Amikor a fekete mise és a progresszív metál ad szeánszot egymásnak

2019 májusában már játszott a két zenekar, a Subscribe és a Lazarvs egy estén a Budapest Parkban, akkor a Turbo volt a nyitóbanda, szóval megvolt az a fajta minőségi mesterhármas, amire mindig is szomjazik az igényes rockzene szerelmese. Az augusztus 27-i koncert bemelegítő zenekara a Shell Beach volt, amely 2006-ban alakult meg Budapesten. A legfőbb zenei hatást a Deftones és az At the Drive-In gyakorolta az együttes tagjaira, akik alapvetően csak egy-egy koncert erejéig szoktak összeállni, így történt ez szombat délután is. A 45 perces koncert alapvetően rendben volt, annyi szépséghibával, hogy erre még a közönség java része nem érkezett meg a színpad elé. Legutóbbi videójuk pont egy éve látott napvilágot, és nekem valahogy az Architects ugrott be a látványvilágáról.

Intenzív fekete misét celebrált Apey és népi zenekara

Negyed nyolckor csapott a húrok közé a Lazarvs, amely a Belphegor 46 másodperces mészárlásával nyitott, amit a Pit követett, majd a kultikus második albumuk (Hellish) egyik legerősebb száma, a Leprechaun Skin.

Egy ilyen nyitás után teljesen indokolt volt a trió egyik legnagyobb „slágerét” elővenni, ami egyfajta kannabiszhimnuszként is értelmezhető (Pothead). A következő három dal ismét a legutóbbi korongról érkezett, amit a kritika erősen méltatott. Ezt követte a bibliai tematikájú Abraham, amely egy közel hétperces, középtempós tétel, infernális refrénnel.

A fekete mise utolsó három száma az egészen elképesztő színvonalú Hex albumról érkezett. A Slaves riffjei valószínűleg a karmelitáig is elhallatszottak, hiszen akkor még nem indult el a póttűzijáték a Duna partján. A Black November és a Golden Goat pedig pont olyan lezárása volt ennek a 60 percnek, amilyet remélt a sokat tapasztalt koncertlátogató.

Áron András Apey az Indexnek elmesélte, hogy a parkos koncert pirotechnikai szempontból jóval látványosabb, mint a pár héttel ezelőtti barba negrás produkció. Most egy évig nem fognak koncertezni a fővárosban, és rádőlnek az 5. album írására és felvételére, amelyről már csak három szám hiányzik. A negyedik album agresszivitása után joggal merül fel a kérdés: hogyan tovább? A Lazarvs a Slayer egyre durvuló, de önismétlésekkel terhelt pályáján akar mozogni, vagy hoznak egy bölcs döntést, mint például a Metallica a saját 5. albumánál, és lassítják a tempót?

A 4. lemezünk valóban a legkomorabb volt, ebbe az irányba már nem mennénk el. Elég nehéz korszakunkat éltük mindhárman, most viszont nagyon jól vagyunk. Az új lemez a Hellish-hez fog talán a legközelebb állni, így könnyebben lesz emészthető

– magyarázta kérdésünkre Apey, aki a koncerten egyébként az ötödik számig meg sem szólalt, utána viszont megköszönte a híveknek, hogy a mai „istentiszteletről” sem hiányoznak, hiszen csak így tud működni a Lazarvs „egyháza”, ahogyan a dalszerző frontember fogalmazott. A zenekar az egyórás program miatt volt láncfűrész üzemmódban, de ezt a közönség nyilván nem bánta. Erről árulkodott a testbeszédük, hiszen a teraszon is látványosan ment a headbangelés azoknál, akiknek nem meszesedett még el a csigolyájuk a heavy metal fél évszázados történelme alatt.

Subscribe: a prog metal Kárpát-medencei helytartói

2015-ben furcsa volt látni a magyar heavy metal egyik legfontosabb zenakarának idő előtti búcsúkoncertjét ugyanezen a színpadon. Titkon sokan reméltük, hogy maximun csak egy-két éves szünetre megy a hattagú díszes társaság, és szerencsére így is történt. A Subscribe még a 20. század végén alakult meg, első nagylemezük (Sanity Has Left the Building) pedig pont idén lett nagykorú. A Subi zenéjében annyi stílus keveredik a funkytól kezdve a reggae-n át egészen a magyar népzenéig, hogy valahol igazságtalan őket szimpla metálegyüttesnek titulálni, a számaik súlyossága miatt viszont jobb jelzőt képtelenség találni rájuk.

Második lemezük hatalmas szakmai és közönségsikert aratott, és már egy Fonogram-díjjal is gazdagabbak lettek. Ekkora fejlődést produkálni az első és második album között tényleg csak a legnagyobbak sajátja, nekem a Metallica, a Megadeth és a Tool jut így hirtelen eszembe.

2011-ben jött ki a zenekar leginkább ünnepelt, harmadik korongja, a Bookmarks. A CD egyedi kivitelezése és világszínvonalú hangzása olyan szintre juttatta a hattagú bandát, hogy még abban az évben a Müpában léphettek fel egy teljesen áthangszerelt setlisttel. Ennek a lemeznek lett volna a tízéves jubileuma múlt év végén az A38 Hajón, aminek sajnos a pandémia ötödik hulláma gátat szabott. A mostani koncert tehát ennek pótlására is szolgált, no meg a csodaszép kivitelezésű, fekete és arany dupla vinyl megjelentetésének.

A headliner koncert a negyedik album kellemesen hullámzó kezdetű nótájával (Every Skin) indult, ezt követte a gyilkos riffel megáldott The Devil Take the Hindmost a számos díjat besöprő második lemezükről. A Gazing sem az dal, ami alatt melankolikus állapot lenne úrrá rajtunk, ezt egy friss nóta élő dalpremierje követte.

Népzene, funky és pogó

Csongor Bálint végig remekül kommunikált a közönséggel, ő simán elmenne stand-upos arcnak is, ha nem lenne ennyire pokoli jó énekes frontember. A Subi érdekessége, hogy hatan vannak, amit a két énekesnek köszönhetünk. Bálint és Tilk Máté hangja hibátlanul egészíti ki egymást, legyen szó dallamos vagy üvöltős részekről. A Bitter Boundary egy igazi, jó értelemben vett slágerré nőtte ki magát az elmúlt évtizedben, és mindig is a Subi-koncertek zenitjei közé tartozott, szombat este sem volt ez másképp. A vicces című Use Her Friendly funkos pörgése remek pillanat volt a dühöngőben egy kis relaxációra, a végén pedig óriási a népdalbetét, ami ugyanakkorát üt, mint 2008-ban:

Édes rózsám, betellett a tarisznya. Bébúvott az ordas farkas, csihajja.

Fehér szőlő, leszakadt a levele, kis galambom bepergett a szemedbe.

A szülinapos Bookmarks korongról a szextett egy remekbe szabott medley-vel rukkolt ki, amelyet az első magyar nyelvű számuk, az Álomtégla zárt. Ezzel a szerzeménnyel a rádióban is találkozhattunk, csak sajnos nem olyan sűrűn, mint illett volna. A másfél órás koncertet a zenekar életművének csúcspontja zárta, a Between Heaven and Her. Akinek egy ilyen koncert után bármilyen hiányérzete támad, annak nem marad más opciója, mint a piócás ember és egy fej vöröshagyma...

(Borítókép: Rosta Márk / Budapest Park)