Feltámadás Komlón

Komlóra legtöbbször két irányból érkezik az ember, elölről és hátulról. Elölről, azaz a százötvenezres baranyai megyeszékhely, Pécs felől, és hátulról, ahonnan mi is jövünk, Bonyhádnál kanyarodva le a 6. számú főútról, Nagymányok, Szászvár és Magyaregregy érintésével. Jöhet azonban bármerről a látogató, tulajdonképpen ugyanaz a kép fogadja: előbb a Mecsek zöldje, fák, bokrok, néha egy-egy, az úton rémülten átrohanó őz, aztán hirtelen valami furcsa, falanszterszerű konglomerátum, sorházak, lakótelepek együttese, amelyek között itt-ott látni csak családi házakat.

– Bányászváros – mondja Grünvald Mátyás bányamérnök, akivel a sportcsarnoknál találkozunk. – Másra számítottak?

– Talán egy kicsivel több bányászra.

– Akkor jól elkéstek. Itt az utolsó csille szenet 2000. január 31-én hozták fel.

Nem kérdezzük meg, hány órakor, bár a férfi biztosan tudná. Ezért is találkoztunk vele: azt mondták róla, hogy ő a két lábon járó komlói lexikon, akinek az apja és mindkét nagyapja a bányánál dolgozott. Grünvald középtermetű, komoly ember, olyan dús szemöldökkel, amilyent kizárólag Leonyid Brezsnyev időskori fényképein láttunk. Lassan sétálunk körbe vele a városban, néha megállunk, ő pedig magyaráz.

– Látják azt az épületet? – kérdezi például.

– Persze, az a Lidl áruház.

– Na, ahol az áll, meg hátrább, a mostani Tesco helyén volt a szénosztályozó és a tárolóbunker. Huszonnégy pár csille hordta a szenet, négyezer-hatszáz méter hosszú volt a drótkötélpálya, de az egészből már semmi nincs. Az épületek nagy részét elbontották, amit csak lehetett, széthordták, eladták. Mindenre megvolt a jelentkező.

Most először hallunk némi indulatot a hangjában.

– Akkor biztos örül annak, hogy újraindul a vájárképzés Komlón. Ez csak jelent valamit – mondjuk, hogy oldjuk a feszültséget.

– Mit jelentene? Nekem még 1959-ben megmondta az apám, hogy fiam, csak bányász ne legyél. Pedig hol voltunk még akkor a '65-ös csúcstermeléstől.

– Szóval?

Grünvald legyint.

– Szóval nem hiszek én ebben.

+ + +

Idén áprilisban jöttek az első hírek arról, hogy az országban három helyen, Komlón, Lőrinciben és Bátonyterenyén újra vájárokat fognak képezni. A bejelentés meglepetést keltett, hiszen korábban leginkább bányabezárásokról lehetett hallani. Sok helyen már másfél-két évtizede nem termelnek, tavaly nyáron a halimbai bányát állították le, Márkushegyen pedig most akarják beszüntetni a munkákat. Az a kérdés tehát, hogy hová mennek majd dolgozni a végzősök, némileg jogosnak tűnt.

Pedig Komlón amúgy nagy hagyománya van a vájárképzésnek. A tanulókról még Moldova György is megemlékezett Tisztelet Komlónak című szociográfiájában, amely a Magyarország felfedezése című sorozatban 1971-ben jelent meg. Moldova ráadásul maga is dolgozott egy ideig Komlón, igaz, inkább sértődöttségből, mint elhivatottságból került oda. Történt ugyanis, hogy még az '50-es évek közepén a Szabad Ég című folyóirat kihagyott néhány mondatot az egyik elbeszéléséből, a Kalinából. Moldova berohant a szerkesztőségbe, botrányt csinált, és dühében kicsúszott a száján az a mondat, amelyet már nem tudott visszaszívni: „Vegyék tudomásul, hogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.”

