Fúvókából ömlik a téli kéj

Rettentően sok pénz a tét a téli turizmusban, pedig az embernek a kiválóan előkészített lejtőket, a folyamatosan modernizált szállodákat látván az téves képzete támadhat, mindez értünk, a síelőkért, deszkásokért, sífutókért, szánkózókért, hóban sétálókért, hüttézést kedvelőkért történik így. No persze igen, ha van vendég – akkor biztosan jön a pénz.

Ez az elmúlt két évben nem jött össze az egyik legjelentősebbnek tekinthető turisztikai nagyágyúnak, Ausztriának sem. A világjárvány hatására elmaradtak a vendégek, ezért

A téli turizmus minden jó szezonban pénzünkben kifejezve ötezer milliárd forintot termelt, ez nagyjából a magyar nemzeti össztermék 10 százaléka. A vendégéjszakák száma a téli szezonban meghaladta a 12 milliót, most ennek a felének-kétharmadának is örülnének. Ennyi turista kiszolgálásához természetesen tökéletes infrastruktúra kell, s ehhez nemcsak a modern hotelek és éttermek vagy hütték tartoznak hozzá, hanem a kényelmes és nagy kapacitású liftek is. Ezekből közel 22 ezer áll a síelők rendelkezésére az országban, kapacitásuk 3 és fél millió, maszkot a kabinokban kell hordani.

Haditechnikai vívmány

A legfontosabb viszont a hó, mert ebből egyre kevesebb van. A sípályákon még meg-megoldják valahogy, de a környezet már csak a magasan fekvő helyeken sugároz téli hangulatot. A sportos vendégeket azonban a fehér lepel érdekli, ennek érdekében pedig hóágyúkat üzemeltető, hatalmas befektetői hálózat alakult ki. A beruházó általában a sílifteket kezelő társaság, hiszen hatalmas víztározókat, vezetékrendszereket kell létesíteni, szivattyú- és kompresszorházakat létrehozni, nem beszélve arról, hogy egy hóágyú 10 millió forintba kerül, Ausztriában 30 000 van belőlük...

A készüléket véletlenül találták fel 1940-ben Kanadában. A fagyos területen harci repülőgépek alkatrészeivel végeztek szélcsatornában kísérleteket, mert az akkor rendkívül újnak számító sugárhajtóműveket még nem ismerték kellően. Amikor a turbinába véletlenül vizet fecskendeztek, a hangár sarkában hó keletkezett.

Európában 1978-ban a svájciak Savogninban építették ki az első, 10 egységből álló hóágyú rendszert. Korszerűsödött a technika, mert ma már több körben elhelyezett fúvókából áll a hóágyú: a kiáramló vizet propeller porlasztja szét, hó hull alá. A hét „csápból” álló hókristálynak legalább hat órára van szüksége ahhoz, hogy megülepedjen, összetömörödjön a természetes havon. Ezért lesz tartós, a síelők pedig ezért beszélnek a hóágyúk fúvókáiról, mint a téli gyönyör forrásáról az Alpokban.

Amikor lapunk a leghóbiztosabb osztrák síparadicsomban, Obertauernben járt, meglepődött, mert a közel 2000 méteres magasság és a rendkívül kedvező természeti adottságok ellenére nagy pénzt forgatnak a technikai hó előállításába. A szakterület egyik legelismertebb osztrák tudósa, Günther Aigner kutatása szerint az elmúlt 30 évben az átlagos maximális hószint 264 centiméter volt a települést bográcsként körülvevő hegyeken. Mario Siedler idegenforgalmi főnök elmondta, ennek ellenére szükség esetén több mint 300 hóágyú dolgozhat, de csak az első fázisban, a sípályák alapja előállításában van komoly szerepük, utána jobbára tavasszal kell bevetni őket, mikor a déli lejtőkre süt a nap. Idén ennek különös jelentősége lesz, mert későn, áprilisban van húsvét, s addig özönlenek a turisták, a pályának tartania kell. Mint egy ház építését, úgy kell elképzelni a munkát: a technikai hótartós, erre eshet a természetes, amit összedöngölnek, folyamatosan egyengetnek – máris kész a település azátlagban 170 napos szezonra.

Műhold méri a hóvastagságot

A legmenőbb hóágyús a környéken Michael Koch igazi hószakértő, mert a helyi lavinabizottság főnöke is. Hajnalonként találkoznak, s ha kell, lerobbantatják a fehér réteget a veszélyesnek ítélt szakaszokról. A települést természetesen a mindenütt sziklákba vájt, hatalmas betonkerítések is védik. Koch édesapja időben meglátta a téli turizmusban rejlő esélyeket, mert barátjával, Dieter Kindl későbbi polgármesterrel együtt ő építette az első lifteta településen. Érdekesség: Kindl Marokkóban, az Atlasz hegységben tanult meg síelni, később a gyorsaságiágazatban a világ egyik legjobbja lett, majd az USA-ban oktatott. Ott tapasztalta mennyi pénz van a téli sportban, s a hetvenes években felvirágoztatta Obertauernt, amely világcsúcstartó, mert egy főre a világon itt jut a legtöbb turista: alig 400 helyi lakosra egy millió vendégéjszaka egy szezonban a pandémia előtt.

Koch naponta 4-től általában este tízig van kinn ratrakkal a terepen, s rendszeresen ellenőrzi a vezetékrendszert.

A legmodernebb technika áll rendelkezésére, hiszen a központi számítógépteremben a műholdról kapott adatok alapján pontosan megmondja a több száz tesztponton milyen mély a hó. Ez rendkívül fontos egyrészt azért, mert tudnia kell, hol van szükség hópótlásra az ágyúkkal, másrészt hol kell elegyengetni a síelők által eltúrt havat.

Húsz hatalmas tóban gyűjtik az Alpokból lezúduló vizet. Egészen szürreális, amikor lapunk bejut a tározó alatt létesített betonbunkerbe, ahol a gépészet és több száz méter cső van. Koch készséggel megmutatja a tonnás hóágyút, amit ratrakjával játszi könnyedséggel kap fel, s helyez oda, ahová a helyzet megkívánja. Amikor nincs szükség rájuk, egy helyre rakják – félelmetes látvány a naplemente kontúrjával teleszórt alpesi csúcsokra meredő több tucat hóágyú.

Nem mű – technikai hó

Kompresszorral üzemeltetik a berendezéseket, varázsszóra kapcsolódik be a gépezet. Általában 5-10 bar nyomás alatt van a rendszer, de a vizet UV fényen is átengedik, hogy semmiképpen se ragadjon bele baktérium, hiszen tavasszal a sípályák helyén a híres alpesi tehenek tő tápláléka, a kitűnő minőségű fű nő. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak fagyban tudnak technikai havat készíteni, mert ha a levegő relatív páratartalma alacsony, akkor 0 fok körüli lehűlés is elegendő. Koch hangsúlyozza: nem „műhóról” van szó, mert az előállításhoz kizárólag vízre és sűrített levegőre van szükség. Technikai hó – ez a helyes kifejezés. Egy óra alatt 9 köbmétert termel egy ágyú. A felmelegedés miatt ma már e nélkül nincs és a közeljövőben talán el is tűnne a tömeg a télisportból. Mai korunk egyik ellentmondására rávilágító tény, hogy nem könnyű a síelők kedvében járni. Európában az összes hóágyú üzemeltetésére egy szezonban annyi energia megy el, amennyi egy 200 000-es város teljes évi szükséglete.

(Borítókép: Oltványi Tamás)