Etelka, Aletta
3 °C
4 °C

Kalapáccsal, vakon szereljük az órát

2013.10.06. 09:49
Még sosem volt olyan rossz az ország megítélése versenyképesség szempontjából, mint idén. A Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorában az elmúlt években a 48. helyről a 63. helyre csúsztunk vissza, az EU-ban hátulról vagyunk a negyedikek. Miért nem versenyképes Magyarország, és mitől lehetne az? Szepesi Balázs, volt NGM-es politológus-közgazdász az együttműködésben, az értékteremtésben, a kihíváskeresésben és a bürokrácia radikális csökkentésében látja a megoldást.

A GDP kicsit, de növekedett, az infláció alacsony, az államadósság nem csökken, de nem is nő, és folyó fizetési többlet van. Ez alapján akár azt is lehetne gondolni, hogy jó irányba mennek a dolgok. A Világgazdasági Fórum (WEF) versenyképességi rangsorában mégis történelmi mélypontra zuhantunk. Ez hogy lehet?

Először is azt kell megnézni, hogy mit is mér pontosan a WEF rangsora. Nagyon egyszerűen fogalmazva azt mutatja meg, hogy melyik ország milyen körülményeket kínál a telephelyet kereső multinacionális vállalatok számára. Egy bizonyos szempontból méri a versenyképességet, sok másikból pedig nem. Ez a kép Magyarországot részben szépnek mutatja, részben pedig csúnyának. Míg gazdaságunk nyitottsága és a vállalkozásalapítás egyszerűsége szempontjából a WEF szerint jók vagyunk, addig például a magyar állam és a magyar intézményrendszer teljesítménye hosszú ideje nagyon rossz.

Tehát vannak részeredmények, de összességében mégis visszaestünk a rangsorban. Tágabban értelmezve mi a baj a magyar versenyképességgel?

Két okot említenék: egyrészt az informális viszonyok fontosságát, másrészt azt, hogy fogalmunk sincs a magyar valóságról. Az üzletben és a közszférában egyaránt igaz, hogy nem az a siker kulcsa, hogy jobban tudsz teljesíteni, hanem az, hogy jobban megbízhatsz a partnereidben, hogy kevésbé vagy kiszolgáltatva nekik. Arra kell figyelni, hogy ne csapjanak be, egy alkuban ne kapjon valaki kevesebbet. Ezért vezetőink igazából nem arra törekszenek, hogy kreatívabbak, hatékonyabbak legyenek, mert nem ebből jön a pénz, a siker.

Szepesi Balázs

A Magyarország gazdasági, társadalmi és intézményi folyamatait elemző, független HÉTFA Kutatóintézet stratégiai igazgatója. Szociológus, közgazdász, a politikatudományok doktora. 2010 és 2012 között a Nemzetgazdasági Minisztérium Parlamenti és Gazdaságstratégiai Államtitkárság stratégiaalkotási és elemzési tevékenységét irányította, de már 1999 és 2000 között is dolgozott a gazdasági minisztériumban mint elemző, 2003 és 2006 között pedig a Nemzeti Fejlesztési Hivatal elemzési főosztályát vezette.

És mit jelent az, hogy fogalmunk sincs a valóságról?

Mindenki azt a világot ismeri, amiben mozog. Egy cégvezető nagyon jól tudja például, hogyan kell a bankkal vagy a beszállítókkal megegyezni, de mi nem tudjuk, hogyan működnek a cégvezetők. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy a költségvetési sorok szerint ki mennyit költ. De arról, hogy egy hatóság vagy egy iskola dolgozói hogyan gondolkoznak pénzről, feladatról, vagy hogy mitől sikeres egy minisztériumi főosztályvezető, arról csak anekdotikus tudásunk van. Olyan világban élünk, ahol a spontán viszonyokon keresztül működik szinte minden, de ezekről a spontán viszonyokról nincsen strukturált tudásunk.

De azt azért tudjuk, hogy mitől lesz versenyképes egy vállalat vagy egy ország?

Olyat egyből tudok mondani, hogy mitől nem: az az oktatási rendszer, amely korlátozza a gyerekeit taníttatni akaró embert, hogy a gyerekei minél képzettebbek legyenek, nem versenyképes. Szintén lefojtja a versenyképességet az az adórendszer, amely arra ösztönöz, hogy inkább ne kezdjél semmi újba, mert ki tudja, hogy azután hogyan kell majd adózni.

