Netflixes valóságshow-kban bohóckodnak a szupergazdagok

Mielőtt azonban ténylegesen rátérnénk a műelemzés részre, kicsit próbáljuk meg körvonalazni, miről is van szó ezeknél a formátumoknál, amelyből egyre többet gyártanak világszerte – hasonló volt idehaza a Viasat3 saját adaptációja, a több évadot megért Feleségek luxuskivitelben is.

Mindegyik műsor azt ígéri a nézőnek, hogy most végre betekinthet a villák zárt ajtói mögé, megnézheti otthon sörrel és csipsszel a kézben, hogyan is él és tengeti a napjait valójában a nagybetűs elit. Általában azonban nem a Forbes-listák szoktak megelevenedni a képernyőn, hanem jobbára a felső-középosztályból szedik össze a csapat nagy részét, akiknek jobbára valamilyen céljuk van ezzel a szerepléssel, akár önmaguk lejáratása árán is.

Ha van egy-két kimondottan, netán még nemzetközi mércével is módosnak tekinthető szereplő, akkor tényleg jól dolgoztak a producerek. Merthogy alapvetően arról van itt szó – ami elég hamar ki is bukik –, hogy sokszor karrierjükben megfeneklett, azt előmozdítani kívánó embereket kell néznünk szándékosan előidézett kínos szituációkban, izzadságszagú rendezéssel, amelynek az irreális elemek, túltolt luxusattribútumok épp annyira részei, mint a műbalhék és az intrikázás, amelyek mind annak a zálogai, hogy az 5. részre is bekapcsoljuk még a tévét. Ezekből bőséggel jut a Netflix két sorozatába is, lássunk is akkor hozzájuk!

Kőgazdag ázsiaiak Los Angeles-i luxusélete

A tavaly bemutatott Bling Empire (A csillogás birodalma) a Beverly Hills-i gazdag ázsiai közösség életébe enged bepillantást. Idén jött ki a második évad, ami kevés új dolgot tudott mutatni, inkább a szereplők közti relációkra ment rá, akiktől tavaly megszoktuk már, milyen körülmények közt élnek. Merthogy itt a streamingszolgáltatónak tényleg sikerült az, ami csak kevés kábelcsatornának: jobbára igazi gazdagokat, hús-vér milliárdosokat verbuválni a nézőnek. A korelnök Anna Shay valóban annak számít még Los Angeles-i szemüvegen keresztül is, akiről tényleg el tudjuk hinni, hogy ha nem tetszik neki a Rodeo Drive ékszerkínálata, akkor átugrik Párizsba ugyanazon márkák flagship store-jaiba nézelődni.

A zömüknek ugyanis valóban ebből áll az élete: drága termékeket vásárolgatnak, plasztikai műtétekre és partikra járnak, költséges szolgáltatásokat vesznek igénybe. Más dolguk tényleg nincs, hiszen jobbára az Ázsiában a családi vállalatot irányító szüleik örököseinek születtek, avagy jól házasodtak, mint az egyébként szintén nemzetközileg is jegyzett Christine Chiu – a Dolce & Gabbana egyik olyan, sokat költő, kiemelt ügyfele, akiből nagyon kevés van csak globálisan.

Az első évad abszolút beszippantja az embert, mivel érdekes az is, miként ötvöződik a kínai kultúra a nyugati parti amerikai szupergazdagok életmódjával. Persze, itt is van nem egy főszereplő, aki csak szeretné ezt az életet élni, és nyilván reméli, hogy a sorozat miatt lesz annyira ismert, hogy mindez talán igazzá is válik egyszer. (Ezzel egyébként semmi baj sincs, Bukaresttől Londonig tele vannak a lokális, úgynevezett társasági elitek olyan játékosokkal, akik se vagyoni, illetve társadalmi helyzetük okán, se karrierjükből fakadóan nem passzolnak oda, mégis jól be tudnak illeszkedni.)

