Szervác, Imola
12 °C
18 °C

Már nem éri meg a sírig tartó szerelem

2014.04.27. 07:33
Úgy tűnik, már nem csak konzervatív kampányszöveg, hogy válságban a házasság intézménye. Közgazdászok szerint az elmúlt ötven évben kiderült, mégsem olyan jó befektetés örök életre elköteleződni. Mennyire vonzó egy gazdag férfi, számít-e egyáltalán a pénz, vagy csak a rózsaszín köd? És mit szólna egy kereszténydemokrata családvédő, ha megtudná, hogy a melegek a leglelkesebbek, ha házasságról van szó?

Elég ritkán szólnak arról a romantikus filmek, hogy a férfi kinézi magának a társadalmilag elfogadott külsejű, nagy munkabírású nőt, a nő pedig felfedezi a férfiban a magasabb életszínvonalat és a biztonságot, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Pedig a házasságot is le lehet írni közgazdaságtani szabályok alapján, mert mindennek, így a szerelemnek is megvan a saját piaca.

És közgazdasági kutatások szerint azért is van válságban a házasság intézménye, mert az elmúlt 50 évben alapjaiban változott meg ez a piac.

A házasságkötések száma sosem volt még ilyen alacsony, még az egyébként házasságkedvelő Egyesült Államokban sem: a hatvanas években a 15 év fölötti amerikaiak kétharmada házas volt, ma ugyanez az arány 45 százalék. Pedig az amerikaiak még így is korábban és gyakrabban házasodnak, mint például a kanadaiak, a svédek vagy a nyugat-európaiak. Vagy mint mi.

45830
Fotó: Krasznai Gyula / FORTEPAN

Egyáltalán, miért házasodunk? Hagyományból, szerelemből, pénzügyi racionalitásból vagy csak a zöldkártya miatt? Azt is nehezen viseljük, ha két évre hűségnyilatkozatot kell kötnünk a mobilunkhoz – akkor miért vállalnánk egy 40-50 évre szóló elköteleződést?

Miért házasodtunk régen? 

  • Mert produktív volt

A Chicagói Egyetem közgazdásza, Gary Becker szerint: azért hasznos a házasság, mert mindkét fél jobb helyzetbe kerül tőle. Ennyit a kulturális hatásokról, az erkölcsről vagy a vallásról. 

Becker az olyan legalapvetőbb döntéseket vizsgálta, mint hogy házasodjunk-e, és ha igen, akkor kivel, és mikor vállaljunk gyereket – olyan közgazdasági eszközökkel, mint a preferenciák, a haszonmaximalizáció vagy a éppen piaci egyensúly kialakulása. Az érdekelte, hogy az egyéni bérek és a családon belüli idő- és munkamegosztás hogyan hat a házasságok gyakoriságára és a közös jövendő döntésekre. Vagyis azokra a hosszú távú döntésekre, mint mondjuk a házvásárlás, amibe még a legkonzervatívabb családfő is bevonja a feleségét.

A beckeri modellben a család egy olyan mikroegység, mondjuk kisvállalkozás, amely a házastársak képességei, ideje és tudása szerint „termel”. A feltevés szerint két racionális és haszonmaximalizáló egyén akkor fog összeházasodni, ha a házasságból származó összhaszon legalább akkora, mint amit egyedül érnének el a „piacon”.

Mivel régebben, a második világháború előtt, néhány kivételtől eltekintve érthetetlen jelenség lett volna egy olyan feleség, aki nem háztartásbeliként képzeli el az életét, a házastársak a háztartáson belüli specializációval egészítették ki egymást, hogy továbbra is a közgazdaságtani szakzsargonnál maradjunk: úgy optimalizáltak, hogy míg a férfi hozta a pénzt, a nő ellátta a háztartást és nevelte a gyerekeket. 

Becker egyébként 1992-ben Nobel-díjat kapott; a Treatise on the family azóta az egyik legtöbbet hivatkozott közgazdasági könyv a Google Scholar szerint.

És miért nem házasodunk ma?

A hagyományos családmodellt azóta is sokan sírják vissza, de ez az egész borult akkor, amikor:

  • piacra dobták az első fogamzásgátló tablettát,
  • és megjelentek a lakásokban a szuper, időspóroló háztartási gépek, amiknek köszönhetően például már csak 40 percig tart egy mosás a korábbi négy óra helyett,
  • és megszüntették a különböző etnikai csoportok közötti házasságot tiltó törvényt,
  • és lazítottak a válást szabályozói törvényeken, így bármelyik fél bármikor felbonthatja a házasságot (sokáig ugyanis mindkét fél akarata kellett a váláshoz, vagy bizonyítani kellett, hogy valaki félrelépett).

