Székely Marci: Van egy saját képem Chris Cornellről

Négy évvel ezelőtt halt meg Chris Cornell, akit elsősorban a Soundgarden, illetve az Audioslave zenekarok frontembereként ismertek világszerte. Az 52 éves zenész Detroitban, néhány órával a koncertje után, önkezűleg vetett véget az életének, pont egy olyan időszakban, amikor valószínűleg senki nem számított rá, hogy bármi baj történhet vele. Mint utólag kiderült, a páratlan hangi adottságokkal megáldott énekes, aki a grunge hőskorában, egy évtizeddel a Soundgarden zenekar alapítása után robbant be a nagyok közé, hosszú ideje depresszióval küzdött, ami a sztárvilágban sajnos nem is olyan ritka jelenség.

Bár Chris Cornell csupán egyszer járt Magyarországon a Soundgardennel – a Faith No More mellett ők nyitották a Guns N' Roses 1992-es, Népstadionban tartott koncertjét –, hazánkban is rengetegen szerették. Székely Marci, aki korábban a Memories' Garden, illetve az Ozone Mama, jelenleg pedig a Tulpa zenekarban énekel, társaival évek óta működtet egy Soundgarden tribute formációt, amely a tagok számára egyfajta szerelemprojekt. Azt mondja, a Superunknowns emlékzenekarnak köszönhető, hogy elmélyült Chris Cornell életművében, s bár nem tartja magát rajongó típusnak, a seattle-i világsztár halála annak idején őt is megérintette. A gyászidőszak azóta véget ért, ám a tragédia évfordulóján a mai napig gyertyát gyújt, és olyankor sokkal több Chris Cornell és Soundgarden-dalt hallgat az énekes, mint egyébként. A 2017-ben tragikus körülmények között elhunyt világsztárra az Indexen most együtt emlékezünk.

Mikor találkozott először a Soundgarden dalaival?

Még jóval azelőtt, hogy a Superunknowns tagja lettem. Ismertem a dalaikat, főleg a Superunknown lemez volt rám nagy hatással, de igazán mély kapcsolatba a tribute zenekarunk által kerültem velük. Annak idején Szabó Attila gitáros-dalszerző barátom hívott el egy meghallgatásra, ahova pont azért, mert tribute zenekarról volt szó, el se akartam menni. De amikor ott álltam, és láttam, micsoda tisztelet árad a többiekből a Soundgarden zeneisége iránt, azt éreztem, velük együtt én is képes leszek fölfejlődni úgy, hogy színpadképes legyen a produkció, anélkül, hogy az egész ciki vagy rossz szájízű lenne. Azt, hogy megértettem, miről is szól a Soundgarden, tulajdonképpen a Superuknowns másik négy tagjának köszönhetem.

És miről szól?

Sokkal többről, mint amit általában gondolnak az emberek. Szerintem a többségnek a zenekar kapcsán az első benyomása, illetve ami a Soundgardenről elsőként eszébe jut, az a „Black Hole Sun” című szám, és annak a klipje. 14-15 évesen persze engem is beszippantott, hiszen ennek a dalnak van egy gyönyörűen sötét oldala, ami egyébként az egész Soundgarden zeneiségére és életművére igaz. Ettől függetlenül azt gondolom, nem a Black Hole Sun a legjellemzőbb dala a zenekarnak. Ez egy nagyon szép és nagyon jó szám, de épphogy csak egy színt mutat meg az együttesből.

Akkor miért pont ezt kapták fel annyira?

Azt gondolom, ez elsősorban a lenyűgöző klipnek köszönhető. Tény, hogy amellett, amilyen mélysége és sötétsége van a dalnak, hatalmas a slágerfaktora. De hogy miről szól, azt szerintem senki sem tudja, még talán maga Chris Cornell sem volt vele tisztában – egyszer valami olyasmit olvastam, hogy egy LSD-trip után írta, és az abból visszaköszönő emlékei ihlették a szöveget. Szerintem egyébként nem is ez a legslágeresebb szerzeményük, bár az is igaz, hogy én már teljesen más füllel hallgatom a dalaikat.

Rajongó lett?

