A trónjuk már rég elveszett, ezek a koronás fők mégis feltalálták magukat a bizniszben

A regnáló családok életével nap mint nap foglalkozik a bulvársajtó, így elég könnyen szembejön annak is, aki a téma iránt cseppet sem érdeklődik, mi van éppen Katalin hercegnével vagy a skandináv királyi házakkal. Néha olvasunk egy-egy szaftosabb sztorit a közel-keleti olajmonarchiák palotáiból, és valószínűleg az emberek többsége így jobban képben is van azzal, holt tart éppen Haya jordán királyi hercegnő válása a dubaji emírtől, mintsem a saját háza tájának az ilyesmi ügyeivel.

Persze magyarként pontosan tudjuk, ki volt az utolsó hivatalos magyar trónörökös, Habsburg-Lotharingiai Ottó, ahogy másodszülött fiával, a magyarul szintúgy jól beszélő és a médiában sokat szereplő György főherceggel is képben vagyunk, hogy jelenleg ő az ország párizsi nagykövete. Talán arról is hallottunk, hogy a vatikáni képviseletünket is egy Habsburg főherceg látja el – csak az úgynevezett magyar ágból.

De azt tudtuk-e vajon, hogy a család jelenlegi feje, az elsőszülött Károly főherceg volt felesége, a magyar–osztrák bárói családból származó, a budapesti Műcsarnok főigazgatói posztjára egykoron pályázó Francesca von Thyssen-Bornemisza egy szupergazdag örökösnő? (Ugye a nevét viseli az egyik legfontosabb madridi turistalátványosság, a páratlan műgyűjteménnyel rendelkező Museo Thyssen-Bornemisza is.) Fiuk, Ferdinánd Zvonimir sikeres autóversenyző, nem kerget délibábokat, kvázi trónörökösi minőségében sem látszik annak a jele, hogy szívesen elfoglalná a magyar trónt – már ha egyszer még lesz ilyen. Ez volt hát dióhéjban a mi portánk tájéka, de lássuk, máshol miből teremtik elő az egykori koronás fők a napi betevőt!

Életpályamodell szigorúan kékvérűeknek

Sok királyi leszármazottnak a legadekvátabb az, hogy a vezetéknevéből próbál megélni. A jól csengő rangok és a történelemtankönyvekből rémlő családok előtt sok ajtó kinyílik még manapság is, erős dinasztikus rokoni kötelékeik Nyugat-Európában még mindig roppant érdekesek lehetnek a cégek számára, akik előszeretettel kínálják meg őket menedzseri vagy igazgatói pozíciókkal, kihasználván akár a helyi politikai elitnél a lobbierejüket is. A névből máshogy is meg lehet persze élni: kölcsönözhető boroscímkére, ahogy tette ezt a grúz királyi család egyik leszármazottja, netán pizzázót is lehet vele üzemeltetni, ilyen gyorséttermet nyitott ugyanis Los Angelesben az (egyik) olasz trónörökösnek számító Emánuel Filibert velencei királyi herceg.

Egy másik irány a nagylelkű támogatások elfogadása, ami kvázi az iráni császári család bizniszmodellje (is). E szerint a monarchista érzelmű volt alattvaló anyagilag segíti a száműzött uralkodócsaládot, amelyik cserébe reményt nyújt a korábbi életszínvonalától ugyan messze eső, de azért még mindig elegáns piedesztálról, hogy lesz egyszer még Kánaán odahaza. Ezek a családok vállaltan visszavágynak a trónra (ez a célja többek közt az etióp császári, az albán vagy az egyiptomi királyi, netán az orosz cári családnak is), rendszeresen szerveznek valamilyen apropóból eseményeket, ahol az emigrációban gazdaggá vált honfitársaikkal találkoznak, vagy csak részt vesznek különböző rendezvényeken,

