Valóban annyira mesés a divatbloggerek élete?

Tóth Enikő 2010-ben, úgynevezett első generációs bloggerként kezdte a szakmát akkor, amikor azt sem tudtuk még, mi is ez a műfaj. Ahogy minden kezdet, úgy ez is nehéz volt, sőt, azt sem lehetett tudni igazán, lesz-e egyáltalán bármiféle kifutása a dolognak. Ez a generáció még nem drága ajándékok és milliós utazások reményében ragadott billentyűzetet, hanem a téma öröméért fordította rá a tanulás vagy munka mellett, teljesen ingyen a szabadidejét. 

Ennek oka tényleg pusztán csak annyi volt, hogy ezekben a lányokban (és kisebb részben fiúkban) munkált egy erőteljes vágy valamiképpen kommunikálni egy általuk érdekesnek tartott témáról, illetve megláttak egy betöltendő űrt. A 2000-es évek második felét és a 2010-es éveket remek magyar divatblogok jellemezték, voltak köztük szórakoztatóbbak, csipkelődősebbek, netán kifejezetten olyanok, amelyek szinte már szakmai oldalról, akár művészeti aspektusból közelítették meg a témát, a népszerűségük pedig talán annak is volt köszönhető, hogy a high fashion, azaz a luxusdivatmárkák relatíve kevesebb felületet kaptak a magyar magazinokban.

Nem szeretnénk nagyon belemenni a témába, hogy miért alakult ez így, de luxusipari szempontból ez nagyban fakad Magyarország láthatatlanságából. A relatíve kevés luxusüzletből, az Andrássy úti fluktuációból, vagy éppen a maximum barterben, azaz termékért cserébe hirdetni kívánó franchise-tulajdonosoknak köszönhetően. Hiszen a luxusmárkák zöme nem véletlenül nincs itt, nem elnézték a térképet, egyszerűen nincs a termékeikre szignifikáns kereslet idehaza, a semmire pedig drága mulatság az üzletnyitás és zárás.

Szóval kijelenthetjük, a kelet-közép-európai régióban a divatbloggerek nagyobbat hazardíroztak az idejükkel, ha nem csupán egy hobbiként fogták fel a dolgot, hanem egy jövőbeli, szép reményű üzleti vállalkozásként. Voltak sokan, akik valamilyen okból aztán feladták a blogolást, másfelé vitte őket az élet, netán épp a szerencséjüket csinálták meg vele, a nemzetközi divatlapok hazai kiadásainál kaptak állást. Más azonban nem akart elszegődni divatújságírónak vagy -szerkesztőnek, róluk lesz most szó, ők hogyan élnek, illetve próbálnak túlélni.

Sok az eszkimó és kevés a fóka

Egy korábbi anyagunkban a luxusinfluenszerek életét igyekeztünk körbejárni, amellyel sok az átfedés, de nem teljesen ugyanaz a kettő, így ebben a cikkben csak azokról a sajátosságokról lesz szó, amelyek a divatbloggerkedéssel járnak – mindazonáltal tényleg érdemes a másik cikkünket is hozzáolvasni a teljesebb képért!

A piac számára kezdetben értelmezhetetlen divatblogolás eljutott aztán szép lassan odáig, hogy muszáj volt kalkulálnia a fontosabb szereplőkkel akár lehetséges hirdetési felületként is a cégek marketingeseinek, pláne, amikor megjelentek a nagy közösségi médiás csatornák is, amelyek immár számadatokkal is alá tudták támasztani, hogy egy-egy véleményvezér elérésben kenterbe veri akár a nagy magazinokat is.

A jelentős nemzetközi elérése okán jobbára külföldi hirdetőkkel dolgozó Tóth Enikő tapasztalata alapján míg külföldön az esetek zömében nem is kérdés, hogy a hirdetés nem ingyen van, addig idehaza még mindig magyarázni kell azt, hogy a divatblogger ezekből a pénzekből él. Véleménye szerint ez nagyban köszönhető annak is, hogy időközben felhígult a szakma, a semmilyen témához nem konyító, pusztán önmaguk mutogatásából megélni próbáló influenszerek természetesen ugyanúgy igyekeznek lefölözni ezt a szegmenst. Akár úgy is, hogy elég nekik valami kis összegű termékben fizetni, amely eléggé piactorzító hatású, azt kommunikálja a cégek, és elsősorban a pénzt osztó marketingesek felé, hogy itthon lehet ekképp is.

Míg a világhírű divatbloggereknek még a legnagyobb luxuscégek is fizetnek, a sok követővel rendelkező, de globálisan azért mégsem ismert társaik ott is csak terméket kapnak – ellenben legalább a prémiummárkák megértik, hogy számukra ez nem opció.