Sosem voltam rajongó típus, vagy nem a hagyományos értelemben. Borzasztóan tudok lelkesedni minden zenei csodáért és teljesítményért, függetlenül attól, hogy az a technikássága, vagy épp az egyszerűsége miatt üt szíven. A „sztárságért” viszont nem tudok rajongani.

Chris Cornell halála mégis nagyon megérintette.

Így van. De nem is azért, mert Chris rajongója voltam, hanem mert elmerültem a Soundgarden zenei világában. A Superunknowns tagjaként lehetőségem adódott kijárni a Chris Cornell-iskolát, így a dalait, a szövegeket is tudom, jobb esetben fel is fogom, miről szólnak, vagy ha mégsem, olyan érzéseket keltenek bennem, amelyek által van egy olyan képem Chris Cornell személyiségéről, amilyen nem biztos, hogy másnak is van.

Van egyfajta átlényegülés ebben?

Át kell lényegülni, persze. Ez csak úgy működik, úgy tudod elénekelni a dalait, amit magamhoz mérten a lehető legjobban szeretnék megvalósítani. A Soundgarden-szerzemények zeneileg nagyon nehezek, borzasztó nagy koncentrációt kíván mindannyiunktól, hogy ezeket elfogadható formában elő tudjuk adni. A magam részéről van olyan dal, ami már a második vagy a harmadik nekifutásra megy, de olyan is akad, amit mind a mai napig nem tudok elénekelni.

Milyen embernek látta Chris Cornellt?

Megmondom őszintén, a személyes életébe nem nagyon ástam bele magam. Tudom, hogy nem volt egyszerű gyermekkora, például nem is az apja nevét használja, hanem az édesanyjáét. A bátyja, Peter Cornell szintén nagyon jó zenész, sok mindent tőle tanult el, és nagy lökést adott neki abban, hogy a zenével foglalkozzon. De megvoltak a saját démonai, amik valószínűleg egész életén keresztül kísértették. A seattle-i zenei körben nagyon nagy tiszteletet vívott ki magának, mert azonkívül, hogy a Soundgardenben énekelt, és a saját dalait írta, az egész szcénát segítette. Barátja, a Mother Love Bone idejekorán elhunyt énekese, Andy Wood tiszteletére például a későbbi Pearl Jam-tagokkal közösen hozta létre a Temple of the Dog projektzenekart, amit ma már szintén kultikus tisztelet övez. Emellett élete során rengeteg jótékonysági kezdeményezés tagja volt, például a második feleségével közös alapítványuk a kiszolgáltatott gyermekek megsegítését tűzte ki célul. Közösségi, illetve közösségteremtő ember volt. A halála után nagyon sokan nyilatkoztak róla, ezekből is érződött, milyen sokan tisztelték és szerették.

Hogy látta, volt bármi előjele annak, hogy gondjai vannak?

Számomra nem. De mint mondtam, én kevésbé foglalkozom a művészet mögött álló személyek magánéletével. A dalaira jellemző sötét zenei világban és a dalszövegeiben persze megmutatkozik, hogy ő igenis depressziós ember volt. Utólag most már tudjuk, hogy egész életében küzdött ezzel. Az ilyesmi mindig később derül ki, pláne az amerikai szcénában, ahol a világhírű előadóktól el is várják, hogy mindig jó fejek és kedvesek legyenek. Ha valaki hajlamos a depresszióra, de folyamatosan vigyori pózban kell lennie, a sötét oldal még inkább felerősödik. Chris Cornellnek voltak démonai, például alkoholista korszaka is, utólag pedig már azt is tudjuk, hogy valószínűleg a pirulákkal is küzdött. Azt viszont nem gondolom, hogy a kortársaihoz hasonlóan olyan intenzíven élt volna a drogokkal, mint például Andy Wood, Kurt Cobain vagy Layne Staley. Biztos, hogy mindenféle drogot kipróbált, de nem lett függő, nála máshogy jelentkeztek ezek a küzdelmek. Annak, hogy sok év után újra összeállt a Soundgarden, biztos, hogy volt egy pozitív, felemelő lökete. Az egyik turnéállomáson pedig aztán hirtelen elpattant nála valami.

Hogyan értesült a hírről?

