Tölgyessy Péter: A magyar modellnek vége

Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor politikája kártékonyabb?

A közhatalmat hat esztendeje gyakorló koalíció felelőssége mindenképpen nagyobb. 2002 után a kormánytöbbség a hazai gazdaságtörténet egyik legnagyobb hibasorozatát követte el. A baloldal bármi áron meg kívánta állítani Orbán Viktort. Ezért osztogatásával előbb veszélyesen túlterhelte az államháztartást, majd az erre 2006-tól szükségképpen következő megszorító politikájába mostanra maga is megszakadni látszik. Ám a jobboldal is mind kevésbé figyelt az ország érdekeire. Kezdettől nem igazán fogadta el legitimnek a XX. század elejétől nemzetrontónak gondolt baloldal kormányzását. Mindkét nagy közéleti tábor úgy véli: a másik távoltartása a hatalomtól olyan szent cél, amelyért újabb és újabb határokat léphet át. A két oldal küzdelme a rendszerváltás óta egyre élesebb. Közben pedig az egykor még sikeresnek hitt magyar társadalmi modell elfáradt.

Mi is ez a magyar modell?

Az első világháborús összeomlást követő fél évszázad folytonos megpróbáltatásai után a magyarok önértékelése a Kádár-korszak békeéveiben jutott a csúcsára. Mára viszont térségünk egyik legelégedetlenebb társadalma a miénk. A kádári évtizedekben felemásan, de folyamatosan kispolgárosodó emberek jókora része keserves újraproletarizálódásként élte meg a piaci viszonyok térhódítását. Köztes-Európában láthatóan azok az országok lettek sikeresebbek, amelyek sokra tartják rendszerváltásuk tényét. Nemzeti államuk megteremtése, a nyugatos polgárosodás lehetősége olyan vívmány számukra, amelyekért készek voltak akár komoly áldozatokat is hozni. Mi viszont azonnal fogyasztani akartunk. Társadalmi modellünk számos gondot okozó eleme közül az egyik a fogyasztás-központúság. Az annyira irigyelt tíz százalék körüli növekedést produkáló országokban bizony akár ötven százalékkal nagyobbak a beruházási és megtakarítási arányok. A rendszerváltás következményeit roppant elégedetlenséggel szemlélő közvéleményben hamarjában tért hódított a túlságosan is konfliktusos politizálás. Amint szabad ország lettünk, rögtön előjött, hogy az egyik magyar mennyire nem tudja elviselni a másik kultúráját. Az első választásokat az MDF nyerte, a vesztesek közül sokan nyomban úgy érezték: a jobboldal katasztrófába visz. Többen állították: az Antall-kormány módszeresen kikezdi az új demokráciát, Mucsát hoz az országra.

Fordítva is így lett volna?

Meglehet. Amint baloldali kormányok következtek, a jobboldal sem tartózkodott a másik tábor identitásának lényegét kikezdő kijelentésektől. A jobboldalon sokan gondolják úgy, amióta csak létezik a modern hazai baloldal, mást se tesz, mint árulja az országot: felelős Trianonért, a 19-es kommünért, a 45 utáni kommunista fordulatért, ők 56 muszkavezetőinek az örökösei. Mindig is erőszakkal vagy csalással és hazudozással szerezték meg a hatalmat.

Minden országban konfliktusos a politika.

Ennyire azért csak kevés helyen.

A lengyel vagy a szlovák politikai elit végképp nem tűnik intelligensebbnek, mint a magyar, mégis előznek minket. Miért?

