Hajóval Opatijától Zadarig: hangulatjelentés a horvát Adriáról

Június első felében egy különleges szépségű tengeri utazásnak az élményével lettünk gazdagabbak. Nem arra kell gondolni, hogy a karibi térségben vagy Délkelet-Ázsiában pihentük ki a fáradalmainkat, pár órás buszos zötykölődés után értük el túránk kiindulópontját, a horvátországi Opatiját. Déli szomszédunkban több társaság is szervez változatos programokkal összekötött hajóutakat, amelyekre akár pár napra is be lehet kapcsolódni, és Magyarországon is van egy viszonylag széles réteg, amely számára megfizethető ez a fajta nyaralás.

Mi a Katarina Line társaság szolgáltatásait vettük igénybe; a cég több tucat hajója között vannak exkluzív berendezésűek, ahol a szalonban lévő zongora és a vörös huzattal bevont kanapék láttán a Titanic című filmben érezhetjük magunkat. De a relatíve szerényebb hajókon is megvan minden, ami szükséges, például mi az Olmissumon szeltük a habokat, ami a társaság hajói között a megfizethetőbb kategóriát képviselte.

Az Adria ötven árnyalata

Itt is minden adott volt ahhoz, hogy teljes kényelemben érezzük magunkat. Kis, kétszemélyes kabin, a berendezésben a kellemes fehér és kék színek dominálnak, minden szobához külön fürdő tartozott. Az út árában benne volt napi kétszeri étkezés, aki szereti a friss salátákat és a halat, az biztos elégedett lesz a menüvel. (Azért megemlítem: azoknak sem kell kétségbeesniük, akik nem feltétlenül hívei az egészséges étkezésnek, minden ebéd tartalmazott valamilyen édességet.) A hajón reggel hattól éjfélig elérhetőek voltak a bár szolgáltatásai, vagyis az adriai napfelkelte és naplemente csodálásához is lehetséges volt frissen rendelni egy koktélt.

Talán az alacsony létszámnak is köszönhető, de kifejezetten baráti volt a légkör. Az utazás ideje alatt különféle programokat szerveztek a turisták számára, mi például egy minden sznobériától mentes borkóstolón vehettünk részt, ahol a tradicionális horvát borok kapták a főszerepet. A Monarchia évei alatt a vámpolitikai zsonglőrködéseknek következtében a horvát borok hosszú ideig nem tudtak kibontakozni olasz társaik mellett, de az utóbbi időszakban az ország borkultúrája magára talált.

Az állandó napi program részeként a hajó kikötött valamelyik képeslapra kívánkozó öbölben, és lehetőség nyílt a fürdőzésre, úszásra. A tenger színe csalogató, a kék ötven árnyalatában játszott a türkiztől az indigóig. Maga a víz meglehetősen hideg, hogy úgy mondjam, frissítő hatású, német nyugdíjasoknak pont megfelelő hőmérsékletű. Számomra sokkal nagyobb élményt jelentett kiülni a fedélzetre, nézni a vizet, a partot és a Dinári-hegység karsztos szikláit. Az utóbbi kopár oldalaiban van valami nyugtalanító, talán a tudat, hogy több száz éve még erdők fedték, de a fákat kivágták, gerendaként gótikus katedrálisok súlyát tartották, vagy hajókat ácsoltak belőlük, amelyekkel az Újvilágot fedezték fel a merész tengerészek, talán még a spanyol Armada hajóiba is építettek az itteni tölgyekből.

Abbázia, ahol Ferenc József telelt

Az utazás kiindulópontja Opatija, a végpontja pedig Zadar volt, az előbbi Abbázia néven lehet ismerős az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrtörténetének ismerői számára, az utóbbi Zára néven játszott több alkalommal fontos szerepet a Magyarországgal perszonálunióban lévő Horvát Királyság történelmében. Mindkét városban volt szerencsénk eltölteni egy-egy félnapot, mindkét horvát gyöngyszemre igaz, hogy nagyon erős kulturális-történelmi kisugárzással rendelkezik. Zadar és Opatija egyaránt bővelkedik múzeumokban, rendezvények, fesztiválok helyszínei, de kulturális kikapcsolódásnak, minden sallangtól mentes feltöltődésnek az is elég, ha egy hatalmas sétát teszünk ezekben a városokban, és magunkba szívjuk azt a hangulatot, ami az épületek falaiból és az utcák macskaköveiből árad.

A Kvarner régió talán legismertebb utazási célpontja, Abbázia a 19. század elején egy mindössze 250 lakossal rendelkező falucska volt, a század közepe felé viszont a turizmus felfedezte magának a valószerűtlenül kék vizet és a part felé magasodó, babérfákkal benőtt festői sziklákat. A meredek parton egyre-másra szaporodni kezdtek a patinás szecessziós villák, szinte látjuk magunk előtt a gáláns urakba karoló hölgyeket, amint csipkés napernyőjük alatt végigsétálnak a part menti sétányon.