Mi már hét éve dolgozunk egy olyan versenyképességi koncepció megalkotásán, amely az akadémiai definíciókra épít, de a közpolitika számára is értelmezhető, tehát nemcsak elemzésre alkalmas, hanem politikát is lehet köré szervezni.

Nagy vonalakban felvázolná ezt az elképzelést?

Három központi eleme van. Az egyik, hogy egy ember úgy érvényesül, hogy értéket teremt: nem arra játszik, miként tudna ugyanabból az üzletből több pénzt kicsikarni magának, hanem arra, hogyan tudna többet és jobban előállítani. A második dolog az együttműködés. Ez azt jelenti, hogy az versenyképes, akiben megbíznak, és aki megbízhat másokban, illetve az, aki arra törekszik, hogy minél több emberrel működjön együtt sikeresen. A harmadik elem pedig a kihívás keresése: az versenyképes, aki ki akar próbálni új dolgokat. Ez a koncepció arra koncentrál, hogy mennyire egyezik meg az egyéni siker azzal, ami másoknak is jó. Ebből a szempontból akár a közoktatásról, akár vállalkozásokról vagy egy országról van szó, tudunk valamit mondani a versenyképességről.

Ez eddig nem tűnik bonyolultnak. Miért nincs mégsem ilyen program?

Egyrészt egy olyan, összeomlás utáni helyzetben vagyunk, ahol a működőképesség fenntartása és megteremtése az elsődleges. Emellett el kell kezdeni törleszteni a felhalmozott adósságot, át kell alakítani azt, ami nem működik. Ilyenkor a világ nem kedvez annak, hogy a versenyképességhez szükséges stabilitást erősítsük. Másrészt a versenyképességi típusú programok nyertesei egyenként nem nyernek sokat, nagyon sokan vannak, és nem szervezettek; míg akik ebből veszítenek – mert ilyenek is vannak –, azok jól szervezettek, információjuk van és befolyásosak.

Tudna kicsit konkrétabb példát mondani?

Vegyük például a könyvvizsgálati értékhatár felemelését. Ez egy olyan adminisztrációcsökkentő intézkedés volt, amely különböző hatásmechanizmusokon keresztül növelte a versenyképességet. Ez a lépés egyrészről sok vállalkozónak jelent pár tízezer forintos költségcsökkentést havonta, másrészről viszont sok könyvvizsgáló munkája veszélybe kerül. A könyvvizsgálóknak pedig van egy kamarájuk, amelynek a vezetői meg tudnak jelenni bárhol, hogy ez kérem micsoda.

De ha ez a vállalkozóknak tényleg annyira jó, miért nem fognak össze, és állnak ki a lépés mellett?

A magyar vállalkozók egy valamiben nagyon jól össze tudnak fogni: abban, hogy megvédjék magukat. Erre kiváló példa, hogy Magyarországon hol és mikor lett bevásárlóközpont. Ez sokban attól függött, hogy a helyi vállalkozók meddig tudták blokkolni az új versenytárs piacra lépését. A kis- és középvállalkozások nem alaptalanul zárnak össze. Azt érzékelik, hogy állandóan változik körülöttük a világ. A szabályozás gyakran átalakul, az adórendszer kiszámíthatatlan, a beszállítóm vagy a vevőm pedig, ha nem figyelek oda, akkor át akar majd verni. Ezeket a véd- és dacszövetségeket kellene feltárni, és megnézni, hogy a már kialakult belső viszonyokra hogyan lehet kezdeményező, azaz piacépítő, költségcsökkentő kooperációs tevékenységeket építeni.

Ez viszont nem úgy hangzik, mintha könnyen megvalósítható lenne.

Magyarországon az erő, a szokás és a biztonság az, amit elfogadunk, ahogy szeretjük, hogy ha működnek a dolgok. Ez ugyanúgy igaz a vállalkozókra, az intézményvezetőkre és a politikai szereplőkre is. De ha egy olyan versenyre szorított helyzetben vagyunk, mint Magyarország, akkor nem arról kellene beszélnünk, hogy mi a szokás, hanem arról, hogy mi a lehetőség, az erő helyett arról, hogy mi a teljesítmény, és a biztonság helyett arról, hogy mi a kihívás. Én azt gondolom, hogy az lenne a versenyképesség növelésének az útja, ha ezt a mentális átállást meg tudnánk tenni, és meg tudnánk találni azokat a kicsi lépéseket, amelyek mindezt a gyakorlatban is lehetővé teszik.

