Mátyás, az AAA hitelminősítésű uralkodó

Jórészt egy 56-os hősnek és a nagybátyja gondoskodásának köszönhette Mátyás, hogy 1458. január 24-én királlyá választották a Duna jegyén. Az 56-os hős az apja, az 1456-os nándorfehérvári győző volt, míg a gondos nagybácsi az ország egyik leggazdagabb embere, Szilágyi Mihály, aki 15 ezer katonát hozott Budára, nyomatékosítani az érvelést.

Érdemes egyébként hozzátenni, hogy egyáltalán nem a befagyott Dunán emelték trónra Mátyást, aki ott sem volt akkor. Maga a Duna jege csak arra volt jó, hogy az a rengeteg katona könnyen át tudott volna menni Pestre, ha sokáig totojáztak volna a nemesek a döntéssel. Könnyű elképzelni a pszichológiai hatást is, kis túlzással mintha egy harcos lobbista néhány száz tankot küldene a Parlament köré azzal, hogy döntsetek, ahogy akartok, de addig a barátaim itt várnak.

Szilágyi azzal választatta meg a 15 éves királyt, hogy nagykorúságáig ő lesz a szinte teljhatalmú kormányzó, de Mátyás rövid időn belül kigolyózta a hatalomból, és önállóan dönthetett az összes fő kérdésben.

Közepes adottságok

Az ország infrastrukturálisan kissé elmaradottnak számított, autópályáinknak még mindig a rómaiak által épített utak számítottak, de a hagyományosan olcsó és gyors vízi közlekedés legalább ilyen elterjedt és fontos volt.

Általában véve elmondható, hogy semmilyen nagyobb jelentőségű technológiai áttörés nem történt a században, sőt némi túlzással az egész középkorban sem. A hatékonyságnövelés helyett a könnyebben elérhető terjeszkedés állt a fókuszban, és ez nem csak a magyarokra volt jellemző.

Földrajzi elhelyezkedésünk azonban kereskedelmi-logisztikai szempontból már akkor is előnyös volt, hiszen elérhetők voltak az olyan nagy felvevőpiacok, mint az itáliai és a német kereskedővárosok, de a Balkán felé is rajtunk vezetett át az út. Voltak értékes természeti kincseink és kedvező mezőgazdasági adottságaink. Ez utóbbiakon azonban utólag nézve pazarló gazdálkodás folyt: a jobbágyok a földől éltek, a nemesek a birtokukból, amit viszont a jobbágyokkal műveltettek. A rendszer alapvetően semmire nem ösztönözte a nemeseket azon túl, hogy még több földjük és birtokuk legyen, és az egyházi birtokokon is hasonló volt a helyzet.

A kitörési pontot a városok jelenthették volna, ezek azonban a legtöbbször földesurak alá tartozó mezővárosok voltak – közvetlenül a király alá tartozó városból Nyugat-Európához mérve nagyon kevés volt nálunk. Emiatt a városfejlődés nehezen haladt, a városok erőforrásai, javai jórészt a földesurak kastélyaiban, birtokain kötöttek ki, így azért annyira nem érte meg odaköltözni.

Importdömping

Magyarország fizetési mérlege – vagyis a külső országokkal folytatott gazdasági és kereskedelmi kapcsolatának egyenlege – valószínűleg súlyosan negatív volt Mátyás egész uralkodása alatt. A külkereskedelmünkben 70-80 százalék fölött is lehetett az import aránya. Alapvetően olyan korabeli high-tech termékek jöttek az országba, mint a posztó vagy a feldolgozott fémipari holmik.

Mi egyetlen csúcstechnológiát képviselő iparágból tudtunk exportálni, a nemesfémbányászatból. Akkoriban ugyanis már elég mélyre kellett ásni az ércekért, sokszor elöntötte a tárnákat a víz, így komoly szaktudást, tőkét és kockázatvállalást igényelt bányavállalkozást üzemeltetni. Az országunk adta azonban a fejlett világ aranytermelésének harmadát-negyedét, és jelentős ezüst- és rézbányászat is folyt.