Ezek jó alkalmak arra is, hogy helyzetbe hozzák az alapítványaikat, kvázi fundraisingeljenek, amit viszont sokszor nem nagyon lehet se Londonból, se Párizsból, se Milánóból megtenni, ha nem várja szeretettel az embert akár helyi lakosként Szentpétervár, Belgrád vagy Tirana. Ez nyilván ott működik nagyon flottul, ahol egyértelmű a szituáció az öröklés rendjét illetően (több ország detronizált családjában van ez ügyben viszály ugyebár), illetve ahol az ország történelme is ez alá muzsikál. Olaszország jó példa ennek az ellenkezőjére, a maréknyi royalista egy része az olasz királyi családhoz, a Savoyai-házhoz hűséges (de még ez is két ágra van jelenleg szakadva két trónkövetelővel), míg mások az 1860-as egyesítés előtti elődállamok elűzött uraihoz – ami egyúttal nyilván nagyban fakad az itáliai regionális patriotizmusból is.

Érdekes itt megemlíteni például a valamikor Itália egész déli felét magában foglaló Két Szicília Királyságának uralkodócsaládját is, a jelenleg a francia Riviérán és Párizsban lakó nápolyi Bourbonokat. A híres Crociani-vagyonnak köszönhetően a trónörökös, Bourbon-Szicíliai Károly királyi herceg milliomos származású felesége, Kamilla castrói hercegné II. Albert monacói herceg jó barátja, így tanácsadói minőségben ő felel lényegében a miniállam teljes marketingtevékenységéért. Házasságuk arra is jó példa, hogy ekképp is szert lehet tenni aranyéletre.

Ez persze nem újdonság, hiszen már a századfordulón elindult ez a trend az arisztokrácia körében, amikor a dzsentrivé szegényedő európai hercegek és grófok amerikai milliárdoscsaládok örökösnőit vették el: őket hívták dollárhercegnőknek (magyar viszonylatban a leghíresebb gróf Széchenyi Lászlóné Vanderbilt Gladys), akik miatt majdnem védővámot kellett kivetnie a kormánynak, olyan mennyiségű pénz áramlott ki egyszeriben az USA-ból hozomány formájában.

Kastélyokból megélni nem éppen könnyű kenyér

Az európai arisztokrácia vagyonát a történelem nagy részében a nagybirtokrendszer biztosította, ami a századfordulóra már nem volt rentábilis – erről szól a Downton Abbey közel teljes első évada is. Viszont a nagy házak erre lettek építve, a földek, erdők és halastavak voltak csak képesek eltartani az üzemeltetéshez szükséges nagyszámú személyzetet. A posztkommunista országok némelyikében végbement a restitúció, azaz a javak egy részének visszaszolgáltatása, így Szlovákiában, Szlovéniában, Lengyelországban vagy Romániában is – azonban Magyarországon például semmit sem kaptak vissza a főrendek, csupán némi kárpótlási jegyet. Ezek az államok örömmel visszaadták a lerobbant, a kommunizmus alatt szanatóriumnak és gyermekotthonnak használt épületeket, hogy ne a költségvetésnek jelentsenek továbbra is terhet.

A kastély sarkába ugyanis nem lehet beleharapni, a lepusztult épület nemhogy nem hozza, csak viszi a pénzt. Sok kékvérű fog így abba, hogy legalább részben szállodaként vagy múzeumként üzemeltesse az ingatlanját, erre jó példa a dzsaipúri maharadzsa, aki az Airbnbre tette fel a családi palota szobáit.

Talán a legsikeresebb ingatlankezelő azonban itt van a szomszédunkban; a román királyi család az ország egyik legnagyobb földbirtokosának számít még mindig, és olyan jól fialó eszközeik vannak, mint például egykori nyári rezidenciájuk, a sinaiai kastélyegyüttes és birtok, ahol többórás sort kell kiállni a belépésig. (Igaz, Margit koronahercegnő sok költségét fizeti továbbá a román állam, hiszen amolyan árnyékállamfőként funkcionál, a királyi vonattal járja az országot, nagyköveteket fogad és kitüntetéseket ad át.)

