1997: Elhunyt Teng Hsziao-ping, aki kínai pólóba öltöztette a világot

"Teng Hsziao-ping, a kínai reform és nyitás politikájának atyja tegnap, 92 éves korában elhunyt Pekingben. A nagy tekintélyű vezető, aki 1994 februárja óta nem jelent meg a nyilvánosság előtt, a Pekingben kiadott közlemény szerint előrehaladott Parkinson-kórban és tüdőfertőzésben szenvedett, s az ezekből adódó komplikációk okozták halálát" – így kezdődik a Népszabadság.1997. február 20-i számának a lakonikusan Meghalt Teng Hsziao-ping címet viselő cikke, amelyből az is kiderült, hogy a temetésének intézésére 459 tagú bizottságot hoztak létre Pekingben.

Az elhunyt Tengre aznap még egy cikkel, a Teng Hsziao-ping, a kínai reformok atyja címet viselő életrajzzal emlékezett a lap, míg másnap Dunai Péter tollából közöltek egy nagyobb portrét Teng Hsziao-ping, az ember, aki rizst adott címmel, amelyben a huszadik század tíz legjelentősebb személyisége egyikének nevezték őt.

És az is volt. Az általa elindított gazdasági és az általa fékezett politikai reformok eredményeként lett mára Kína a világ vezető gazdasági hatalma, a világgazdaság minden szempontból legjelentősebb szereplője, a világ legnagyobb exportőra és az amerikai állampapírok legnagyobb vásárlója. Úgy, hogy közben maradt a demokratizálódás minden csíráját elfojtó, szocialistának nevezett politikai rendszere.

A piaci szocializmusnak – másképpen szocialista vagy kapitalizmus nélküli piacgazdaságnak is nevezik – a kialakulása Teng Hsziao-ping legnagyobb érdeme. A politikai rendszer megcsontosodása, amit az 1989-es Tienanmen téri diáktüntetés véres leverése szimbolizált, Teng Hsziao-ping legnagyobb bűne. (Halálakor persze ez utóbbival érthető módon elenyésző mértékben foglalkoztak, a már említett Dunai Péter-portréban ennyi szól erről: "Tenget súlyos felelősség terheli a Tienanmen téren történtek miatt. Tűzzel-vassal megvédte a párthatalmat".)

Az 1904-ben Szecsuán tartomány egy kis falvában született Teng életében és politikai karrierjében is kalandos pályát járt be. A kínaiak többségétől eltérően nagyon fiatal eljutott Európába: 1920-ban Marseille-ben dolgozhatott és tanult. Franciaországi tartózkodása idején ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, lenini tanításokkal, húszévesen a párt tagja lett. 1926-ban Moszkvában tanult, három évvel később már vezetőként vett részt a Kuomintang elleni első felkelésben, ami elbukott. A harmincas években részt vett a hosszú menetelésben, a kommunista Kína Kuomintang elleni utolsó nagy harcát is ő vívta meg, 1949-ben, éppen Szecsuánban.

A kommunista pártban karrierje az ötvenes és a hetvenes évek között széles skálán mozgott a főtitkári poszttól a száműzetésig, három nagy tisztogatást is túlélt – nemcsak szimbolikusan, politikai értelemben, hanem szó szerint is. A negyvenes évek végétől Mao bizalmasa volt – így lehetett már 1954-ben pártfőtitkár –, a kulturális forradalom idején kegyvesztett lett, 1967-ben házi őrizetbe is került. Hat évvel később Mao újra bizalmat adott neki, miniszterelnök-helyettes, majd a párt alelnöke és a hadsereg vezérkari főnöke lett. Később szembekerült a keményvonalas négyek bandájával, így ismét száműzték, majd ismét rehabilitálták.

Ekkor, már Mao halála után, újbóli – és utolsó – hatalomra kerülését követően hirdette meg, Maóra hivatkozó, de annak nézeteivel szöges ellentétben álló reformprogramját. Az irányváltás egyfelől politikai, másfelől gazdasági volt. A bezárkózás és a konfliktusok Mao által vallott politikájával szemben Teng a nyitás és a megegyezéskeresés embere volt. Ezt érzékelteti a már említett Dunai Péter-féle portréból az alábbi részlet:

A világpolitikára és a világgazdaságra persze ennél is nagyobb hatással voltak az ugyanilyen szellemben született belpolitikai és gazdasági reformok. Hogy ismét a Népszabadság-cikket idézzük: Munkatársait, akiket elődje bezárt, szétküldte a világba. Kína negyedmillió diákja széledt szerte a Harvardtól a London School of Economicsig, az MIT-ig, Cambridge-ig, elárasztva a Nyugat legjobb felsőoktatási intézményeit. Tenget még az sem aggasztotta, hogy a diákok egy része kinn maradt. „Majd eljön az idő, amikor maguktól jönnek vissza, hazahozva a temérdek tapasztalatot, értékes tudást” – mondta.

Reformjának négy célja volt: a mezőgazdaság, a hadsereg, a tudomány és a technológia fejlesztések, valamint az ipar modernizálása. Noha a konkrét reformintézkedéseket rendre nem ő és nem országos szinten, hanem tartományi, városi vezetők kezdeményezték, a kedvező tapasztalatokat jelentő reformokat felkarolta. Az agráriumban a népi kommunák helyett a termelést ösztönző családi gazdálkodásokat alakítottak ki, a könnyűiparra és az exportra alapozták a gazdaság fejlesztését, az ipartelepítésben viszonylagos autonómiát adva a tartományoknak.

Teng idején fejlesztette tökélyre Kína azt az ötvenes évek végétől Japánban már alkalmazott gazdaságpolitikai elvet, hogy a Nyugat pénzén, a külkereskedelmi többlet felhajtásával – sok, olcsón előállított termék exportja és csak a legszükségesebbek importja – pörgetheti fel a gazdaságot. Ahogy a már többször idézett portréban olvasható: "Voltaképpen a Teng-politika öltöztette a világot kínai dzsekikbe, pamuttrikókba, ingekbe, sportcipőkbe".

A sikeres politikára legnagyobb árnyékot kétségkívül 1989 vetette: a Tienanmen téri diáktüntetés véres leverése – vidékről felvezényelt gépesített katonai alakulat egyes becslések szerint több ezer tüntető élete árán verték le a demokratizálódást sürgető megmozdulást – azt jelezte, hogy a korábbi reformer élete végére keménykalapos és keménykezű konzervatív lett, aki egy cseppet sem enged a liberalizációs törekvéseknek. Teng ebben az évben hivatalosan be is jelentette, hogy lemond minden vezető tisztségéről, majd 1992-ben formálisan vissza is vonult a politikától, ám Kína-elemzők szerint a háttérből élete végéig ő irányította a kínai politikát.