Mi a baj a magyar intézményrendszerrel, miért teljesítünk ilyen rosszul az államműködés szempontjából?

Gyakran olyan dolgokat várunk el a politikától és az államtól is, ami egyszerűen nem egyezik a természetével. Az államról például szeretjük azt gondolni, hogy egyetlen szereplő, amelyet a mindenkori főnök irányít. A politikától pedig azt várjuk, hogy vezessen minket, oldja meg a problémáinkat. Pedig az állam inkább egy közeg, egy saját logikájú, sokszereplős külön világ, a politika pedig olyan, mint egy kereskedelmi tévé vagy egy bevásárlóközpont: összerakja azt a portfóliót vagy azokat a termékeket, amikre a néző meg a vásárló odakapcsol vagy bejön.

Nálunk azzal együtt is rosszul működik az állam, ha tudjuk, mit várhatunk el tőle.

Igen, így van, és évtizedekig nem volt prioritás, hogy ezen változtassunk. A demokrácia, a piacgazdaság kiépítése, a kommunizmusból örökölt adósság menedzselése, az EU-tagság feltételeinek teljesítése mellett nem jutott arra erő, hogy kiszámíthatóan működő államműködést alakítsunk ki. Rosszul működik, ahogy az új szabályokat megalkotjuk, a vállalkozások nem bíznak az állami garanciákban, inkább maguk között, informálisan intézik a dolgokat, az adminisztrációs terhek pedig bődületesen magasak. Az államra veszélyforrásként néznek a legtöbben, ahelyett, hogy stabil keretként tekintenének rá.

Tehát a közszféra intézményei nem működnek, ezért azokat spontán viszonyok helyettesítik.

Van egy kedvenc, perui közgazdászom, Hernando de Soto, akinek az egyik fő műve éppen erről a problémáról szól. De Soto a nyolcvanas években Svájcban élt, aztán hazament Peruba, és egy bánya vezetőjeként eldurrant az agya azon, hogy ott láthatólag semmilyen intézmény, semmi nem működik. Ezért nekiállt, és egy csapattal szisztematikusan felmérte, hogyan lehetséges az, hogy az ország mégsem omlik össze. A kutatásból kiderült, hogy az élelmiszer-ellátástól kezdve az ingatlanpiacon át a tömegközlekedésig minden informálisan működik. A nagy politikai ötlete De Sotoéknak ezután az volt, hogy a szabályokat ehhez a valós működéshez kellene igazítani, nem pedig megpróbálni a szabályokhoz igazítani a valóságot.

Ez kellene nálunk is?

Magyarországon is agendára kellene tűzni a gazdaság ilyen szintű felmérését, hogy megtudjuk például, hogyan szervezi egy cég a fejlesztéseit. Ha nem ismerjük a valóságot, és eszközeink sincsenek igazán, akkor kalapáccsal, vakon szereljük az órát. Szerintem a magyar intézményrendszerrel évtizedek óta sokszor effektíve ez történik.

Hogyan lehet képes akkor egy ilyen félreértett, rosszul működő állam reformokra? Vagy ezért van az, hogy a mostani gazdaságpolitika inkább tűnik folytonos improvizációnak, mint megfontolt stratégiának?

Ez az ország 2008-ban összeomlott. Lehet, hogy ez nem volt annyira látványos, mert másnap is ment a villamos, becsöngettek az órákra, és adtak kenyeret a boltban. De a bankrendszert meg kellett menteni. A GDP 7 százalékot zuhant, a politikai rendszer összeroskadt. A politikus nem egy olyan állatfaj, aki azt mondja: „Hú, nekem most ehhez kényszerből kell hozzányúlnom, de fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálni, ez jött ki a fejemből, bocsi, srácok!”. Azt fogja inkább mondani, hogy itt a történelmi lehetőség, és profi módon ezt és ezt fogjuk csinálni. Sok esetben valami hasonló történt, és ez körülbelül olyan, mint amikor az ember rohan az oroszlán elől, és azt kiabálja, hogy látjátok, ő is utánam jön!

