Miért imádjuk még mindig a nyolcvanas éveket?

Králl Bernarda cikke

Talán már nem is csodálkozunk azon, ha 12–14 éves lányok Madonna-kitűzős farmerdzsekiben vagy szupermagas derekú farmerban jönnek velünk szembe. A kellékek valószínűleg anyához tartoztak tizenéves korában, most pedig vidáman hordják az utódok, akik számára a magenta és neonkék színekben pompázó nyolcvanas évek hangulata, esztétikája és popkultúrája újra menőnek és divatosnak számít.

A trendkutatók szerint a nosztalgiahullámok mindig a harminc évvel korábbi időszakból merítenek. Ez a harminc év pontosan elég ahhoz, hogy az akkori fiatalok felnőjenek, és az utódok rácsodálkozzanak ennek a még nem túl távoli múltnak a trendjeire. A nyolcvanas éveknek ráadásul van egy nagyon markáns jellemzője, ami különösen furcsa lehet a mai fiataloknak:

Mindez pedig tetten érhető a zenében, a divatban, a filmekben és főleg a nagy közösségi élményekben, illetve ahogy viszonyulunk ezekhez. A giga- és segélykoncertek korszaka volt ez, a Live Aid és Bob Geldof menetelése, de a különböző rajongói klubok is idetartoznak – így nem csoda, hogy a mai, valós kapcsolatok nélküli világban a fiatalokat vonzza ez a kor.

Másrészt a nyolcvanas évek gyerekei felnőttek, sokukból mára sikeres, dolgozó ember vált, ők hozták vissza ifjúkoruk emlékezetes és kedvelt trendjeit. Ezért nem meglepő, hogy visszavágynak a gyerekkorukba, hiszen ma már semmi sem emlékeztet arra az ártatlan, közösségi élményekben gazdag időszakra. A mai negyven-ötven évesek tudják, hogy volt egy ilyen igazi, egyszerű, komplikációmentes és ártatlan korszak, és ezt az élményt szívesen megosztanák a fiatalabbakkal is – persze ha vevők rá. Sokan azok is, a filmek és zenék népszerűsége jól mutatja ezt.

Logikus, hogy a mai újítások, trendek alapja egy korábbi korszakban keresendő, és a nyolcvanas évek nagyon gazdag időszak volt a művészet és a technológia terén is, jó alapot biztosítva a mai digitális világrendek számára. Az pedig a szelektív memória számlájára írható, hogy hiába volt az akkori fiataloknak is millió problémája, hiába tombolt a hidegháború, kulminált az űrverseny, köhécselt a kommunizmus – a csernobili eseményekről nem is beszélve –,

Akik akkortájt voltak fiatalok, és mára felnőttek, egy pillanat alatt fel tudják idézni a lábszárvédőket, az erős sminket, a tupírozott hajat, a romantikus és szentimentális videóklipeket. 1980-ban lelőtték a beat guruját, John Lennont, és berobbant az új évtized, amely semmiben sem hasonlított a korábbiakhoz. Igaz, napra pontosan nem január 1-jétől kell számítanunk a dekád forradalmi hatásait – legalábbis a zenében, hiszen 1977–78-ban indultak a punkzenekarok, majd a new wave, amelyek igazán a nyolcvanas években teljesednek ki.

A popkultúra terjedését is a nyolcvanas évek hozták el, mert addig nem volt divat és szokás, hogy a család a tévé előtt lazul. A hatvanas évekig szabadidős tevékenység nem is igazán létezett a munkásosztálybeli családoknak. A hatvanas és hetvenes években kezdett duzzadni a szórakoztatóipar, ami a nyolcvanas évekre csúcsosodott ki. A sorozatok és az egyre jobb és nagyobb tévék megjelenésével azonban a tévézés vált az egy háztartásban élők fő szórakozásává.

A popkultúra érdekes és értékes lenyomatai

A popkultúra ugyan nem a nyolcvanas években született, hanem sokkal korábban, ugyanakkor ez az időszak adott lehetőséget a felemelkedésre, majd beépülésre a mainstreambe, így pedig igazi mozgalommá válhatott. A popkultúra nem a pop szóból, hanem a popular, vagyis népszerű rövidítéséből keletkezett. De nem minden popkultúra, ami nem a magas kultúra része, és a popkultúra nem feltétlenül jelent kulturálisan lebecsülendő tartalmat. A nyolcvanas évekkel a popkultúra szerves részeként megszülettek a rajongók, a rajongás magával hozta, hogy az emberek követik kedvenc karakterüket, sztárjukat, mert van erre idejük, de legfőképp azért, mert van ehhez kedvük. A lelkes rajongó akár Budapestről is írhatott kedvenc zenekarának, illetve rajongói klubjának Amerikába, hogy pár héttel később kapjon néhány kedves sort.

