Csodaesélyes Eiffel-torony: százmillió turista nem tévedhet

Tizenhat hét múlva hirdetik ki ünnepélyes keretek közt Lisszabonban, hogy mely ember alkotta építményeket nevezhetjük 2007-től a világ hét új csodájának. A világméretű szavazás 2000-ben indult, a világ közvéleménye több száz helyszínt javasolt csodára méltónak, öt év alatt több millió javaslat érkezett a világ közös kulturális örökségének definiálására. A 77 legtöbb ajánlást kapott épületből egy neves építészekből és művészettörténészekből álló zsűri 2006. január elsején hirdette ki azt a huszonegyet, amikre telefonon vagy interneten szavazni lehet.

Az eredményhirdetésig hátralévő időben hetente körüljárunk egyet a jelöltek közül. A múlt héten a Yucatán-félszigeten jártunk piramisnézőben, most pedig visszatérünk Európába, hogy bemutassunk egy olyan építményt, amit senkinek nem kell igazán bemutatni.

Az Eiffel-torony

A szavazás állásáról március 15-én kiszivárogtatott részeredmény szerint lehet még ugyan esélye Párizs szimbólumának, azonban jelenleg valahol a középmezőnyben szerénykedik Gustav Eiffel francia építészmérnök remekműve. Azt talán már előre látható, hogy igazságos, mindenki által egyöntetűen elfogadott eredményről nehezen lehet majd beszélni, hiszen ha Európa egyik (ha nem a) legszebb fővárosának jelképe, a XIX. század végének úttörő építménye nem kerül be a Csodák közé, az minden bizonnyal milliók elégedetlenségét váltja majd ki.

Aki Párizsba látogat - főképp ha először teszi ezt - az Eiffel-toronnyal való találkozást várja talán a legnagyobb izgalommal. A város rengeteg pontjáról látható, antennájával együtt 324 méter magas vasszerkezet nem is szokott csalódást okozni. Ahogy közeledünk felé, egyre többet mutat magából, a környékbeli szűk utcák végén ha feltűnik, ha csúcsa kibukkan a platánok lombjai közül, kicsit úgy érezni: a modern, nyugati világ közepe felé tartunk.

A torony alatt állva, felpillantva ez az érzés csak fokozódik, és kissé furcsállja is az ember, hogy miképp lehetett annak idején annyi ellenzője Eiffel tornyának. A hatalmas kilátó az 1889-es Párizsi Világkiállításra készült: az expó bejáratának, "diadalívének" szánták a francia forradalom százéves évfordulóján. Megépítése ellen Eiffel olyan híres kortársai tiltakoztak, mint Maupassant, Dumas, Gounod vagy Prudhomme, és eredetileg csak ideiglenes, húsz éves engedélyt adtak ki rá.

A terveket Émile Nouguier és Maurice Koechlin az Eiffel & Cie iroda két mérnöke készítette Stephen Sauvestre építész közreműködésével, Eiffel a tervek jóváhagyásával az építkezések kivitelezőjeként vált híressé, olyannyira hogy a torony az ő nevét kapta végül. Az Eiffel-torony építéséhez 1887. január 28-án fogtak hozzá, és pontosan két év, két hónap és öt nap múlva, a megadott határidőre készültek el vele. Ötven mérnök, építész és tervező készítette a részletes tervrajzokat - összesen 5300-at -, a helyszínen pedig kétszázötvenen irányították a munkákat.

Az úttörőnek számító fémszerkezethez 7300 tonna tiszta acélt használtak fel, a 18 ezer fémdarabot 2,5 millió szegeccsel rögzítették egymáshoz, az építmény teljes tömege több mint tízezer tonna lett. Érdekességként jegyzik meg az építés történetéről, hogy a rendkívüli kockázat, a korábban sosem alkalmazott technológia ellenére, csupán egyetlen munkás vesztette életét a több mint háromszázból.

Mire elkészült, az Eiffel-torony 300 méter (körülbelül 75 emelet) magasba nyúlt, kora legmagasabb épületeként. Első emelete 54, második emelete 115, a harmadik 274 méter magasban van, az építményben 1710 lépcsőfok vezet a a harmadik kilátószintig, de több liftet is beépítettek a látogatók kényelmét szem előtt tartva. Egy anekdota szerint Gustav Eiffel, 1889. március 31-én, a felavatás napján azt írta egy hölgyvendég legyezőjére, hogy "a francia lobogó az egyetlen a világon, amelyiknek 300 méteres zászlórúdja van". A tornyot 1889. május 5-én nyitották meg hivatalosan a látogatók előtt.

Eiffel húsz évre kapta meg a torony fenntartására az engedélyt, az építmény 1909-ben Párizs tulajdonába került, és a tervek szerint ekkor lebontották volna. Az eltelt időben azonban nemcsak hogy népszerű lett a látogatók körében, de hasznát is vették a magas szerkezetnek: civil és katonai kommunikációs központtá vált, többek között rádió- majd televízióadókat szereltek fel a csúcsára - ezért végül a megtartása mellett döntöttek.

A lebontás ellen szólt a torony egyre növekvő népszerűsége, utólag is igazolva a döntés helyességét, csak a világkiállítás hat hónapja alatt kétmillió látogatót fogadott a torony. A látogatók száma még a következő évben is csaknem elérte a négyszázezret, "rendes működése" során 1947-ben haladta meg először az egymilliót, 1974-ben pedig már több mint hárommillióan keresték fel a ragyogó kilátást nyújtó tornyot. 1983-ban Jacqueline Drouillot asszony volt a százmilliomodik látogató, aki Mireille Matthieu énekesnőtől egy Citroen BX Diesel autót vehetett át meglepetésként. A torony kedveltségét jelzi, hogy az évtizedek alatt becenevet is kapott: ő Párizs Öreg Hölgye.

Ha a magasságát azóta már rengetegszer meg is haladták, a látogatók számát tekintve azonban az Eiffel-torony máig abszolút csúcstartó. A világ leglátogatottab építményét 2000-ben már több mint hatmillióan keresték fel, és most ismét megdőlt a látogatói rekord: a hivatalos honlapon 2007 januárjában közzétett összesítés szerint pontosan 6 719 200 ember váltott jegyet 2006-ban a torony pénztárainál.

A 118 éves torony a Szajna-part építészeti együttesének részeként 1991 óta világörökségi védettséget élvez.