Ez a dolog politikai, kommunikációs oldala. De a konkrét intézkedésekben sem látni végiggondolt, átfogó reformokat, inkább csak a kapkodást.

A magyar állam, az államigazgatás, a közszféra felkészültsége nem volt megfelelő az összeomlás utáni időszak kihívásaihoz, mert ez egy rosszul működő, rugalmatlan rendszer. Ahogyan a kormányhatározatok hagyományosan készülnek, az például olyan, hogy amikor elmesélem, megdöbbennek az emberek. A másik jó példa erre a magyar költségvetés készítésének több évtizedes hagyománya. Ahhoz képest az, ami egy használtautó-piacon történik kulturált, úriemberek közötti kereskedelem.

Megy az alkudozás?

A költségvetési vitában először mindenki tízszer annyi pénzt kér, mint amennyi kell neki, és úgy sír érte, mint egy kofa a piacon. Az viszont ritka, hogy valaki több teljesítményt vállal, és ahhoz kér pluszforrást. Ez a mechanizmus a többletminőséggel szembeni demotivációt eredményezi. Ezért aztán mindenki arra törekszik a közszférában, hogy ne vállaljon többet annál, amennyit minimálisan muszáj, mert abból csak a baj lehet. Magyarországon a politika és az igazgatás között viszony egyáltalán nem harmonikus. A politika mindig többet vár az igazgatástól, azt mondja, hogy gyerünk, fiúk, ezt meg kell tudnotok oldani, de az igazgatás meg rendre vagy nem tudja, vagy nem akarja megoldani. Sok kormányzati lépést – a kormányhivatalok kialakítását, az önkormányzati rendszer átalakítását, a fejlesztéspolitika átalakítását – erre a helyzetre való reakcióként érdemes értelmezni.

Ön 2010 és 2012 között Cséfalvay Zoltán helyetteseként dolgozott a Nemzetgazdasági Minisztériumban is. Mi nem működött a gyakorlatban? Hogy lett vége ennek a történetnek?

Amit lehet, kihoztam a történetből. Én kezdeményeztem az 500 milliárdos adminisztrációcsökkentő programot, és irányítottam annak összerakását. Emellett sok olyan, nem látható akciót vezettem, amikor adminisztrációt növelő lépéseket akadályoztunk meg. Sikerült létrehozni egy olyan csapatot, ami a mai napig, nem látványosan, de küzd azért, hogy menjen a dolog. Ha a tervezett adminisztrációs megtakarításnak csak a fele összejön, az évi 250 milliárd forint, a GDP egy százaléka körüli hozam lenne.

Amit én az NGM-ben csináltam, az önmagában nem nagy dolog. Az, hogy egy ilyen programot meg lehet csinálni, azt jelenti, hogy ha az ember odateszi magát, akkor érdemi eredményeket lehet eléri. Persze ha valaki türelmetlen, és nekiront a status quo-nak, az könnyen felőrlődik. Az igazgatásban a lassú víz partot mos típusú stratégiák működnek hosszú távon. Én nem ezt követtem – most is úgy gondolom, hogy aki túlélésre játszik, az előbb-utóbb veszít.

Az Orbán-kormány viszonya a multikhoz elég ellentmondásos, néhánnyal stratégiai megállapodást köt, másokat ostoroz, és különadókkal terhel.

A multik sokfélék és sokfelől jönnek, csak mi hívjuk őket egy néven, mert számunkra egyformák. De nem azok, akkor meg miért kellene velük egyformán bánni? A nagy szereplők közvetlenül alkudoznak a kormánnyal, mert ők dominálnak, sokszor erősebbek is, mint maga a kormány. Az Orbán-kabinet a hatalomra kerülése után valós konfliktusokba állt bele, amelyeket nem ő gerjesztett, hanem ott voltak.

Melyek is voltak a valós konfliktusok?

Három ilyet emelnék ki: az egyik a bankok és a devizahitelesek kérdésköre, ahol veszteség jött létre, és nyilván meg kell oldani, hogy ezt ki fizeti ki. A második a multik és a kis cégek közötti konfliktus. A kormány a kis cégek adóit csökkentette, de közben a nagyobb cégeknek megmaradtak a magasabb terhei, ami konfliktust okoz. A harmadik a középosztály és az alacsonyan képzettek közti konfliktus. Az egykulcsos adóval a képzettebb, bérüket legális formában kézhez kapó emberek nyertek. Azok, akiknek most több bért kell fizetni, vagy ki kell fehéríteni a jövedelmüket, rosszabbul jártak.