Másfél évtizeddel később viszont riporterként tért vissza a városba, és szociográfiájában egy egész fejezetet szentelt a vájárképzésnek. A vájáriskola egyébként 1950-ben épült a kökönyösi dombon, az első évben négyszázötven tanulót vettek fel, és számos jelentkezőt még így is át kellett irányítani a szomszédos települések iskoláiba. Aztán ez a szám erősen csökkenni kezdett. A '60-as évek végére a tervezett öt osztályból már csak egyet indítottak el, majd döcögve ugyan, de az oktatás kitartott egészen a rendszerváltásig. Az utolsó tanuló 1990-ben hagyta el az iskolát, hogy aztán egészen mostanáig ne képezzenek benne vájárokat. Ez persze érthető: ahol nincs bánya, oda minek a bányász.

+ + +

Polics József, Komló polgármestere egyszer kapott egy pofont. Az eset másfél éve, az egyik közmeghallgatáson történt, nem sokkal a bányászjáradékok felülvizsgálata után. A polgármesteri hivatalban tartott fórum résztvevői eleinte csak kérdéseket tettek fel, majd zúgolódni, kiabálni kezdtek, végül kivonultak a teremből, ám egyikük Policshoz lépett, és az ülő férfit erőből arcon ütötte.

– A Kollár Tibor volt, jól ismertem, még én szereztem neki ügyvédet, amikor a 2006-os őszi események során Budapesten a rendőrök letartóztatták – mondja a polgármester.

– Beszéltek azóta a történtekről?

– Ha arra gondolnak, hát bocsánatot nem kért, bár tulajdonképpen nem haragszom rá. A bányászok nagyon érzékenyek errefelé.

– Nem csoda.

– Én is így gondolom. Véletlenül ott voltam, amikor 1993-ban az egykori pártházban Szabó Iván ipari miniszter bejelentette a bányák bezárását. Furcsa volt látni a reakciókat. Mindenki elégedettnek, szinte vidámnak tűnt, mintha fel sem fogták volna, mi történik. Persze csak a vezetők voltak jelen, közönséges bányászt nem láttam ott egyet sem.

Mokány, sűrű ember Polics, ősz haja csak még jobban kiemeli arcbőre barnaságát. Bemutatkozáskor olyan határozottan fog kezet, hogy eszünkbe is jut, ő lenne az utolsó ember, akit pofon vágnánk. Építőmérnökként végzett, októberben másodszor választották meg polgármesternek. Harminchárom éve él Komlón, és a bányához ugyan soha életében nem volt köze, mégis van egy fontos tisztsége: az év elejétől ő a Mecsek Bányászati Klaszter elnöke. Ez a szervezet lenne hivatott a helyi vállalkozók, gazdálkodó szervezetek, környékbeli polgármesterek segítségével a szénbányászat újraindítását előkészíteni.

– A 2013-ban kidolgozott nemzeti energiastratégia számol a szénnel, ami Komló jövője szempontjából nagyon fontos – magyarázza Polics. – Olyan ez, mint amikor az ember beteszi a lábát az ajtóba: valami elkezdődött. Ezért nyitjuk újra a vasasi bányát, és ennek következménye a vájárképzés is.

– Tehát van még elég szén a környéken.

– Persze, hogy van. Vasason például hárommillió tonna megkutatott szén van, amely külszíni fejtéssel kinyerhető. Csak, hogy értsék: korábban huszonöt év alatt öt és fél millió tonna szenet termeltek. Én mindenesetre bizakodó vagyok.

A polgármester kinéz az ablakon.

– Ha átmennek az út túloldalára, a könyvtár mögött látni fognak egy emlékművet. Egy csörlő húz rajta a magasba egy szerelvényt, a „népes”-t, amely egykor a bányászokat szállította. Sokan sokféleképpen értelmezték már azt az alkotást, de én ahányszor csak ránézek, mindig ugyanarra gondolok: hogy lesz még Komlón feltámadás.

+ + +

Komlón a vájárok hol máshol, mint a Vájáriskola utcában tanulnak. Az utcát másfél éve még Ságvárinak hívták, de ahogy a szomszédos Sallaiból és a Fürst Sándor utcából Jó szerencsét és Bányász utca lett, úgy változott meg ennek is a neve.

