voltak kint. Az utcákon emberek és állatok holttestei hevertek, sok épület még mindig égett vagy füstölt, a házakban szerb önkéntesek kutakodtak megmaradt értékek után. A szerbek a nőket és gyerekeket különválasztották a férfiaktól. Az előbbieket fogolytáborba hurcolták, az utóbbiak nagy részét kivégezték.

Vukovár évekig kísértetváros volt. Miután a daytoni békeegyezmény értelmében Horvátországhoz került, fokozatosan megindult az élet, de még mindig csak harmincezer lakója van, egyes negyedek máig lakhatatlanok, üszkös romokkal telik.