A korszak jelképévé vált uralkodó, Ferenc József nem egy telet töltött a városban, fázott Schönbrunn kastélyában, inkább a horvát tengerparti klímára vágyakozott a januári hónapok alatt, 1894-ben itt találkozott Vilmos császárral is. A film és a művészet szintén felfedezte magának a várost, a Lumière testvérek filmet forgattak itt, Isadora Duncanben pedig egy szélben hajladozó optijai pálmafa láttán merült fel a gondolat, hogy kötöttségek nélkül, szabadon kell táncolni. Később még több híresség szállt meg Opatija mélykék tengerre néző szállodai szobáiban, többek között itt töltekezett fel Albert Einstein, James Joyce, Vladimir Nabokov és Robert De Niro.

Zadartól Jellasics kardjáig

Zára, azaz Zadar a legrégebb óta lakott horvátországi település, mindig is szerves része volt annak a kulturális kavalkádnak, ami a középkori Mediterráneumot jellemezte, de mégis joggal érezhetjük kicsit magyarnak is. Illír törzsek, majd rómaiak éltek itt, a Bizánci Birodalom nyugati végvidékének számított, később Árpád-házi uralkodók harcoltak érte a Velencei Köztársasággal. Ők mindig is inkább hozzánk tartoztak volna, mint az „Adria Királynőjéhez”, a szívünknek ezért is lehet kedves a város, még akkor is, ha csak az alacsonyabb adók miatt vágytak erre. A Donát püspök által emelt bizánci székesegyház falába beleépítették Jupiter egykori templomának köveit, a mellette álló harangtornyot Könyves Kálmán emeltette. A város tele van kulturális emlékekkel, még úgy is, hogy az elmúlt évszázadok nem mindig kímélték. A népvándorlás korában gótok dúlták fel, később a pápai átokra fittyet hányó keresztes lovagok fosztották ki, a második világháborús bombák sem kímélték, Tito partizánjai pedig a római reliefek griffmadarainak vágták le a fejét.

Utunk három napja alatt két szigeten álltunk meg, Krken és Rabon, mindkét helyen barangoltunk egy nagyot a szigetről elnevezett városkában. Hasonlítanak egymásra, mindkettőt jellemzik a meredeken felfele futó, szűk utcácskák, amelyek olyan árnyékosak, hogy nyáron is hűsek, olasz hatásra pedig a templom mellett külön állnak a harangtoronyok.

Ennek két oka van, az egyik, hogy ezt a szigetet (szerencsére vagy sajnos) nem köti össze híd a szárazfölddel, csak komppal vagy hajóval megközelíthető, ennek következtében jóval kevesebb turista koptatja a több száz éves utcaköveket. A másik ok a Rabi torta. A legenda szerint a mandulából és citrusfélékből készülő süteményt a Benedek rendi apácák készítették először a 12. században, amikor Sándor pápa a szigetre látogatott. Rab lakosai azóta is szorgosan sütik és árulják a finomságot, sőt egy cukrászműhelyében a csoportunknak alkalma nyílt kipróbálni a tészta gyúrását.

A hazaúton van egy szűk óránk körbenézni Zágrábban. Hasonlít Budapesthez, csak zöldebb, talán kicsit tisztább is, az utcaképet a mindenhol feltűnő kék villamosok uralják. A főtér a nálunk Jellasicsként ismert Josip Jelačićról lett elnevezve, magyar szemmel talán kicsit meglepő, hiszen a horvát bán Petőfi óta gyáván Bécs felé futva él képzeletükben. A horvátok viszont nemzeti törekvéseik nagy harcosát tisztelik a személyében, így a fővárosuk központi terét róla nevezték el. Szobrot is állítottak neki, a bronzból öntött Jelačić lovon ül, kardját elszánt mozdulattal emeli maga elé. Az anekdota szerint a fegyver eredetileg Budapest felé mutatott, de a délszláv háború után átforgatták a szobrot, a bán immár Belgrádot fenyegeti.

Nyilván mélyen filozofikus irányba vezet elgondolkozni azon, hogy mekkora tisztelet övezi szülőhazájában a nálunk negatív színben emlegetett politikai-katonai vezetőt. A nyugalom, a természeti és kulturális szépségek könnyen kihozhatják az emberből azt, hogy szívesen bölcselkedik az „érem két oldaláról” és a „vizsgáljuk meg több irányból a dolgokat” igazságáról. Más pedig csak rendel még egy cappuccinót a Jelačić téri kávézóban és boldogan visszanézi a tengeri út során készített fotókat.

Ez az írás támogatott szerkesztőségi tartalom, a Horvát Turisztikai Hivatal közreműködésével jött létre.

(Borítókép: Dialogue)