Ezek a folyamatok egyrészt átalakították a munkaerőpiacot. Egyre több nő kapott állást – ez felerősödött a második világháború idején –, csökkentek a különbségek a nők és férfiak fizetése között, és gyengült a nemi alapú diszkrimináció. A nőknek már nem érte meg otthon maradniuk: előnyük csökkent a mosásban, nőtt a munkaerőpiacon. Míg 1900-ban a nők 6 százaléka dolgozott, ez a hatvanas években 30 százalékra ugrott fel, és most nagyjából a 70 százalék.

A gazdasági változások mellett a társadalmiak legalább ilyen fontosak voltak. Ma már bárki házasodhat bárkivel, és akkor válhat el, amikor szeretne, de ez nem volt mindig így: az Egyesült Államok csak 1967-ben szüntette meg azokat a törvényeket, amelyek tiltották a különböző etnikumúak közötti házasságkötést; és szintén a hatvanas évektől szabad a válás. A hetvenes évekre 48 százalékra emelkedett a válások aránya, és bár a nyolcvanas és kilencvenes években már csökkent ez a mutató, ez még nem jelenti azt, hogy az emberek mégis elkezdtek hinni az intézményben. A házasságok száma ugyanis továbbra is csökkent, vagyis most már össze sem házasodtak azok, akik korábban vélhetőleg gyorsan elváltak volna.

A Freakonomics szerint a hetvenes évek óta folyamatosan növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek is arra ösztönözték az amerikai nőket, hogy kitolják az első házasságuk időpontját, hosszabb ideig keresgéljék az első, de a második férjüket is. Azokban a városokban csökkent a legdrámaibban a fiatal házas nők aránya, ahol a leggyorsabban nőtt ez a különbség.

Pedig nem hülyeség

Ma a háztartáson belüli specializáció helyett a közös fogyasztásra került át a hangsúly: több időnk van és több pénzünk, amit egyszerűen olyan emberrel szeretnénk elkölteni, aki hasonlókkal szeretne fogyasztani, mint mi. Ha nem a fogyasztói társadalom működésével magyarázzuk a dolgot, akkor egyszerűen arról van szó, hogy ma a házasságtól egyszerűen csak jobban érezzük magunkat:

A kutatások szerint ugyanis a házas emberek átlagosan sokkal boldogabbak a nem házasoknál.

Persze felmerül a kérdés: vajon azért lesznek-e boldogok, mert összeházasodnak, vagy inkább a boldog emberek házasodnak össze?

Ezt vizsgálta egy svájci kutatás, amely arra jutott, hogy:

  • a házas emberek átlagosan valóban boldogabbak, mint a nem házas emberek;
  • a boldogabb szinglik nagyobb valószínűséggel házasodnak;
  • azok, akik elválnak már akkor is boldogtalanabbak voltak, amikor összeházasodtak, sőt, akkor is, amikor még szinglik voltak.

Tehát az eleve boldogtalanabb emberek válnak el gyakrabban.

Kik házasodnak?

Az oktatás és a jövedelem összefügg a házassági rátával: minél iskolázottabb és gazdagabb valaki, annál jobban szeret házasodni. És persze a vallás is erős magyarázó tényező: ahogy egy ország egyre kevésbé vallásos, úgy csökken a házasságok száma is.

Egy NBER-kutatás szerint az USA-ban a jobban kereső emberek gyakrabban házasodnak. A házas embereknek átlagosan több a jövedelmük, mint a szingliknek, bár ezt egyszerűen az is magyarázhatja, hogy aki jobban keres, az jobb parti, szívesebben mennek hozzá (vagy veszik el).

Az egyetemet nem végzett embereknél kisebb a valószínűsége annak, hogy ha elválnak, akkor újra fognak házasodni. De ha újra is házasodnak, nagyobb eséllyel fognak újra elválni, illetve az elvált férfiak nagyobb eséllyel házasodnak újra, mint az elvált nők.

Egyetlen csoport házasságkötésének száma növekszik csak: a melegeké, akik csak nem régóta köthetnek egymással házasságot, ezért annyira boldogok, hogy arányában többen élnek a lehetőséggel. 

És kik nem?

Ezzel párhuzamosan, egy harvardi közgazdász, Goldin szerint ma az Egyesült Államokban egy csoport alig, vagy egyáltalán nem házasodik: az alacsonyan képzett, alacsony jövedelmű amerikaiak. A kutató szerint

  • kisebb gyakorisággal házasodnak az alacsonyabban képzettek;
  • a magasabb jövedelműek gyakrabban házasodnak, mint azok, akik keveset keresnek;
  • a kisebb városokban élők nagyobb valószínűséggel találnak házastársat, mint a nagyobb városokban élők.
  • És ez minden etnikumra igaz. 