Táska, ékszer, kávéscsésze

Van olyan királyi vér, aki régi családi vállalkozást üzemeltet, ilyenek például a Bajor Királyság trónján nyolcszáz évig ülő Wittelsbachok. Jelenleg is övék a világ egyik legmenőbb luxusporcelán-manufaktúrája, a müncheni Nymphenburg. A legtöbben azonban maguk alapították a márkájukat. Szintén „hazai” példa az egykor modellként és újságíróként dolgozó, de ma már a Sophie Habsburg márka alatt táskákat tervező Habsburg-Lotharingiai Zsófia osztrák főhercegnő, magyar és cseh királyi hercegnő. Karakteres retiküljeit imádja a nyugati elit, legfontosabb vásárlói Máxima holland királyné és Zsófia wessexi grófné, II. Erzsébet királynő legkisebb fiának felesége.

Ha látványos, drágaköves ékszerek, akkor Dimitrij jugoszláv királyi herceg a mi emberünk. A New York-i társasági előkelőség Prince Dimitri márkanéven futó ékszercsodáit elkapkodják a manhattani gazdagok. Egy másik nevesebb koronás ékszermárka a letisztultabb, holland De Parme Design, Bourbon-Pármai Margit hercegnő márkája. (A tervezőnő édesapja a Pármai Hercegség címzetes uralkodója volt, innen a név.) De a gyerekek sem maradnak royalholmi nélkül, legalábbis a londoni Belgraviában és Chelsea-ben biztosan nem.

A görög koronahercegné, az amerikai Miller milliárdoscsaládból származó Marie-Chantal a saját neve alatt dob piacra baba- és gyerekruházatot, sőt még prémium-babakocsit is tervezett. Az angyalszárnyas darabokat ma már hamisítják is, ennél pedig nem kell nagyobb bók ugye egy márkának.

A leghíresebb kortárs királyi képzőművész, aki a saját neve alatt hozza forgalomba eléggé ikonikus műtárgyait, a bolgár trónörökösi címmel rendelkező Borisz tarnovói cári herceg. A műgyűjtők máris odavannak a munkáiért, fiatal kora ellenére. (Egyébként spanyol származású édesanyjának, Mirjám özvegy tarnovói cári hercegnének is ékszermárkája van, ami kivált szülőföldjén sikeres.)

A török közéletben is aktív oszmán szultána, Nilhan saját beautymárkát vezet, főként parfümben erős a cég. Kakukktojás ugyan, mivel a jelenleg is uralkodó thai király lányához, Szirivannavari hercegnőhöz kötődik, de idekívánkozik a saját nevén elindított luxusdivatmárkája, amely nagyon pozitív nemzetközi visszhangot kapott, és évek óta sikeresen működik.

Persze azt hozzá kell tenni, hogy ezek a tevékenységek mind nem teszik elérhetővé a szupergazdagok életszínvonalát, inkább csak a nyugati felső középosztály életstílusához elegendők, és egy nemzetközi vállalat tulajdonosa is lepipálhatja őket. A regnáló családok nyilván jobb helyzetben vannak, de a keleti abszolutista monarchiákkal összevetve ott is szélesre nyílik az olló. Mivel hozzájuk képest a valaha a világot uraló európai kollégák szinte a templom egerei, valamelyest érthető, annak idején miért is keveredett I. János Károly spanyol király a lemondásához vezető korrupciós botrányba. És az is, miért él azóta az Emirátusokban gyakorlatilag önkéntes száműzetésben, hogy megússza a bírósági tárgyalását odahaza.

A szerző luxusszakértő.

(Borítókép: Francesca Thyssen-Bornemisza 2021. április 21-én. Fotó: Carlos Alvarez / WireImage)