Az elnevezések körüli kavarodás magánál az iskolánál folytatódik: az intézmény a nyolc iskolát tömörítő Kökönyösi Oktatási Központ tagja, és mint ilyen a Nagy László Szakközépiskola, Szakiskola, Speciális Szakiskola és Kollégium névre hallgat, egykor viszont Csizmazia Gyulának hívták, hogy aztán manapság a Kádár-kori szakmunkásképzőre emlékezve tömören csak 501-esként emlegessék.

– Tudják mit, írják azt, hogy vájáriskola – zárja le a történetet Kovács Balázs igazgató. – Még mindig az a legegyszerűbb.

Kölyökképű ember Kovács, meg is lepődünk, amikor elárulja, hogy harminchat éves. Történelem–angol szakos diplomája van, három éve vezeti az iskolát, a vájárképzés kidolgozásában tehát már bőven részt vett.

– Ez tulajdonképpen egy előre menekülés, így próbáljuk elkerülni, hogy veszendőbe menjen egy meglévő, és nagyon fontos tudásanyag – mondja. – Már oktatókat sem volt könnyű találni, sokan kiöregedtek, nyugdíjba mentek, néhány vájár végzettségű tanárt pedig más pályáról kellett idecsábítani.

– A tanulókat könnyebb volt összeszedni? Egyáltalán: akar itt még valaki vájár lenni?

– Jó kérdés, fogalmam sincs. A többség most szembesül csak azzal, mire is vállalkozott. Tizennégy fővel indult szeptemberben az osztály, ketten azóta már kimaradtak. Szerintem olyan hét-nyolc végzősünk lesz.

A tanulók egyike a kismányoki Kocsis Máté. Alacsony, jókötésű tizenkilenc éves fiú lép a tanáriba, nyugodtan mozog, nem látszik megilletődöttnek. Mondják, ő szokott általában nyilatkozni a sajtónak, és amikor beszélni kezd, tényleg érezni a mondatain a rutint.

– Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, dolgozni még nem akartam, ezért jelentkeztem ide – mondja. – Az iskolában a villanyszereléstől az ácsmunkáig rengeteg dologgal megismerkedünk, és azt gondoltam, ha mégsem fogok vájárként dolgozni, azért lesz szakma a kezemben.

– Szóval nem akar bányász lenni?

– Még nem tudom, akarok-e. A nagyapám egyébként vájár volt, Zobák-aknán dolgozott, vele sokat beszélgettem erről.

– Bányában járt már?

– Még nem, de hamarosan szerveznek nekünk egy látogatást.

Később az iskola elé megyünk, hogy lefényképezzük a fiút. Az épület előtt bányászszobor áll, állítólag Csizmazia Gyuláé, az intézmény korábbi névadójáé, bár ebben senki nem teljesen biztos. A munkaruhás, sisakos férfialak mindenesetre a messzeségbe néz, kezével egy fúróra támaszkodik, amelynek hegyéről lemállott már az anyag, megmutatva a betonacélt, amire ráöntötték. Kocsis Máté a szobor elé áll.

– A haverjaim nem merték bevállalni ezt a vájárkodást – szólal meg hirtelen.

– Aztán miért nem? – kérdezzük.

– Mert félnek a sötétben, a bányában pedig, ha úgy vesszük, sötét van. De én nem félek ettől. Aztán már nem mond semmit, csak áll nagy komolyan az előtt a szürke betonbányász előtt.

+ + +

– Halál ez a város.

Balázs Beáta mondja ezt, a Tárna söröző pultosa. Az ajtóban állunk, ő cigarettázik, és az utcát nézi.

Régen Komló minden városrészének saját kocsmája volt, Kökönyösön üzemelt a Mackó és a Fekete Gyémánt, Kenderföldön a Tízes, a központban volt a Csempe, itt, a Kossuth-akna bejáratával szemben pedig a Tárna söröző várta a vendégeket. Az aknát azóta lezárták, és most már nehéz elképzelni a hajdani legendás forgalmat.

– Nincsen pénze itt senkinek – szólal meg újból a pultos, és elnyomja a csikket.

Délután két óra van, minden kihalt. A sörözőben csak ketten üldögélnek, egyikük kávéspoharat tart a kezében, ami a korai időpontra tekintettel kétségkívül bölcs döntésnek tűnik. Összeismerkedünk vele, Somogyi Zoltánnak hívják, hajdan maga is bányászként dolgozott.