Etnikai megoszlás szerint egyébként a feketék házasodnak a legkevésbé: 45 éves korára csak minden negyedik fekete házas. Ugyanez a fehéreknél csak minden tizedik emberre igaz. A válási ráta mindkét csoportban hasonló, azzal a különbséggel, hogy a feketék átlagosan több időt töltenek el egy házasságban, mielőtt elválnak, mint a fehérek. Cserébe lassabban és kevésbé gyakran házasodnak újra.

Az "A" kategóriás nők sem kellenek senkinek

Ha arra a kérdésre, hogy mennyire vonzó egy gazdag férfi, és számít-e a pénz, az Egyesült Államokban igen a válasz, akkor Kínában még inkább. Az Economist szerint az “A” kategóriás kínai férfiak “B” kategóriás nőket választanak, a “B” férfiak a “C” nőket, a “C” férfiak pedig  “D” nőket. Tehát akik maradnak, azok az “A” nők és a “D” férfiak. A kategória itt tulajdonképpen egy összpontszámot jelent, amiben ugyanúgy szerepel a vagyon, mint a műveltség, vagy hogy mennyire néz ki jól az ember. 

Érdekes kérdés, hogy az “A” kategóriás férfiak miért “B” kategóriás nőket választanak, és vajon egy kínai férfi egója rosszabbul bírja-e, ha a barátnője okosabb/szebb/gazdagabb, mint amerikai/nyugat-európai társaiké.

Pedig a kínai a nők sokkal jobb helyzetből indulnak a házassági piacon, mint a világon bárhol, mert a kínai születésszabályozásnak köszönhetően arányában sokkal kevesebben vannak. Ezért az a férfi a nyerő, aki a kevés nő valamelyikének a házasság mellé lakást is tud ajánlani. Az Economist szerint a nőkért való verseny 2003 és 2009 között több mint 40 százalékban magyarázta a helyi ingatlanárak emelkedését.

A kínai nők házasságát egy csomó minden segíti, az idő viszont nem: 30 fölött a házassági ráták durván visszaesnek. Sőt, ötvenszeres lenne az oddsa egy fogadóirodában, hogy egy kínai férfi fiatalabb feleséget választ magának, mint fordítva. Ezért esélytelen, hogy a 30 felettiek a fiatalabb társaikkal versenyezzenek: a huszonéves kínai nők olyan férfit választanak, akit csak szeretnének: a hasonló korúak és az idősebbek is őket akarják.

Azok az “A” kategóriás kínai nők, akik nem találnak fiatalon férjet, általában később már egyáltalán nem házasodnak meg. Egy egyetemet végzett, de 30 feletti nőnél még egy iskolázatlan férfi is jobb helyzetben van. Érdekes kérdés, hogy mi történne vajon akkor, ha újra legalizálnánk ugyanitt a többnejűséget/többférjűséget. Ebben a kutatásban olvashatnak bővebben róla.

A magyar modell

A KSH szerint a 25 év alattiak körében 2001 óta negyedére, 1990-hez viszonyítva pedig a tizedére esett itthon a házasok aránya. Ezt nem ellensúlyozta az együttélések száma sem: 1990-ben többen éltek csak házaspáros családban, mint 2011-ben házas és élettársi kapcsolatban összesen. A 25-29 éves nők közül minden 11. élt egyedül 2011-ben, a 30-asoknál ez az arány pedig 2,5 szeresére nőtt 2001 óta. A házassági piacon a férfiak felülreprezentáltak, ezért közülük a képzettebbek gyorsan elkelnek, míg ugyanez a nőkre jóval kevésbé igaz.

A KSH-nak nincsenek párkapcsolatokra vonatkozó kutatásai, csak a népesség családi állapot szerinti összetételét vizsgálják többféle (pl. életkor, iskolai végzettség szerinti) lebontásban.

Mi lesz a házasság után? 

A legerősebb érv a házasság ellen, hogy túl nagy és túl hosszú elköteleződéssel jár. A hagyományos örökre, de legalábbis 50 évre szóló házasság helyett már most is inkább a házasság-válás-újraházasodás modellje fut.

A Freakonomics ezért azt javasolja, hogy több értelme lenne, ha a polgári házasság átalakulna egy egyéni szerződéssé, amit inkább úgy kezelnének, mint egy személyere szabott, 3-5 évig tartó munkaszerződést, amit aztán meg lehet újítani – ha akarják.

Persze akkor se keseredjen el, ha a házasságban ön nem a haszonmaximalizálást keresi. Hiszen az ilyen döntéseknél az ok-okozat nem mindig egyértelmű, vannak olyanok, akiknél unalmas módon a szerelem vagy a szexuális vonzerő számít. Szóval olyan komolytalan dolgok, amiket a legpompásabb kutatásokkal sem mérnek.