Mátyás a technológiai és tudásimport érdekében adókedvezményekkel és egyéb finom vagy durvább eszközökkel is segítette a német ajkú bányászok betelepülését a Felvidékre és Erdélybe.  Emellett még az élőállatexport volt a nagy üzlet, hiszen a marhák el tudtak legelni az Alföld mocsaras vidékein is, és alacsony szállítási költséggel, azaz a saját lábukon is meg tudtak tenni 600-800 kilométert. Ez azt jelentette, hogy a térség nagy pénzügyi központjai, Velence és Nürnberg is elérhetők voltak. Emellett a kortársak beszámolói szerint az enyhülő éghajlatnak köszönhetően akkor még világszínvonalú volt  a szerémségi és a somogyi bor, amit szintén vittünk ki, bár az előbbieknél jóval kisebb mértékben.

Ha kevés a pénzed, infláld el

Mátyásnak uralkodása kezdetén rendet kellett tennie a valójában polgárháború sújtotta országban. Egyebek mellett az ellene törő magyar főurakat, a gazdag északi bányavidéket ellenőrző zsoldosvezéreket vagy a nyugatról fenyegető osztrákokat legyőzte vagy lekenyerezte, ehhez azonnal pénzre volt szüksége, mivel elég szerény jövedelmű, évi 100-120 ezer aranyforintos bevételű trónt kapott.

Így hiába ígérte meg, hogy teljesíti a teljes magyar társadalom országgyűléseken többször is kifejezett óhaját, azaz hogy nem inflálja el elődeihez hasonlóan az ezüstdénárt, ezt mégis folyamatosan megtette, amíg nem stabilizálta hatalmát.

Azt persze azért nem lehetett mondani, hogy középkori Matolcsyként egyenesen hirdette volna, hogy a legkevésbé se lenne ellenére a gyengébb hazai deviza, inkább úgy lehet értelmezni, hogy akkor még semmilyen más módja nem volt az azonnali pénzhez jutásnak. A pénzrontás úgy történt, hogy egyre-másra több ezüstöt spóroltak ki a dénárból, amit viszonylag hamar észrevettek a kereskedők az érme súlyán.

Az aranyforinthoz viszont ő sem mert nyúlni, ez ugyanis a nagy volumenű kereskedelmi megállapodásokat sújtotta volna igazán hátrányosan, ami már valószínűleg a királynak is túl riasztónak tűnt a hosszú távú érdekek miatt.

Kell a pénz

De a belpolitikai rendteremtés után is az állami bevétel-maximalizálás állt a gazdaságpolitika középpontjában. Egyrészt voltak olyan egyszeri tételek, mint a korona visszavásárlása Habsburg III. Frigyestől 80 ezer aranyforintért – ez az akkori költségvetésnek akár a 20-30 százaléka is lehetett. Ez úgy lehet elképzelni, mintha ma 5000 milliárd forintot költenénk egy olyan eszközre, ami kizárólag a vezetés belső legitimitációjának erősítésére használható. Vessük össze ezt azzal, hogy a legutóbbi három Matolcsy csomagtól 854 milliárdot várt a kormányunk.

Másrészt állandósulni látszott a háború, a stabilizáció alatt a törökök könnyedén elfoglalták egész Boszniát, de betörtek az osztrákok is, és közben a környék legkorszerűbb fegyvereseivel, az önállósodott cseh huszita zsoldosokkal is hadakozni kellett. Ezekkel Mátyás egy egyre növekvő létszámú zsoldossereggel vette fel a harcot – amit az ő életében senki nem ismert fekete seregként –, váltakozó sikerrel, és óriási költségvetési áldozatok árán. A sereg növelése ugyanis példátlanul megnövelte a költségvetés kiadásait, amihez folyamatosan hozzá kellett igazítani a bevételeket, így Mátyás uralkodása végéig egyre növelte a költségvetését.

A hódítások pedig gyakorlatilag csak az utolsó éveiben hoztak pénzt a konyhára Bécs bevételével. Az elképesztő erőfeszítésekkel meghódított cseh területekre ugyanis épp annyit kellett költeni, mint amennyibe az ottani erős helyőrség került; a déli területekre pedig még többet is.

Janus Pannonius, a megbízhatatlan

A hadigazdasághoz szükséges megemelkedett költségvetést nagyrészt az 1467-es államháztartási reform tette lehetővé, ami Ernuszt Jánosnak köszönhető. Ő egyszerű kikeresztelkedett zsidó budai polgár volt, aki a megbízhatatlan pénzügyminiszternek bizonyuló Janus Pannoniust követte, és nagyon hozzáértőnek bizonyult egy személyben gazdaságpolitikusként, adóhivatali és jegybankelnökként.