Náluk is éles a harc, de van egy különbség: a küzdelem nem terjed ki közvetlenül a gazdaság ügyeire. A magyar kormányok a Kádár-korszak óta folyvást az állampolgári fogyasztás növelésével remélnek maguknak legitimitást vásárolni. A rendszerváltó pártok 1990 és 94 között még inkább szimbolikus, értelmiségi ügyekben feszültek egymásnak. Mindenféle csúnyaságot mondtak a másikra, de a gazdaságpolitikát sokáig jobbára békén hagyták. A gazdasági-szociális populizmust a szocialisták hozták be a közéletbe, 91-93 táján. Azzal a sugallattal: "Ha az urizáló MDF szánalmas botladozása után ismét a szakértelem kerülne hatalomra, akkor egyszerre mindenki számára lényegesen kisebb lenne az átmenet ára, és a kisemberek sokat visszakaphatnának régi biztonságukból". Ez a populizmus föladta a leckét a rendszerváltó értelmiségi pártoknak, különösen a magát sokáig a baloldal jövendő kormányfőjének látó Orbán Viktornak. Annyira, hogy a Fidesz végül alig jutott be a parlamentbe. A szocialisták abszolút többsége után a Fidesz elnökének két dolgot kellett tisztáznia: hol helyezi el pártját a politikai térképen, illetve hogyan viszonyuljon a Horn-csodához. Horn Gyula azzal, hogy behozta a magyar politikába az addig mellékes szociálpolitikai, gazdasági témákat, maga mellett felsorakoztatta a kádári kisembert, nemcsak újra felemelte pártját, hanem végérvényesen tömegdemokráciává tette az addig még értelmiségi elképzelések által mozgatott új magyar parlamentarizmust.

Nem a Demokratikus Chartán múlt a siker?

Ez volt a szocialisták felemelkedésének másik titka. De a messze kevésbé lényeges, mert a szélsőjobboldali veszély hangoztatása mégis csak elsősorban az értelmiségi szavazókat befolyásolta. A Demokratikus Charta újrateremtette a baloldali elitek egységét. Máig hatóan egybekötötte a rendszerváltáskor egy időre élesen szembekerülőt szocialista és szabad demokrata véleményformálókat. A Demokratikus Charta még egyszer utoljára úgy adott politikai formát a reformértelmiségnek, hogy támogatói úgy vélhették, akként tudják majd a politikát közvetlenül irányítani, hogy közben megmaradhatnak kívülálló, szabadon lebegő értelmiséginek. Ám a magukat nagy generációnak látó véleményformálóknak nemsokára ismét csalódniuk kellett, Kádár János után az új magyar demokráciában előbb Antall József, majd az általuk is kinyitott kapun Horn Gyula érkezett.

A 92-es SZDSZ-elnökválasztás idején, amikor Pető Iván legyőzte, ön arról beszélt, hogy jön fel az MSZP. Erre Pető legyintett, mondván, az MSZP úgyse nyer, és az SZDSZ sosem lépne vele koalícióra. Honnan tudta, mi jön?

Az időközi választásokon az MSZP meglepően jól szerepelt. Ezek valódi választások voltak, nem közvélemény-kutatások, ahol a Fidesz látszólag fölényesen vezetett. Ismertem értékmodell-vizsgálatokat, amelyek azt mutatták, a magyar társadalom messzemenően szocialista értékvilágú. Annyira fogadja el a magántulajdont, mint Kádár János. A Kádár-korszakban a magyar svéd vagy dán módra homogén társadalom volt, majd néhány év alatt jókora különbségek alakultak ki benne. Az ország ma sem fogadja el igazán legitimnek a gazdagodást.

Túl jól sikerült a Kádár-rendszer?

Alighanem most fizetjük meg a Kádár-korszak vívmányainak az árát. Az egyenlőség képzetéhez szokott közvéleményt fájdalmasan érintették a hamarjában megugrott jövedelmi és vagyoni különbségek. Közép-Európában a miénk az egyik leginkább szélekre húzó társadalom. Az alkotmányosság helyreállításának kiegyezéses módjával a magyarok érzelmileg bajosan azonosulhattak. A pártok versengésére és a fékek és ellensúlyok rendszerére alapozott parlamentarizmust az átmenet után lassan húsz esztendővel sem igazolja a közvélemény előtt társadalmi eredményessége.