– Régen csak Szembecsapónak nevezte mindenki ezt a helyet – meséli. – Szemben volt ugyanis az üzemorvosi rendelő, ott dolgozott a Csapó doktor. Hát az kemény egy ember volt...

– Ezt hogy érti?

Somogyi felélénkül.

– Vele aztán nem lehetett szórakozni. Megesett, hogy levette a köpenyét, aztán átadta a páciensnek, hogy tessék, vegye fel, ha maga jobban tudja nálam, mi a baja. De hát ez régen volt, nagyon régen. Már nem is él a Csapó doki.

– Azt hallotta, hogy újraindul a vájárképzés Komlón?

– Hol?

– Komlón.

– És mi indul el?

– A vájárképzés.

– De hol?

– Maga most szórakozik velünk.

– Dehogy, maguk szórakoznak velem. Hát hol képezhetnek itt bárkit is? Vájárokat csak bányában lehet tanítani, itt pedig nincs bánya már egy szál se.

– Újranyitják a vasasit. Az lesz a tanbánya.

– De ott csak külszíni fejtés van, abból nem sokat fognak tanulni. Olyan ez... – akad meg, mintha a hasonlatot keresné.

– Szóval olyan ez, mintha Baján szárazföldi matrózképzést oktatnának – mondja végül.

Azzal ránk néz, és elmosolyodik.

+ + +

Komlón vagyunk, a bányászvárosban, ahol már rég nincsenek bányászok. Mintha az a rengeteg ember, aki egykor itt dolgozott, egy szempillantás alatt eltűnt volna, nem hagyva hátra mást maga után, csak történeteket.

Kettőt jegyzünk meg ezekből: az egyik arról szól, hogy a parasztok és a bányászok rendszeresen összeverekedtek a komlói Kaszinóban, egészen addig, amíg meg nem épült a Május 1. Művelődési Ház. Attól kezdve nyugalom volt, mert mindenkinek lett saját helye. A másik jól leírja azt az időt, amikor a bányásznak még volt rangja, lakása, és főleg pénze. Eszerint egyszer, fizetésnapon egy csapat vájár taxiba vágta magát, elment Siófokra Martinit inni, jól berúgott, majd ugyancsak taxival jött haza. Akkoriban ugyanis ez a mondás járta a hó végén: „Kettőt alszunk és lesz pénzünk, aztán kettőt nem alszunk, és nem lesz pénzünk.”

A hőskorban egyébként úgy tizenhatezer ember dolgozhatott Komlón, ám amikor megpróbáljuk kideríteni, hány aktív bányász lehet ma még a városban, nincs könnyű dolgunk. Azok, akiket megkérdezünk, csak találgatnak, a döbbenetesen kevés egy tucat és ötven közé téve a számot. A Baranya Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központjában sem jutunk sokkal előrébb. A hivatalban pontosan harminchárom vájár végzettségű bányászt regisztráltak, akik jellemzően más szakmákban kerestek állást, de a többiekről semmit nem tudunk kideríteni.

Végül megkeressük Várbíró Gábort, aki a Mecsek Marketing Kft. ügyvezetőjeként tizennégy éve bányászokat közvetített Spanyolországba. Az első csoportban harmincöten utaztak ki, valamennyien komlóiak, de volt idő, amikor összesen százhuszonhét magyar dolgozott a Madridtól négyszáz kilométerre levő La Robla szénbányájában.

– Nem volt könnyű bekerülni a csapatba – meséli Várbíró, aki annak idején maga is lehúzott néhány évtizedet a bányánál. – Csak azt vették fel a spanyolok, akit a többiek ajánlottak. Szóval nagyon bizalmi dolog volt ez.

– Nemzetközi összehasonlításban milyenek a magyar bányászok?

– Szerintem nagyon jók, felkészültek. Tudják, nálunk a metántól a sújtólégig, a gáztól a tűzig mindenre fel kell készülni, az pedig megedzi az embert. Szerették is a mieinket.

– És?

– Három éve aztán bezárt az ottani bánya is. A magyarok közül néhányan kint maradtak, megpróbáltak segélyből élni, de sokan elunták az egészet, és hazajöttek.

