Az infláció ehetné meg az adósságot?

A világgazdaságra váró, lassú növekedéssel, pangó gazdasági bővüléssel terhelt időszakot le lehetne rövidíteni, ha néhány évig engednék, hogy az infláció a 4-6 százalék közötti sávba lépjen át, mondta a múlt héten Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem közgazdasági professzora. Bár az infláció igazságtalan formája a jövedelmek hitelezőktől adósokhoz terelésének, ez a leggyorsabb módja annak, hogy újra egészséges növekedésnek induljon a világgazdaság.

Szegények adója

A kijelentés elsőre furcsának tűnhet. Az inflációról általában csak a rossz hírek között olvasunk, és azt látjuk, hogy a jegybankok minden eszközükkel azt próbálják megakadályozni, hogy az elszabaduljon. Nehéz elképzelni, hogyan segíthetné egy jelenleginél nagyobb infláció a talpraállást.

Háromszázalékos infláció mellett a zsebünkben lévő száz forint a következő évben már csak 97-et ér, a bankban tartott, négyszázalékos hozammal kecsegtető befektetés pedig a valóságban csak egy százalékot kamatozik. Az inflációt a szegények adójaként is emlegetik, leginkább ugyanis a bérből élőket sújtja, akik jövedelme reálértéken egyre kevesebbet ér: magas infláció mellett, változatlan vagy az infláció mértékét el nem érő ütemben emelkedő fizetésekből egyre kevesebbet vásárolhatunk.

Nem ördögtől való

Az inflációnak ugyanakkor van jó oldala is, például, ha az embernek hitele van. Százforintnyi, kétszázalékos kamatra felvett hitel egy év múlva hiába lesz 102 forint, háromszázalékos infláció mellett az valójában már csak 99 forint, vagyis az infláció egy forint adósságot törlesztett az adós helyett. Az infláció tehát nem jó annak, aki kölcsönt adott, jó lehet viszont annak, aki kölcsönt vett fel, ilyen pedig szép számmal akad a fejlett nyugati országok körében: az eurózóna országainak átlagos államadóssága a GDP 87 százaléka körül van. Egy szerény mértékű, kiszámítható infláció önmagában véve egyébként sem rossz, lehet a növekvő gazdaság jele is. Hogy megússzák az inflációt, a befektetők készpénzből gyakran beruházásokba váltják át a vagyonukat, tovább serkentve a növekedést.

Borulhat a piac

A gond a túlzott mértékű, váratlan inflációval van, az ugyanis megzavarja a piac működését. A piaci mechanizmus érvényesüléséhez elengedhetetlen, hogy az eladók és vevők pontosan érzékeljék az árarányok változását. Gyorsuló infláció esetén azonban az árak nem működnek megfelelő jelzőrendszerként.

A fogyasztók nem tudják eldönteni, hogy az adott termék árának változása átlagos mértékű-e, vagy sem, ezért fogyasztásuk összetételét sem tudják megfelelően kialakítani. A másik oldalon a vállalkozók sem tudják, hogy mennyire növekedett a kereslet a termék iránt, nem tudják eldönteni, növeljék-e a termelést. Különösen a beruházási döntésekben nő meg jelentősen a kockázat szerepe, hosszú távon megtérülő vagy hosszú ideig tartó beruházásokat kevesen kezdeményeznek, a termelési döntéseket halogatják, a termelés növelésének kockázatát kevesen vállalják.

A többség inkább a beruházás mérséklése mellett dönt, hogy minimálisra csökkentse a kockázatot. Ezért a gyorsuló infláció önmagában is mérsékli a kibocsátást és növeli a munkanélküliséget. Ráadásul az árszínvonal kiszámíthatatlan növekedéssel általában nem nőnek együtt a fizetések, ami az életszínvonal csökkentését hozza. Nőnek a szociális feszültségek, amelyek hosszabb távon újabb gazdasági nehézséget okoznak. Az infláció hatására megváltoznak a jövedelemarányok és megtörténhet a vagyon újraelosztása is. Egyes vagyontárgyak felértékelődnek, mások reálértéke jelentősen csökkenhet. A legjobban azok járhatnak, akik reálvagyontárgyakkal rendelkeznek, inflációs időben megnő a föld, ingatlan, műkincs, nemesfém kereslete, ami áraikat az átlagosnál nagyobb ütemben növeli.

Mitől van infláció?

Infláció több módon is létrejöhet, például a gazdasági növekedés élénkülésével. Ilyenkor a vállalatok egyre több embert foglalkoztatnak, akik egyre többet vásárolnak, a növekvő keresletet a vállalatok újabb emberek foglalkoztatásával próbálják kielégíteni, egy idő után azonban a kereslet meghaladja a termelési kapacitást, a termékek megdrágulnak.

A másik lehetőség, hogy az infláció a kínálati oldalról indul, például az olajtermelés költségei megnőnek, az olaj megdrágul, vele együtt pedig azok a termékek és szolgáltatások is, amelyek az olaj árától függenek, drágább lesz a benzin, a gáz, a fűtés, az élelmiszer. Infláció kialakulhat egyszerűen azáltal is, hogy az emberek számítanak rá. Az alkalmazottak, hogy ellensúlyozzák a várt inflációt, magasabb béreket követelnek. A magasabb bérköltségek beépülnek a termékek áraiba, ezáltal valóban bekövetkezik a drágulás.