Épp egy céges konferencián voltam Franciaországban, amikor az egyik megbeszélés közepén a bátyám felhívott telefonon. Először azt hittem, valami ugratás, gondolom, mások is így voltak vele. Amikor tudatosult bennem, hogy márpedig ez tényleg megtörtént, egyfelől, mintegy jelzésértékűen, beborult az ég és elkezdett esni, én pedig teljesen leblokkoltam. Heteken keresztül gombóc volt a torkomban. Teljesen irreális volt az egész, hogy a világ túlfelén meghal egy rocksztár, akit életemben nem láttam, de a zenéjében annyira elmerültem, hogy olyan érzés volt, mintha egy közelálló személyt veszítettem volna el. Furcsa volt ezt a fajta gyászt megtapasztalni.

Tart még?

Nem. Vagy nem is tudom. Azt hiszem, most már lecsillapodott bennem a gyász.

Nem sokkal az énekes halála után tartottak egy emlékestet az A38 Hajón. Az segített valamelyest?

Igen. Nekem nagyon sokat segített, mert azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a szituációban. Hogy a történtek kapcsán más is ugyanúgy, vagy hasonlóan érez, és nem én hülyültem meg, nem csak engem kavar fel, hogy meghalt egy ember egy másik kontinensen. De azt gondolom, másoknak is sokat segített ez a koncert, mert a grunge szellemiségére jellemző közösségteremtést valahogy át tudtuk emelni ezen az esten. A zenészek és a közönség is kifejezésre tudta juttatni, hogy mennyire fontos számára ez az egész. Ezúton is köszönöm minden résztvevőnek, hogy megtörténhetett.

Nem érzi úgy, hogy Chris Cornell több figyelmet érdemelt volna, mint amennyit kapott?

Nem gondolom, hogy lett volna olyan ambíciója, hogy annál is nagyobb sztár legyen, mint amekkora volt. Itthon is nagyon sokan szerették és inspirálódtak a dalaiból, de a grunge-zenekarok rajongói nem egy hangos közösség, talán ezért tűnhet úgy, hogy nincsenek annyian. Azt gondolom, ő egy szerencsés időszakban született, és a korszellemet magáévá téve olyan zseniális dolgokat csinált, amelyek felröpítették egy kultikus státuszba. Aztán amikor túl nagy lett a népszerűsége, besokallt, elege lett, és 1997-ben leállt a Soundgarden.

Ez volt az oka a sokéves szünetnek?

Én így gondolom. Szerintem nem tudták feldolgozni, ami az ismertséggel járt. Hogy mit okozhat a sztárság, arra példa, ami Layne Staley-vel vagy Kurt Cobainnel történt. Egyikük függő volt, sajnos senki sem tudott rajta segíteni, a másiknál pedig elpattant valami, és fejbe lőtte magát. A grunge-hősök közül legalább egyszer mindenki besokallt, amit a saját habitusához képest próbált feldolgozni. Chris Cornell sztorija pont emiatt még inkább tragikus, hiszen ő ezt valahogy egyszer már túlélte, bár a Soundgarden leállása után biztos, hogy lelkileg nehéz, sötét időszak következett. De aztán elkezdte írni a szólólemezeit, majd csatlakozott az Audioslave-hez, amivel szintén hatalmas sikereket értek el. Az ember azt gondolná, hogy érettebb fejjel jobban kezeli a siker árnyoldalait, de valamiért, valahogy ez a zenekar is feloszlott. 2010-ben aztán újra összeállt a Soundgarden, és ismét beköszöntött a zajos siker. 52 évesen pedig valamiért eljutott oda, hogy ő ezt nem akarja tovább csinálni. Megmagyarázhatatlan és nagyon szomorú ez a történet.

A tragédia évfordulója hogyan érinti?

Ilyenkor többször jut eszembe, mennyi mindent köszönhetek neki zeneileg, több Chris Cornell-dalt hallgatok, mint általában, és meggyújtunk egy gyertyát a párommal otthon. Számomra ő mindig is az egyik legfontosabb inspiráció marad, és a legnagyobb dalszerzők, énekesek közé tartozik.

(Borítókép: Székely Marci. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)