A rendszerváltás egyik nagy ígérete volt, hogy az országba érkező közvetlen tőkeberuházások a hazai tulajdonú szektorokat is versenyre kényszerítik, így mindenki jól jár. A kormány viszont a hazait hangsúlyozza a nemzetközivel szemben. Miért kerültek ellentétbe ezek a kategóriák?

Magyarországon a GDP jelentős részét nagy, a világgazdaságba beágyazott cégek termelik, ugyanakkor a foglalkoztatás legnagyobb része hazai, kis cégekhez kötődik. Ez a kettősség olyan, mint egy cseppkő két fele, ami ha összeér, szép oszlop lesz. A nagyvállalkozások nagyon nehezen integrálódnak a hazai gazdaságba. Több probléma is van: a nagy cégek panaszkodnak, hogy nehezen találnak megfelelő minőségű beszállítót, a kis cégek panaszkodnak, hogy életveszély beszállítóvá válni, mert kiszolgáltatottak lesznek. Ezek a nagy multik sokszor szigetszerűen működnek, létrehozzák a saját maguk világát, lakóparkokkal, iskolákkal. Másik oldalról a kis cégek meg hihetetlenül ki vannak szolgáltatva annak, hogy nincs olyan piaci intézményrendszer, amin keresztül hitelt tudnának felvenni, nincsenek olyan garanciák, amin keresztül megbízhatnának a másik vállalkozásokban. Így aztán növekedési korlátokba ütköznek.

Ha ekkora erejük van a nagyoknak, miért nem tudják mégsem kikényszeríteni a stabilitást és a kiszámíthatóságot?

A nagyvállalatok egyedi alkukat kötnek az állammal. Ők, ha akarják, ki tudják húzni magukat a magyar adórendszer alól a globális pénzügyi rendszereken keresztül, vagy oda tudnak menni egy államtitkárhoz vagy miniszterhez, ha kedvezőbb körülményeket szeretnének. Ilyen szempontból őket kevésbé érdekli, hogy a magyar állam egészének milyen a minősége. Ha meg tudnak egyezni a mindenkori kormánnyal, hogy itt nagyjából normális körülmények között tudjanak valamit termelni, akkor elfogadják azt, hogy bizonyos szabályok viszont nem működnek. Ezért a nagyvállalatok részéről nincs igazán nagy kereslet a normális államműködésre.

Mert a kicsik részéről van?

A kisebb vállalkozások részéről sem arra van nyomás, hogy csinálj jobb államot, hanem arra, hogy védd meg a piacomat, adj több támogatást, és hagyjál békén. A kisvállalkozások világa nem egy szervezett világ, minden vállalkozó egyedileg alkalmazkodik. Van egy projekttervünk, hogyan lehetne pár millió forintból egy évi 50 milliárdos adminisztrációcsökkentési programot részletesen kidolgozni kisvállalkozások számára. De nem tudjuk, hogy ki adna erre pénzt, mert ezek a szereplők nem hiszik el, hogy egyénileg tudnak változtatni, mert nagyon picik. Az állandó instabilitás miatt csak azt hiszi el bárki is, ha rögtön jön a pénz.

A nagy átalakulások tehát lassan mennek. Látni azért biztató jeleket?

A rossz intézményi körülmények között az emberek azt érzik, hogy többet kell dolgozni kevesebbért, mint ahogy ez helyénvaló lenne. De sajnos nincs miből több járjon, nincs kitől többet érdemeljünk. A sikeres történetek erre a felismerésre építenek, és maguk kezdeményeznek, nem várnak arra, hogy az állam küldje a sült galambot a szájukba. Értsük meg, hogyan születtek újjá a borvidékek, hogyan jött létre Európa egyik legfelkapottabb szórakozó negyede,  vagy akár azt, hogyan sikerült megszervezni a magyar EU-elnökséget. Ezeknek projekteknek egy része ellenszélben született, de voltak, akik áttörték az akadályokat, megalkudtak, hittek valamiben és magukban.