Az MSZP népszerű lett a Kádár-korszakot idéző szociálpolitikával, a Charta egyesítette a baloldalt, de hogyan léptek koalícióra a korábbi ellenfelek?

A szabad demokraták máig nem szerették meg a szocialistákat. Csakhogy már 1989 őszétől egyre nagyobb ellenszenvvel tekintettek a Demokrata Fórumra. Antall Józsefet és pártját a hagyományos magyar úri középosztály szervezetének látták és láttatták, azonosítva a két világháború közti időszak felelőseivel.

Megalapozottan ragasztották Antallékra a bélyeget?

Antall József távolról sem volt tévedhetetlen miniszterelnök, táborának szép számmal akadtak múltat idéző vonásai, de ma már hihetetlennek tűnő vádakkal illették politikáját.

Az MDF-gyűlöletből automatikusan következett az MSZP-partnerség?

Az új demokráciában a hetvenes-nyolcvanas évek elitjei jó időre hatásos politikai képviselet nélkül maradtak. Az MSZP kis párttá olvadt, azt lehetett gondolni, nem is lesz jövője. Az államszocialista elitcsoportokat sorra támadta meg az MDF, a kultúrában, majd a gazdaságban is. Ezek védelmet kértek a szabad demokratáktól. Nyugatos, reformértelmiségi részüket már 90 nyarán támogatni kezdte az SZDSZ. A szabad demokraták nem Horn Gyulát szerették meg egyszerre, a káderpárti MSZP-t máig nem kedvelik. De akadt egy reformértelmiségi csoport, amely kezdettől kettős kötődésű volt. Bokros Lajos bent ült az első MSZP-frakcióban egy ideig, de a szamizdat Beszélő szerzője is volt. Bossányi Katalintól Vitányi Ivánig a kettős kötődésű reformértelmiség mozgalma volt a Charta, még akkor is, ha az SZDSZ vezetői találták ki eredetileg.

A taktika bejött, 94-ben közösen léptek hatalomra, és az SZDSZ addigi szövetségese, a Fidesz kimaradt.

Orbán Viktor nemet mondott a baloldali koalícióhoz vezető chartás politikára, bár Surányi György leváltásakor frakciójával egyetemben ő is belépett. Ám a szocialisták felemelkedését látva nem akart továbbra is a legkisebb fiú maradni. A hajdani Ellenzéki Kerekasztal hagyományát újra felvéve a számára messze több esélyt ígérő jobboldalt választotta. Mielőbb győzni akart, ezért a jobboldali pártok megbicsaklása után se kezdett bele a hazai jobboldali hagyomány polgárosításába. Viszont alaposan elgondolkodott Horn Gyula sikerének titkán. Korábban jobbról bírálta a szocialistákat. A 94. végi költségvetési vitában a Fidesz vezérszónoka még arról beszélt, kevés a reform, nem elég piacbarát és versenyelvű a kormány. Megszorítások híján nem igazán megalapozott a költségvetés. A Bokros-csomag bejelentésekor ellenben Orbán Viktor eldöntötte: a Kádár-korszak jóléti rendszereit védelmezve lép fel a Fidesz. Éppen úgy, ahogy Horn Gyula tette az Antall-kormánnyal szemben.

Tényleg kétharmados többséget kapna most a Fidesz?