A nyolcvanas években a divat, a filmek, a videojátékok, a smink, az autók, a televízió mind nagyon jellegzetesek voltak. A walkman, a korai MTV, a Lacoste pólók, E.T., a Szellemirtók, a Commodore 64, a Top Gun, a Vissza a jövőbe, a Rubik-kocka – mind-mind a játékos nyolcvanas évek ethoszát idézik meg.

Akkortájt még nem létezett az internet, hogy a monitor vagy a képernyő előtt görnyedjen az óvodástól az egyetemistáig szinte mindenki, ahelyett hogy barátokkal beszélgetne vagy elmenne mozogni, szórakozni. Ha egy fiúnak tetszett egy lány, odament hozzá, és kortól, alkattól függően meghúzta a haját vagy elhívta fagyizni. Más korszak volt, és ebből a szempontból is érthető, miért viszonyulunk hozzá ilyen nosztalgikusan.

Talán azt is a nyolcvanas évek javára írhatjuk, hogy ekkor volt utoljára monokultúra, vagyis a legtöbb ember ugyanazokat az albumokat hallgatta, de hónapokig ugyanazok a filmek mentek a mozikban is. Nem volt olyan széles a tévécsatornák kínálata, mint manapság, és az akkoriban létező kevés adó a saját műsorait sugározta. 1983-ban az USA-ban a M.A.S.H. című sorozat utolsó epizódját a CBS-en 106 millió ember nézte, amely akkoriban az ország felét jelentette. A kor ikonikussá válását jól mutatja az is, hogy az őskor kezdetleges technikája is kincset ér ma: ha egy 1984-es Macintosh-t vennénk, ami korábban például egy Apple-dolgozóé volt, 25 000 dollárnál kezdődne a kincsért való licit.

Nosztalgia a moziban és a streamingszolgáltatóknál

A nosztalgiahullám nagy nyertesei közé tartozik a filmipar, ahol már a 2010-es években elindult a nyolcvanas évek világába visszanyúló trend. Pontosan tíz évvel ezelőtt készült J. J. Abrams filmje, a Super 8, amely olyan, mintha egy korai Spielberg-mozi lenne: kisvárosi gyerekek különös rejtélybe botlanak amatőr filmforgatás közben, menekülnek egy idegen lény elől, a háttérben pedig a megbízhatatlan felnőttek értetlenkednek. Érdemes megnézni gyerekkel vagy akár felnőttként nosztalgiázva is, mert nagyon izgalmas és korhű módon elkészített tiszteletadás, amely egy kicsit segít megérteni, miért is szerettük annyira ezt a különös évtizedet.

2011-ben készült Nicolas Winding Refn Drive című kultikus filmje, amely a nyolcvanas évek popszámaival idézte fel a kor jellegzetes hangulatát, és vegyítette napjaink erőszakos világával. A film óriási főhajtás a nyolcvanas évek neonfényei és szintizenéje előtt, nem véletlenül nyerte végig a fesztiválokat és lőtte ki Ryan Goslingot a sztárok közé. Ha nosztalgiázni támad kedvünk, megnézhetjük a Mr. Robot című sorozatot is, amelynek több epizódja visszautal az említett korszakra.

Pár éve jöttek divatba a nyolcvanas évekbeli filmek feldolgozásai, mint a Karate kölyök remake-je vagy a Szellemirtók kevésbé jól sikerült folytatása. De beszélhetünk a Star Wars újabb részeiről vagy a Kincsvadászok új, digitálisan felújított verziójáról is.

Érdekes, hogy a Stranger Things alkotói, a Duffer testvérek 1984-ben látták meg a napvilágot, tehát elvileg nem lehetne túlságosan erős nosztalgiájuk a nyolcvanas évek iránt, ugyanakkor mégis az ő nevükhöz fűződik a legnagyobb tisztelgés a korszak előtt.

A svéd David Sandberg 2015-ben forgatta 31 perces akcióvígjátékát, a Kung Furyt, amelyre a pénz közösségi finanszírozásból jött össze – 630 000 dollár fedezte a félórás őrületet. A film egy szórakoztató nosztalgiabomba, amelyet David Hasselhoff zseniális retró betétdala és szereplése is megidéz, de utalásokban sem szűkölködik Stallone Kobrájától kezdve a Vissza a jövőbe-trilógián át a Conanig hosszú a nyolcvanas évekből citált művek sora.