– Velük mi van?

– Nem tudom – mondja. – De itt kell lenniük valahol.

+ + +

Rabi Ferenc, a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke tulajdonképpen nem okoz csalódást: találkozáskor jó szerencsét-tel köszön, így szól bele a telefonba, és biztosak vagyunk abban, hogy a leveleit is ezzel a fordulattal zárja. Pedig a föld alatt nem dolgozott egy percet sem: pályakezdőként a bükkaljai bányaüzem sajószentpéteri művelődési házába került, majd a Borsodi Szénbányák érintésével került 1989-ben a Bányász Szakszervezet fővárosi központjának apparátusába, ahol azóta is dolgozik.

– A magyar bányászt régen ismerték és becsülték egész Európában – magyarázza. – Kialakult egy jelentős szakmakultúra, ami most veszélybe került. A vájárképzés újraindítása kétségkívül a megőrzés irányába mutat, de erre azért bányászkarriert nem lehet építeni.

– Miért?

– Mert nem terveznek jelentős bányanyitást sehol az országban. Illetve nagyon sok kommunikációs bányánk van, amelyekről csak beszélnek, beszélnek, de valós annál kevesebb. A bányászok legnagyobb része már most is az építőiparban dolgozik, követ, kavicsot, perlitet, kvarchomokot termel ki. Egyetlen komoly, mélyművelésű szénbánya működik jelenleg, a márkushegyi.

– Amelyet szintén be akarnak zárni.

– Sajnos tényleg szó van róla. Pedig több száz évre elegendő szénvagyon van alattunk, és ez a tény a gázár emelkedésével jócskán felértékelődhet. Tulajdonképpen ezért kellene vigyázni a bányabeszüntetésekkel: sokkal könnyebb bezárni ugyanis valamit, mint újranyitni.

– Akkor most van jövője a bányászatnak, vagy nincs?

– Persze, hogy van, csak pénz kell hozzá. A szénalapú Mátrai Erőmű például elöregedett, fel kellene újítani. A Siemensnek van egy rendszere, amely kiváló lenne a feladatra, de az nyolcvanmilliárdba kerülne.

– Az nem kevés.

– Másfél futballstadion ára. Ha komolyan vesszük, hogy a villamos energia előállítását szolgáló energiamixben 15 százalék legyen a szén aránya, akkor ezek a beruházások elkerülhetetlenek.

– Ezt úgy mondta, mint aki nem nagyon bízik benne.

– Pedig próbálok optimista lenni. A miskolci egyetem egyik professzorától hallottam egyszer, hogy amíg lesz ember a földön, addig lesz bányászat is. Ennél többet én sem mondhatok.

+ + +

Mielőtt elmennénk Komlóról még megnézzük azt az emlékművet, amelyről Polics polgármester beszélt. Úgy van, ahogy mondta, csörlő húz magasba egy meredek rámpán futó szerelvényt.

– Azért ez vicces – mondja Somogyi Zoltán, aki kiáll velünk a Tárna ajtajába, mert az emlékművet innen is látni. – Az a vonat az életben nem ment ilyen meredeken. Lehet, hogy volt néhány százalék emelkedő a pályáján, de leginkább csak szintben haladt.

– Csakhogy ez egy műalkotás – próbálunk érvelni.

– Azt én is tudom. Állítólag azt nyilatkozta valahol a művész, hogy amit csinált, az egy szimbólum. Azt szimbolizálja, hogy a munkásosztály a mennybe megy.

Somogyi hirtelen felemeli a kezét.

– Hát nézzenek itt körbe – mondja. – Na, nézzenek, csak nézzenek...

Nem igazán értjük, mit akar ezzel. Követjük a mozdulatát, de nem látunk semmit. Néhány fáradt arcú ember siet a túloldalon, feljebb egy busz kanyarodik valahová, az emeletes házak olyan összevissza emelkednek előttünk, mintha valaki csak úgy idedobálta volna őket. Arrébb két férfi megy át az úttesten, az egyikük húzza a lábát.

Somogyi Zoltán vesz egy nagy levegőt.

– Megmondjam én maguknak, hová megy az a munkásosztály? – kérdezi.

És megmondja.