Alighanem csak a Jóisten tudja egyedül. A legújabb közvélemény-kutatások szerint a Fidesz előnye több mint negyven százalék. Csak hát lehetséges, hogy ez inkább csak a kormánykoalícióval szembeni elégedetlenség mutatója. Ha ténylegesen döntési helyzetbe kerülnek a választók, sokan megijedhetnek az Orbán Viktornak szinte teljhatalmat adó alkotmányozó többségtől, és számosan visszafuthatnak régi pártjukhoz. Az elemzésben talán a legokosabb, ha a választási rendszerből indulunk ki. Ez ugyanis nem lineáris skálán számolja át a szavazatokat mandátumokká. Ha valakinek húszszázalékos a támogatottsága, és szerez hozzá még ötöt, nem 5 százalékkal nő a mandátumszáma, hanem legfeljebb kettővel. Ha viszont 40 százaléka van, és arra kap még ötöt, akár húsz százalékkal több mandátumot is szerezhet. Ha tehát a szocialisták a mostani alig húsz százalékukról feljönnének mondjuk az 1998-ban is elért 33-ra, akkor továbbra is alig nyernének egyéni kerületet. A mostani koncentrált pártszerkezetben 42-45 százalék is kellhet a nagyszámú itteni győzelemhez. Ettől viszont az MSZP igencsak távol lehet. Ha megáll az egyharmados támogatottságnál, és a kispártok sem kapnak egyszerre szárnyakra, akkor a Fidesz a 176 egyéni körzetnek akár több mint kilencven százalékét is elviheti. Így hiába kapna a nagyjából 65 mandátumos kompenzációs listán kárpótlást az MSZP. Már csak azért sem, mert ha a kicsik átlépik az öt százalékot, ők is főleg itt szereznek képviselői helyeket. Így jelenleg a mandátumszerzésben a szocialisták fő riválisa közvetlenül nem is a Fidesz, hanem inkább az MDF. Röviden azt lehet mondani, az MSZP csak akkor tudja bizonyosan megakadályozni a jobboldal kétharmados többségét, ha eredménye megközelíti a negyven százalékot. Márpedig ettől egyelőre bizonyosan messze van. Nem az a feladatuk tehát a szocialistáknak, hogy valahogyan elevickéljenek a két év múlva esedékes rendes választásokig, hanem, hogy kivédjék a Fidesz jövendő teljhatalmát. Kisebbségi kormánnyal technikailag el lehet tölteni az időt még két évig. De hogyan lehet szabályosan megfordítani a mai erőviszonyokat?

Tehát nem az a baj a kisebbségi kormányzással, hogy lehetetlen működtetni, hanem az, hogy nem érdemes?

A Fidesz nem képes leszavazni a szocialistákat, de láttatni tudja ország-világ előtt, hogy miért marad fent az MSZP-kormány. Beszoríthatja az MDF-et és az SZDSZ-t a nyílt színvallásba. Az MSZP-nek Horn Gyula és Toller László kiválásával 188 szavazata van. Ahhoz, hogy megmozduljon a parlament, egyáltalán, határozatképes legyen a ház, kell még hat. Szavazhat ez a 6 képviselő nemmel is, de kellenek. Ha ezeket mindig az SZDSZ adja, ők mentik meg újra és újra a kormányt. Vagy az MDF, de akkor világos lesz minden jobboldali számára, hogy kicsodák. Talán a helyzetével kapcsolatos jobboldali kételyek miatt is az MDF most maga javasolja, hogy a miniszterelnök kérjen bizalmi szavazást. A kormányfő persze nem teljesítheti a kezdeményezést, mert így hamarjában távozásra kényszerülhetne. Máris látható, az MSZP inkább csak az SZDSZ segítségében reménykedhet. A kispártok egymással is ütköző érdekei a kormányfőváltás felé szorítják a szocialistákat. A Fidesz évi hat-nyolcezer szavazáson tesztelheti a kispártokat. A költségvetési törvényhez benyújthatja mondjuk Budapest összes kívánságát, mindent, amit Demszky Gábor valaha is kért a kormánytól. Ha az SZDSZ megszavazza, sérül a konvergenciaterv. Ha leszavazza, a főpolgármester magyarázhatja ezt a BKV sztrájkolóinak. A Fidesz benyújthatja a kispártok adócsökkentési javaslatait. De akad még egy fontos dolog. Az MSZP és az SZDSZ szabályos szimbiózisban él 92 óta. Az SZDSZ-nek kicsivé kellett csiszolódnia, hogy a nagy MSZP partnere lehessen. Innen kell felállnia.

