Hatalmas üzlet a veszélyturizmus, és ezen a Titan tragédiája sem változtat

A több 1000 méter mélyen a Titanic roncsait kereső, részint gazdag turistákat szállító Titan merülőhajó szétrobbanása több mint egy hete uralja a világsajtót. Előtte a magyar lapokban hetekig volt téma Suhajda Szilárd tragédiája a Mount Everesten. A témával egyébként nem foglalkozók is teljes képet kaphattak róla, hogy milyen körülmények uralkodnak 8000 méter felett vagy 4000 méterrel a tengerszint alatt. A legtöbben azt a konzekvenciát vonják le ilyenkor más kárán, hogy az ilyesmi nekik nem való.

Ellenben – bár furcsa lehet – sokaknak épphogy megjön a kedvük hegymászó-felszerelést vagy búvárleckéket venni, ahogy a 2030-ra az egytrillió dollárt is elérő kalandturizmus egy speciális szegmensében, az úgynevezett veszélyturizmusban dolgozók mondják. Az alábbiakban megpróbálunk azokra a kérdésekre választ találni, amelyek a cikkek alatt kommentelőket is szemlátomást a legjobban érdeklik: „Minek ment oda? Jó dolgában már ennyire nem tudott magával mit kezdeni?”

A Covid óta pörög az extrém turizmus

Százbillió forint – a felfoghatatlan szám nemcsak azt az összeget foglalja magában, amelyet a szupergazdagok elköltenek az életveszélyes vállalkozásokra. Ebben az olyan hétköznapibb tevékenységek is benne vannak, mint a hegyi kerékpártúrák vagy a vadvízi evezés – amelyek ugye ritkán járnak halálos sérüléssel. De mindenképpen egy fontos indikátorszám, hisz megmutatja, hogy egyre többen nem a medencepartra kifeküdve, netán hangulatos tengerparti városkák macskaköves utcáit róva képzelik el a tökéletes pihenést, hanem valami adrenalinnövelő tevékenységgel ütik el a szabadságukat.

A szakértők szerint ebben szerepet játszhat az is, hogy egyre több embernek van egyre több elkölthető pénze, akiknek egy része a tökéletes tartalmat is el szeretné készíteni a social mediás csatornáira – gondoljunk itt például arra, hány fiatal halt már bele abba az elmúlt években, hogy óvatlanságból leesett egy szakadékba szelfizés közben. Mert az átlagos kontentre kevesebb lájk jön, egyre extrémebb ötletek kellenek, amelyek aktivitásra bírják az ismerősöket – és az ismeretleneket. A Global Rescue turistamentő cég ügyvezetője, a közel két évtizede a szakmában lévő Dan Richards szerint a koronavírus-járványnak is lehet a növekedésben szerepe.

A pandémia előtt az emberek boldogok voltak azzal, ha sétálhattak egyet a Szajna-parton vagy napozhattak a strandon. Manapság olyan dolgokat akarnak csinálni, amelyek korábban még csak rajta sem voltak a radaron, maximum nagyon marginálisan. Amikor már azt gondolom, hogy hallottam a legextrémebb ötletet, mindig jön egy újabb

– nyilatkozta a Daily Mailnek. Így vállalkozásának szolgáltatására is egyre nagyobb az igény: ha az ember befizeti az éves díjat náluk és valami extrém tevékenység közben szorult helyzetbe kerül, a volt tengerészgyalogosok jönnek és megpróbálják kimenteni belőle.

Csak tavaly 168 embert hoztak le az Everestről, de mentés lett a vége annak a vállalkozásnak is, amikor egy holland csapat úgy gondolta, hogy evezve szelik át az Indiai-óceánt. Egyre több feladatot adnak a turistáknak szóló űrutazások is, mivel a visszaérkezés balul is elsülhet – ezen expedíciók jobbára egyébként nem hagyják el a Föld légkörét, így valójában nem tekinthetők igazi űrutazásnak.

A szupergazdagok pszichés tesztje elárulja, miért pont ők kerülnek bajba

A helyzetet nem látja annyira újnak a texasi A&M Egyetem professzora, Jim Petrick, aki a turizmus és az emberi viselkedés kapcsolatát vizsgálja. Véleménye szerint az emberiség bizonyos tagjaiban mindig is ott munkált, hogy kilépjenek a megszokottból, legyen szó arról a névtelen katonáról, aki önszántából ment háborúba, vagy a híres felfedezőkről, akik az ismeretlenbe indultak.

Bizonyos emberek valami újat és izgalmasat akartak csinálni, valami olyasmit, amit korábban nem tapasztaltak, éreztek.

Manapság az embereknek több idejük van pihenni, és míg hajdanán az efféle vállalkozások olyan magasztos ügyek szolgálatába lettek ajánlva, mint a tudomány vagy a haza, ma az egyéni motivációk, ambíciók dominálnak. A professzor szerint tudomásul kell venni, hogy van egy olyan személyiségtípus, amely egyszerűen kockázatvállalóbb a többségnél. Gondolhatunk itt például Nagy-Britannia leghíresebb „veszélyturistájára”, Miles Routledge-re, akit végül is a katonaság mentett ki 2021-ben a tálibok által visszafoglalt Afganisztánból. A férfi azóta több háborús övezetben is járt, így Ukrajnában és Dél-Szudánban, majd visszaért Afganisztánba – jelenleg a tálibok fogságában van.

A professzor kiemeli, hogy egy ilyen kalandhoz a töméntelen mennyiségű pénzen túl olyan vonások is kellenek, amelyekkel a szupergazdagok magasabb százalékban rendelkeznek: a kockázatkezelési rutin, a vágy, hogy úttörők legyenek, a határozott döntések meghozatalának és az azokhoz való ragaszkodásnak a képessége, vakmerőség – ezek nélkül aligha alkalmas az ember egy extrém túrára. Továbbá a tesztek azt is alátámasztják, hogy a gazdagabb emberek kevésbé figyelnek a körülöttük lévőkre, mások érzelmeire, aggodalmára. Így nehezebb is lebeszélni őket egy öngyilkos vállalkozásról.

„Ezek ennyire unatkoznak?”

A fenti kérdés is rendre visszatér a kommentszekciókban. Ugye olyan anyagi szinten élő emberekről van szó, akik bármit megengedhetnek maguknak. Napi kétszer is ehetnének fine dining étteremben, valószínűleg már minden drága alapanyagot megkóstoltak, megvolt nekik a világ sok luxusdesztinációja, egy újabb utazás Caprira, Míkonoszra vagy a Közel-Keletre már nem újdonság, és az biztos, hogy semmi olyasmi, amit a barátaik és üzletfeleik ne engedhetnének meg maguknak.

Vagyis miután ezzel kitűnni nem lehet, ezért keresik sokan a veszélyes kihívásokat, legyen az csak annyi, hogy mondjuk olyan mérgező állatfajt (például gömbhalat) esznek, amely rossz előkészítés esetén bénulást vagy halált okozhat. Van az a pont és anyagi szint, amikor az embert már csak az ilyesféle szélsőségek triggerelik, amelyek ebben a regiszterben igazából pont ugyanazt az emóciót váltják ki, mint amikor egy átlagember az álomnyaralására készül egy olyan helyen, ahol még nem volt, és olyan nívón, amit a hétköznapokban egyébként nem enged meg magának.

A szerző luxusszakértő.

(Borítókép: Stockton Rush, az OceanGate vezérigazgatója a Titan fedélzetén. Fotó: Northfoto / JLPPA / Bestimage)