Bár az inflációs folyamatokat elsősorban a piaci viszonyok alakítják, a jegybankoknak lehet hatásuk az árszínvonalra a pénz mennyiségének befolyásolásán keresztül. Ha az államnak olyan dolgokért kell fizetnie, amiket nem engedhet meg magának, és pénzt nyomtat, vagy enyhíti a hitelfeltételeket, az szintén inflációt idéz elő. Alacsony kamatlábbal a központi bank ösztönözheti a gazdaságot, de magasabb inflációt kockáztat, míg a magas kamatláb a növekedés lassulását hozhatja.

Sok gond lehet vele

Az a javaslat, hogy az adósságterhek csökkentése érdekében kis mértékben hagyják megszaladni az inflációt, kockázatos játék. A nyomásnak engedő jegybankok ugyanis elveszthetik a hitelüket, ha kiengedik a szellemet a palackból, már nem könnyű visszazárni. Az infláció egyik legfontosabb kiváltója ugyanis egy pszichés, minden jegybank által vizsgált szempont, a gazdasági szereplők inflációs várakozása. Ha ez magas, és a termelők és a fogyasztók egyaránt úgy viselkednek, ahogy e várakozásukból következik, az magasabban tarthatja az inflációt, mint mondjuk egyéb tényezők – például a nyersanyag- és energiaárak alakulása – alapján indokolt lenne.

Az elszabaduló és kezelhetetlen infláció a hasznokat is csökkentené, a hitelezők visszahúzódnának az adósságpiacról, ami megdrágítaná az adósságok finanszírozását. Ha az inflációs és az adósságfélelmek eluralkodnak, az újabb súlyos válságba taszíthatja a világot, jelentős geopolitikai konfliktusokkal kiegészülve. Ennek kezdeti jeleit máris látni, az utóbbi hetek adósságproblémái és a rá adott válaszok nem csillapították a piaci kedélyeket.

Sarkadi Szabó Kornél független pénzpiaci elemző szerint a korlátlan európai pénznyomda beindulására az elvi és valamennyire reális esély is megvan, de Németország egyelőre ellenzi az ötletet. Az EKB elkezdett a piacon spanyol és olasz államkötvényeket venni, azt azonban nem látni, hogy ez milyen volumenben történik, és mi lesz a folytatása, mennyire merik kockára tenni az infláció felpörgetését, és ez mennyiben lehet szándék a későbbiekben. A jelenlegi európai jegybanki törvény mindenesetre nem teszi ezt lehetővé. (A modern monetáris politika elvei egyébként az állampapírok vásárlását is tiltják, hiszen ez egyszerűsítve az államok finanszírozását jelenti. Ám a 2008 óta húzódó válság újabb és újabb hullámai láthatóan felülirták e szabályt.)

A dollár leértékelése szintén problematikus. A világ devizakészletének 40 százaléka dollárban van, ha az adósságteher mérséklése érdekében elengednék az árakat, az komoly globális hatásokkal is járna. Bár könnyen lehet, hogy Amerikának mégsem lesz más választása. Kína, az Egyesült Államok egyik legnagyobb hitelezője aligha nézne jó szemmel egy ilyen válságkezelő megoldást. „Ha az infláció elszabadul, és ez pénznyomdából, félelemből és nem reálgazdasági keresletből táplálkozik, nagyon nehéz lesz megállítani” – mondta Sarkadi Szabó Kornél.

„Az infláció kapcsán nemcsak az a kérdés, hogy Európa döntéshozói akarják-e, hanem az, hogy tudnak-e inflációt kiváltani. Japánban például már több éve próbálkoznak vele sikertelenül. A privát szektort nem könnyű fogyasztásra ösztönözni, ha éppen a hiteleiket törlesztik” – mondta Samu János, a Concorde makroelemzője.

Nekünk is bajunk lehetne belőle

Az euró gyengítése közvetlenül nem érinti a forintot, de ha nő a befektetők bizonytalansága, és euróból inkább svájci frankba menekülnek, az Magyarországnak is különösen rossz, hiszen kimagasló a svájci frankban eladósodottak aránya, az adósok a frank drágulása miatt magasabb törlesztőrészletekkel szembesülnek. A másik oldalról az euró bizonytalansága akár erősítheti is a forintot, az euróövezeti adósságfélelmek ugyanis többek között a kisebb adóssággal kűzdő kelet-európai régió felé fordíthatják a befektetők figyelmét, de erősen kérdéses, hogy ez kompenzálna-e – és ha igen, mennyit – a forint-frank árfolyam emelkedéséből.

Megtehetnénk, de nem érné meg

Magyarország egyébként elvileg különösebb nehézség nélkül leértékelhetné a forintot, ha szeretné. Ennek azonban nem sok értelme lenne, mivel elsősorban devizában vagyunk eladósodva, ráadásul kiadásaink nagy része már az inflációhoz van indexálva. A magasabb infláció megnövelné a befektetők által elvárt kamatszintet is, így az államadósság finanszírozási költségei is megnőnének.

A kamat csökkentésének hatására kevesebben fektetnének magyar államkötvényekbe, így tovább gyengülne a forint. A gyengülő árfolyam a devizaadósok törlesztőrészleteit is megemeli, így ezeknek az embereknek kevesebb pénzük marad fogyasztásra, ami visszafogja a keresletet, ráadásul a bedőlő hitelek a bankrendszer stabilitását is megingatnák.