Próbálkoznak.

De ez csak akkor kecsegtet a siker esélyével, ha a két volt koalíciós partner egymással szemben határozza meg önmagát. Az újrafogalmazás ereje abban lenne, ha elmondaná az SZDSZ, hogy miben más, mint az MSZP, és fordítva. Ez szükségképpen ütközésekhez vezet. Kóka János minden durvasága ellenére a lényeget illetően következetes volt. Az eb ura fakó kimondása után elkezdte a szocialistákhoz képest újra meghatározni pártja mondanivalóját. Ezek után együtt szavazni hétről hétre Gyurcsány Ferenccel elég kiábrándító lenne.

Kuncze Gábor visszahozásának szándéka nem mond ellent az új öndefiníciónak?

De igen. A Kuncze-kérdés megértéséhez távolabb kell mennünk. Az SZDSZ lebegő értelmiségi vezetői 1994 után képtelennek bizonyultak a koalíció napi működtetésére. Értelmiségi magatartásukkal állandóan megsebezték a szocialisták önérzetét. Kuncze Gábor volt a pártban szinte az egyetlen, aki hétről hétre ki tudott egyezni a kormány fejével. Neki volt már főnöke, értette, mit jelent az, hogy Horn Gyula Magyarország miniszterelnöke. Másrészt elnöksége alatt konszolidálta az SZDSZ-t, felszámolta a párt folytonos kavargását. Az SZDSZ nélkül a baloldal már régen alulmaradt volna Orbán Viktorral szemben. Csakhogy közben jobbára oda lett az SZDSZ innovatív ereje, és a hosszú pangás időszaka következett. Kuncze Gábor alighanem pontosan megérezte, már nemigen van tovább. Még időben távozott.

2007 márciusában, amikor utoljára nyilatkozott az Indexnek, megjósolta, hogy Kunczét reaktiválni fogják.

Mostanra szembesültek a szabad demokraták a koalíciós szakítás valóságával. Az első pillanatban azt hitték, végre újra rendszerváltók lehetnek. "Szabadok vagyunk, végre újra a magunk irányát követhetjük." Mára kiderült, a szakítással az SZDSZ bajai csak növekedtek. Kiderült, mennyire szűkösek az erőforrások. A pártnak nincs már igazán saját sajtója, nincs elég médiafelülete, vezetői megkoptak. Régi főnökei Fodor Gábor győzelmével újra elveszíthetnék pártjukat. Nem csoda hát, ha ott a nagy ijedelem: most mi lesz?

És mi lesz?

Kóka Jánossal nehéz lenne a fordulat, noha ő legalább teret adott a korábban mindig lenyomott pártellenzéknek. A régi elit viszont még mindig úgy érzi, csak ő irányíthatja az SZDSZ-t.

Hány ember van ebben a pártelitben? Kettő? Három?

Picit azért több. Hogy vezethessenek, minden úton-módon nyomást gyakorolnak Kuncze Gáborra. A SZDSZ ma hozzávetőleg két százalékkal áll rosszabbul a közvélemény-kutatásokban, mint négy éve ilyenkor. Tehát nem eleve reménytelen a parlamentbe kerülése. Csakhogy már régen nem nagy párt, hanem csak kicsiny ladik. Ha vezetői újra elkezdenek lökdösődni, felborul. Amennyiben a kormányból kiválva az SZDSZ elkezdi magyarázni, mennyi remek piaci reformötlete lenne még, attól még aligha javul meg a népszerűsége. Esélyei akkor növekedhetnek, ha új vezetése mer dönteni: egy új miniszterelnökkel újra megköti a baloldali koalíciót, vagy legalábbis szabályozott formát ad külső kormánytámogatásának, vagy saját pártérdekével nem törődve áll elébe a választók ítéletének, és a folytonos parlamenti viszályok helyett maga kezdeményezi az előre hozott választásokat.