Önmagában viszont szokatlan, hogy ilyen nevenincs ember kerüljön ilyen fontos pozícióba. Mátyás a sikerei mellett azért is tarthatta meg sokáig, mert kizárólag a királytól függött a szerencséje, hiszen sokáig nem voltak nagy saját birtokai.

Ernuszt először is megszervezte korabeli NAV-ot (a kincstartói hivatalt), ugyanis hiába vetnek ki bármilyen adót, ha nem tudják beszedni, vagy ellopják a bürokráciában. A központosított adóhatóságában egyértelműek és ellenőrizhetőek voltak a felelősségi körök, illetve igyekeztek szakértőket elhelyezni az egyes kulcspozíciókba, így a végrehajtást korábban soha nem látott szintre emelték, miközben kialakult egy nyugati szinten is képzettnek számító szakmai stáb.

Harmincadból huszad lett

Emellett komoly megszorító és gazdaságfehérítő programot hirdetett, hogy meg tudjanak felelni a hadsereg igényeinek. A vámszakmából érkező Ernuszt a külkereskedelmi vámot, a harmincadot 3,33 százalékról 5 százalékra emelte. Különösebb rugalmassági számítások nélkül, tapasztalatból érezte, hogy ennyit még elbír a kereskedelem, ami egyébként be is jött.

Ráadásul át is neveztette Mátyással a szent korona vámjára (mint ahogy a kamara haszna nevű királyi adót is), hogy korábbi mentességet kapó területek, például az erdélyiek vagy az Árpád-kor óta vámszabad területnek minősülő Zágráb is fizessék, a lázadozókat pedig a király hamar felkereste a hadseregével. Lényegét tekintve hasonlót csinált a magyar kormány is a telekomadó után a telefonadóval, csak nálunk nem a mentességek zavartak be, hanem hogy ezek a különadók valószínűleg nem férnek össze az uniós joggal.

Ernuszt a monetáris politikában is jelentős eredményeket ért el, gyakorlatilag megszüntette a pénzrontást, 1 aranyforintot stabilan beváltottak 100 ezüstdénárra, sőt az ezüstöt még fel is értékelte kicsit (több ezüstöt tettek bele), hogy az is kedvelt deviza legyen a régióban. Az infláció így kiszámíthatóan nagyon alacsony maradt, hozzávetőleg 50-60 évig. Ennek ma már a töredékének is örülhetnénk.

Mátyás egyébként Gyöngyössy szerint jegybanki intervenciót is végrehajtott: az 1480-as években inflációs jeleket vélt felfedezni, mire gyorsan leállított pár pénzverdét, csökkent a pénzmennyiség, és hamar helyreállt a rend. A reform hatása nemcsak a közvetlen adóbevételeken mutatkozott meg, hanem a kamatszint is csökkent, pár év alatt 10 százalékról 4-5 százalékra.

Kizsigerelte a népet?

Mátyás adórendszerének legfontosabb eleme a korábban sokkal ritkábban szedett rendkívüli hadiadó volt. A portánként egy aranyforintos, alkalmanként többször is beszedett adó a közhiedelemben igazságosnak tartott Mátyástól elég igazságtalannak tűnhet, hiszen szegény és gazdag is ugyanannyit fizetett.

Emögött jórészt behajtási szempontok voltak, hiszen a mostani közműadóhoz hasonlóan nem éri meg – nem is igazán lehet – arrébb vinni az építményünket, ráadásul attól még, hogy valakinek mondjuk csak egy negyednyi lakótelke volt, attól még lehetett hatalmas szőlője, amit a korabeli NAV már nem igazán tudott lekövetni. A hadiadó így egyszerre szolgált kvázi szja-ként és társasági adóként is.

A jó monopolista

Tulajdonképpen a sójövedelmek is a lakosságon csapódtak le, hiszen Mátyás kézben tartotta teljes sóiparágat, ami akkor a hétköznapi élethez is elengedhetetlen volt. Erre jó monopolistaként magas hatósági árat rakott, és még jobb monopolistaként megtiltotta a sóbehozatalt.

A környékbeli szintekhez képest messze jobban megadóztatott nép is jó eséllyel kicsit kevesebbet adott az államnak, mint mi. Mátyás a legerősebb becslések szerint is összesen 35-45 százalékot vehetett el a megtermelt értékből.