A hazai érvényesülést nagyban nehezíti az is a szakember szerint, hogy sajnos nem kevés hazai marketinges, ügynökség nem a számok vagy a piacon elfoglalt pozíció alapján osztja a munkákat, hanem személyes szimpátiából, ismeretségből fakadóan – jobbára teljesen szembe menve ezzel az anyacégek érdekeivel.

Persze, a PR-osok „szeretetéért” külföldön is meg kell ám dolgozni, számtalan munkaóra megy abba, hogy az ember lájkol nekik a személyes socialfelületeiken, próbálja magára felhívni a figyelmet bármilyen impulzussal, e befektetett idő és energia egyszer talán vagy egy kampányfelkérésben, vagy egy divatbemutatóra való meghívásban köszön vissza.

És még sokszor ez sem elég. Vannak olyan márkák, ahol az ember számításba sem jön, ha nem vett legalább egy-két méregdrága táskát vagy ruhát a brandtől, amit be tud taggelni az Instagramon. Egyszerűen nem lesz ezek hiányában látható a márkák munkatársai számára. Mivel a régiónkban jellemző bevételek azt nem teszik lehetővé, hogy az ember az ilyesféle felkészülést a Harrodsba beszaladva ejtse meg, végeláthatatlan időt emészt fel a különböző luxuswebshopokban akciókra vadászni.

Kutyanyál a nagyestélyin

Ismerkedjünk meg a showroom fogalmával, hiszen ez is picit mást jelent itthon, mint külföldön. A showroomok elsődleges szerepe az a nagy divatfővárosokban, hogy a szakmát, azaz a divatlapok szerkesztőit, stylistokat, bloggereket és a buyereket fogadni tudják valahol, akik itt megnézhetik az új kollekciókat, innen lehet akár fotózásokra is elvinni a kreációkat.

Itthon ezek inkább lakásüzletek, amikor a tervező nem tudja kifizetni azt, hogy legyen valahol a pesti belvárosban egy saját, utcáról nyíló szalonja. Blogger, stylist és vevő ugyanabból az árukészletből főz, legyen szó hazai brandről vagy világcégről, egyenesen az üzletekből viszik el direktben a termékeket a fotózásokra, amelyek olykor elég mostoha kálváriautat járnak be addig, hogy visszakerüljenek a boltba, s egyszer valaki majd teljes áron, drága pénzen megvásárolhassa őket.

A szálkihúzódás, az izzadság- és alapozófolt a szóra sem érdemes kategória, de kültéri lokáció esetében, a még eladni kívánt darabok meghempergőznek fűben-porban, egy kutyás fotózás esetén pedig esélyes, hogy az eb nyála beleszárad a kelmébe is. Tóth Enikő elmondása alapján az ilyen külföldön egyáltalán nem jellemző, a vásárló és a blogger is szent, előbbinek hibátlan és valóban új terméket adnak el, utóbbit pedig nem nyomasztják azzal, hogy ha netán történik is valami munka közben a termékkel, azt állítsa vissza olyan formába, hogy egy gyanútlan vevőnek el lehessen passzolni. Persze, sok budapesti cég is kategorikusan nemet mond ma már erre, inkább nem fotóztatják be az új modelljeiket, hiszen nem erre a célra érkeztek, hanem értékesítésre.

Irigykedés kimaxolva

A nemzetközi szinten nagy márkák által is jegyzett divatbloggert idehaza mindig megdöbbenti a szakmai irigység, amely a már külföldön is sikeres szereplőket hallomást körbeveszi. Hiába hívja meg az embert bemutatóra vagy prezentációra a Chanel, a Tom Ford vagy számos más nagy márka, itthon ezek a bloggerek sokszor már nem kerülnek fel lényegesen ezek alá pozicionált brandek sajtólistáira sem.

Természetesen a bloggerek között is van rivalizálás, amely akár szélsőségekbe is átcsaphat. Kitalált, a megfelelő helyeken jól elhintett koholmányok a másik ellen, a tartalom, a beállítások gátlástalan lemásolása, ismerős PR-os meggyőzése a másik ignorálásáról, a sajtólistáról való levételről, és a sor még hosszan folytatható lenne. Konklúzióként levonható, hogy a divatbloggerkedés tud nagyon profitábilis és szórakoztató is lenni, de elsősorban akkor, ha az ember kilép a magyar valóságból.

Stabil nyelvtudás, megnyerő személyiség, karakteres stílus hiányában erre esély sincs, marad akkor a 3 forint és 2 fillérért való ádáz harc a többiek ellen, a couture ruhák helyét pedig nagyon hamar felváltja a szupermarket saját brandes mackónadrágja, később a kertészeti áruház lakberendezési kiegészítői, és minden egyéb más, aminek a divathoz egyáltalán semmi köze sincs.

A szerző luxusszakértő.

(Borítókép: Edward Berthelot / Getty Images)