A második évad szerkesztése is arra játszik rá abszolút, hogy mindig íziben rányomjunk a „következő rész” gombra, de igazából ez már nem különbözik nagyon egy szép díszletek közt forgatott szappanoperától: szerelem, hazugság, konfliktus, kétszínűség, érdek és sok-sok szép és márkás ruha, menő partikkal megszórva. Röviden ennyi lenne hát a recept, de mindez eléggé élvezhető, még ha az embernek nem is lesz hiányérzete, ha esetleg mégsem jön majd a 3. évad.

A spanyol felső tízezer

Ezzel szemben az első évadjával most debütált First Class (A spanyol felső tízezer) nemcsak egy lakónegyed, hanem egy valódi – legalábbis annak mutatott – barcelonai baráti társaság életébe enged bepillantást hat részen keresztül. Ők elég messze vannak az ibériai elittől, ez még Budapestről is remekül látszik. Amit a bevezetőben írtunk, az itt hatványozottan igaz: önmagukkal és a munkájukkal elakadt felső-középosztálybeli harmincas-negyvenesek, akik szemmel láthatóan tengenek-lengenek úgy téve, mintha ők ezt pont így akarnák, így lenne menő.

Ahogy az lenni szokott, itt is van pár idősebb szereplő, akik nemcsak életkorban, de financiálisan is viszik a prímet, ők a legérdekesebb karakterek is, akik már nem akarnak megfelelni senkinek. (Persze, a madridi felső tízezertől ők is fényévnyi távolságra lehetnek.) Hogy a túlkozmetikázás valóban valós, azt az emberek önjellemzése is mutatja: bár a divatmániás, érettebb kora ellenére meglehetősen infantilis Clara Courel úgy mutatja be magát, mint az ELLE magazin spanyol kiadásának egykori főszerkesztője, ezt a Google-ön való keresgetésünk nem támasztotta alá.

Ahogy annak sem találtuk a nyomát, hogy a jelenleg valóban a Karl Lagerfeld divatházzal egy kollekció erejéig kollaboráló Archie M. Alled-Martinez divattervező a céggel bármilyen nexusban lenne státusilag – talán kreatív vezetőként van bekonferálva az első részben. A túlmozgásos, ripacskodó társaság a teljes évadon keresztül lényegében semmit sem csinál, valós cselekménye nincs a történetnek, életszerűtlen túlkapások segítségével kell elhinnünk, hogy ők itt bizony nagyon gazdagok. Erre jönnek az olyan bohózatjellegű epizódok, mint amikor a csapat couture ruhákban parádézik egy farmon a tehénlepényeket kerülgetve tűsarkúban, brit nemesnek öltöznek, mert eljutnak egy francia kastélyba (a stylistnak ez jutott most eszébe a témáról, hát istenem).

Ez ugye egy középkori szokás, hiszen a csemegének tartott, egyben, csontokkal felszolgált, ártatlan énekesmadár elfogyasztása olyan bűn, hogy az az égbe kiált, ne lássa hát az isten. Szóval ez egy mindig is az elithez kötött, nagyon dekadens, éppen ezért menő dolognak számított. Hagyjuk is most azt, hogy mennyire etikus ezt propagálni, amikor Európa énekesmadarai lényegében eltűnőfélben vannak, de ez a faj – amelyből vagy 15 egyedet biztos felszolgáltak itt – 2007 óta ráadásul fokozott védelem alatt áll Franciaországban, ahogy idehaza is félmillió forint az eszmei értéke.

A First Classból azt tehát nem fogjuk megtudni, hogy az igazán gazdag spanyolok hogyan élnek, de azt el kell ismerni, hogy elég kreatív embereket castingoltak bele, akik pompás ruhakölteményekben adják önmagukat vagy épp bohóckodnak, esznek-isznak, ölelkeznek, hadarnak. A kortárs spanyol divat és vizuális esztétika valóban piedesztálra van emelve ebben a szériában, ha valaki erre kíváncsi igazán, annak megéri 4-5 órát rááldoznia az életéből.

A szerző luxusszakértő.

(Borítókép: Netflix)