Matolcsyval ellentétben ő az ipart és a kereskedelmet nem akarta túlzóan büntetni, tehát amíg uralkodása alatt a jobbágyok terhei több mint hatszorosukra nőttek, a városokban élőké nagyjából kétszeresükre. Mátyás más módon is támogatta a városokat, adókedvezményekkel vagy kereskedelmi egyezményekkel. Zsigmond mellett talán a legkevésbé írható az ő számlájára, hogy nálunk nem alakultak ki kellő számban a később a fejlődés motorjának számítő szabad királyi városok.

Az ábrán nem szerepelnek, de jelentősek lehettek az egyszeri tételek is. Mátyás nem a nyugdíjmegtakarításokat államosította, hanem a kihalt nemzetségek földjeit, illetve külföldről is gyakran kapott tekintélyes, akár 100 000 forintos török elleni gyorssegélyeket is a pápától vagy Velencétől.

Így a csúcsidőszakban, uralkodásnak vége felé, a hadiadó többszöri beszedésével akár 900 ezer magyar forintos éves büdzséje is lehetett.  De Draskóczy alapján összevetve azzal, hogy Velence városa évi egymillióból gazdálkodott, a török császár 1,8 millióból, a francia király pedig 3,3 millió forintból, azt lehet mondani, hogy Mátyás legjobb éveiben is csak alulról közelítettünk az igazi vezető hatalmakhoz.

A költségvetés kiadási oldala jóval egyszerűbb volt, hozzávetőleg 500 ezret elvitt a 15-20 ezer fős zsoldossereg, 100 ezret a déli végvárrendszer fenntartása, a maradékot pedig elköltötte az udvar. Az állami és királyi bevételek és kiadások ugyanis ekkor még erősen egybefolytak.

Udvari kiadások

A legtöbb történész szerint Mátyás folyamatosan legitmititási problémákkal küzdött, ami abból fakadt, hogy ő tulajdonképpen egy újgazdag erdélyi család első, igazi hatalomba született sarja volt, a legcsekélyebb királyi vér híján.

Fényűző építkezései, illetve Beatrix jövetele után az olasz humanisták pénzelése vagy épp méregdrága könyvtára leginkább annak voltak köszönhetők, hogy meg akarta mutatni: ő tényleg egy király. Ehhez ráadásul egy napjainkat idéző médiabirodalmat is összerakott, főleg olasz újságírókat alkalmazva, akik szüntelenül az uralkodó magasztos voltát hirdették.

Államadósság gyakorlatilag nem volt, noha Mátyás uralkodása második felében AAA hitelminősítésű királynak minősült volna, stabilnak számító politikai háttérrel, egyre növekvő királyi bevételekkel és a kor szintjén nagyon jó hitelmúlttal – mert azért néha kért kölcsön ő is. Nagy Balázs történész szerint könnyedén kaphatott volna nagyobb összegeket is, a legegyszerűbben Itáliából.

De főleg csak szállítói jellegű tartozások maradtak utána, például a Corvina könyvtárnak megrendelt firenzei kódexek ára, de ezek a GDP-hez mérve elhanyagolhatónak számítottak. Arról nem is beszélve, hogy ezek egy részét bármiféle veszteség nélkül semmisnek lehetett tekinteni a király halálával.

Agresszív menedzser

Összességében Mátyás gazdaságpolitikáját leginkább folyamatos hadigazdaságnak lehet tekinteni. Számos elemét tekintve úgy irányította az országot, mint mondjuk egy agresszíven terjeszkedni kívánó vállalat menedzsere: kimondottan dinamikus környezetben, gyors személyes döntéseket is vállalva, nagy kockázatú projektekbe is főleg személyes víziója alapján belevágva.

Azon lehet vitatkozni, hogy háborúskodásainak többsége vagy kisebb része volt-e indokolt, az viszont kétségtelen, hogy az ország belsejében folyamatos rendet és békét teremtett – legalábbis a korabeli viszonyokhoz képest.

A versenytárs uralkodókhoz mérve valóban  alaposan megadóztatta lakosságot, főleg a jobbágyokat, ami nyilvánvalóan csökkentette a hazai tőkefelhalmozódás lehetőségét. Ráadásul a pénz jó része olyan kevéssé produktív tevékenységre ment, mint a mérsékelt sikerű hódítási kísérletek. De gazdasági kiszámíthatósága, különösen például, hogy évtizedekig nem változott lényegesen az adórendszer, hogy kedvelte az alacsony inflációt vagy hogy nem a növekedésre képes cégeknek kellett leginkább finanszírozni az ötleteit, ma is jó példát mutathatna.