Amikor szintipop és hajmetál dübörgött

A könnyűzenére és így a teljes popzeneiparra a technológiai vívmányok is jelentős hatással voltak; főként a walkman és a CD-formátum elterjedését említhetjük. 1981. augusztus 1-jén elindult a Music Television, így a videoklipek egyre fontosabb marketingeszközzé váltak az előadók esetében. Az évtized elejét a posztpunk, az új hullám, a new romantics és a dark wave jellemzi, az Iron Maidennel elindult a brit heavy metal új hulláma, a Metallica pedig az USA-ban kezdte meg a súlyos riffek gyártását.

Ekkoriban nőtt ki a bronxi szubkultúrából a hiphop, amely a következő évtizedek meghatározó stílusává vált – persze azt se felejtsük el, hogy ez Michael Jackson és Madonna nagy korszaka is.

A nosztalgiarádiók mindig is népszerűek voltak a középkorú és az idősebb hallgatók körében, de manapság az is jellemző, hogy a befutott, topénekesek és -zenekarok visszanyúlnak a régi stílusokhoz, valamint ahhoz hasonló hangzású, hangulatú albumokat dobnak piacra.

Hasonlóan járt el Lady Gaga a Perfect Illusion című dalával, amellyel mintha Kim Wilde előtt tisztelegne. Ariana Grande egyértelműen Whitney Houston dalain cseperedett fel, a Tame Impala a Pink Floyd által kitaposott ösvényt járja ma is, Muna négy évvel ezelőtti világsikere, a Winterbreak hallatán pedig úgy érezhetjük, mintha 1985-ből szólna hozzánk.

Létrejöttek teljesen új zenei irányzatok is. A francia DJ és zenész Kavinsky nevéhez fűződnek a nyolcvanas években elképzelt jövőbe „visszarévedő” és a neten komoly szubkultúrával rendelkező synthwave/retrowave/outrun elektronikus irányzatok. A synthwave-stílus egyik nagy slágere Kavinsky Nightcallja volt, a már említett Drive című film főcímdala, amelyet egyébként a Daft Punk egyik tagjával közösen írt. A film másik kultikus betétdala, a College & Electric Youth A Real Hero című száma is egy tipikus synthwave-dal.

Magyarországon kevés követője van a stílusnak, Lazerpunk az egyik. Ő a monotónián túllépve kemény és sötét hangzással turbózta a technós videojátékok pittyegését. Másik hazai követője Quixotic, azaz Miklósy Krisztián, aki Lazerpunkhoz vagy Yonderboihoz hasonlóan külföldön nagyobb ismeretségre tett szert, mint itthon. Érdemes még kiemelni a Dope Calypso zenekart, mert ők nemcsak hangzásukban, de videoklipjeikben is erősen a nyolcvanas évek hatását mutatják. Bár stílusuk nehezen beskatulyázható, az ufóvibrálás, a negyven évvel ezelőtti szürreális színkavalkád mindig jelen van a klipekben.

Ilyen a visszatérés a divatban

Már említettük, hogy a harminc évvel ezelőtti, magas derekú, bő szárú farmer a reneszánszát éli, csak éppen ma mom farmernek hívják. Régen egyszerűen csak farmer néven futott, mert nem volt annyi stílus és olyan bő termékkínálat, mint manapság. Szerencsére ma minden átalakítás nélkül felvehetjük anyáink alul cipzáras naciját vagy a kúpfarmert, amely magas derekú és enyhén lengő szárú. Nyáron egy szakadt rövid farmerrel sem lőhetünk mellé, épp olyannal, amilyen Samantha Foxnak volt.

A farmerek mellett visszatértek a válltömések is, és nem ciki a nagy göndör lobonc sem, a hagymaszoknya meg tíz éve újra trendi. A széles textil hajgumik mintha már kifutó darabok lennének, miután nagy nehezen visszatértek, és ma már scrunchie megnevezéssel futnak, régen viszont leginkább vastag gumiizé volt a nevük.

Érdekes lenne, ha nemsokára a kilencvenes évek is ilyen erős nosztalgiahullámot indítana el, ugyanakkor annak az évtizednek nem voltak annyira domináns stílusirányzatai, stílusjegyei, mint a nyolcvanasnak, hiszen szépen lassan megindult az uniformizálódás, szó szerint és átvitt értelemben a játék határok nélkül – hála a világ minden táján fogható tévécsatornáknak.

(Borítókép: Mary Hart híres amerikai műsorvezető, színésznő különböző felvevőkészülékeivel, köztük egy VHS magnóval az otthonában 1985-ben. Fotó: Bob Riha Jr / Getty Images Hungary)