Mindenki hülye, de mi zsenik vagyunk

Nehéz év volt. Kiheverték a brókerbotrányokat?

Azokban a kora tavaszi napokban voltak problémáink nekünk is. Sokan, így néhány ügyfél nálunk is feltette azt a kérdést: vajon biztonságban van a pénzem? Az ügyfélkapcsolataink nagyon erősek, és ezért csak három-négy százalék volt az ügyfélvagyon-lemorzsolódás, miközben máshol akár ennek a tízszerese is. De hozzáteszem, hogy nálunk olyan ügyfél is volt, akinek a vagyona 90 százaléka nálunk volt, tehát részben racionális is volt, hogy egy részét más szolgáltatóhoz vitte át. De nem is beszélnék tisztán brókerbotrányokról: a Quaestor Hrurira fizetésképtelensége egyszerű vállalati csődesemény, nem a pénzügyi szektor problémáiról szól.

Azért azt gondolom, vezető iparági szereplőként lehetett sejteni, hogy milyen ügyek lappanganak a szektorban.

Egyrészt, ha valakinek az érintett ügyfeleken túl nagy kárt okoz egy csaló szolgáltató, azok mi vagyunk, a tisztességes szolgáltatók. Mert amíg a csaló szolgáltató működik, elszívja a megtakarításokat, ügyfeleket és ez a Quaestor és a Buda-Cash esetében nem kevés pénz, mintegy 300 milliárd forint volt.

Másrészt, amikor fejre áll, nekünk kell a kárt megtéríteni, a Quaestor esetében azt is, ami a magyar jogszabályokból nem következik. Hogy rövid legyek, ha bármit tudtunk volna a publikus információk alapján a visszaélésekről, ugyanúgy jeleztük volna a hatóságoknak, ahogy egyéb piaci kérdésekben is rendszeres az egyeztetés. Hozzáteszem, ennek felderítése nem a mi dolgunk, mint ahogy például az M7-esen autózgatva nem a maga dolga meggátolni a gyorshajtókat, vagy a lakásában ülve a városban garázdálkodó tolvajokat. Ez a megfelelő hatóságok dolga, ezért fizetjük őket mi, adófizetők.

És mi van a nem publikus információkkal? Ezekből mi volt kiolvasható?

Hát nem látjuk mondjuk, ha fiktív kötvényeket bocsátanak ki, vagy más módon eltulajdonítják az ügyfeleik pénzét. A tudásunk ezért csak a pénzügyi kimutatásokra, tőzsdei forgalomra és hasonlókra terjed ki, nincs bejárásunk a versenytársakhoz, igaz, a Buda-Cash banki ügyfeleinek az állampapír-állományát a Kelerben ellenőrizni elég lett volna négy hívás a bankokhoz és egy a Kelerbe, nagyjából tízperces gyakorlat, de ehhez sincs jogosultságunk, és mondom, nem a mi dolgunk.

Elment a megtakarítók kedve a befektetési szolgáltatóktól?

A szolgáltatók között volt átrendeződés, de nem látom, hogy mondjuk befektetés helyett a betétet választanák. Azt sem tapasztaltuk, hogy a mi ügyfeleink kockázatvállalási hajlandósága csökkent volna emiatt. Fontos, hogy tudjuk, kockázata van a bankoknak, a befektetési szolgáltatóknak, más nagyvállalatoknak, de még magának az államnak is. De a készpénz tartásának is kockázata van, hiszen a készpénz elinflálódik, és a jegybankok épp mindent meg is tesznek ezért.

Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad a pénzünk befektetésével foglalkozni, csak azt, hogy legyünk tudatában a kockázatoknak. Ezért fontos, hogy megkülönböztessük a befektetések és a szolgáltatók kockázatát, mert mindkettő külön-külön létezik, még ha ezt sokan össze is mossák. Mint ahogy nem lehet összemosni egy vállalati csődöt, ami a gazdaság működésének szerves része, azzal, hogy valaki eltulajdonítja más vagyonát, ami bűncselekmény.

Mi akadályozhatná meg a jövőben, hogy ezek az ügyek az ügyfeleket is érintsék?

A megfelelő szabályozás és a hatékony felügyeleti munka. És persze az ország általános, illetve a politika morális viszonyainak a nagyfokú javulása.

Ezek szerint elsősorban az MNB mint szabályozó a hibás a történtekért?

A problémák nem az elmúlt két évben, hanem az elmúlt két évtizedben halmozódtak föl.

De konkrét felelőst meg tudna nevezni?

A ‘90-es években a távol-keleti és az orosz válsággal indulhattak el feltételezésem szerint a most megbukott cégek a lejtőn. A szabályozó nem tartott lépést a piac bonyolultságának a változásával. De az elmúlt öt évet nézve a felügyelet és az MNB már nagyon alapos munkát végzett, felkészült munkatársakkal. Az utóbbi időszak hozzáállásával egészen biztos, hogy sem a Quaestor, sem a Buda-Cash nem tudott volna átcsúszni az ellenőrzéseken.

De akkor mi történt?

Azt mindenkinek a fantáziájára bízom.

Rossz a fantáziánk.

Én viszont a sajátommal nem terhelném a kedves olvasókat, maradnék a tényeknél.

Mit tehet egy kisbefektető a jövőben, hogy ne járjon pórul?

Azt gondolom, hogy alaposan kell informálódni, és a pénzt szét kell osztani nemcsak a befektetési célpontok, hanem a szolgáltatók között is. Így tehát tavasszal részben az történt csak meg, ami amúgy is racionális volt, mindenki végiggondolta, hogy megfelelő szolgáltatókkal dolgozik-e együtt, ismeri-e a kockázatokat eléggé, ezt sajnos senki nem végzi el helyettünk más területen sem.

De van bármiféle garancia arra, hogy nem történik ilyesmi megint? Tehát arra, hogy mondjuk a jövőben minden egyes szolgáltatót szigorúbban ellenőriznek majd, mint korábban?

Az biztos, hogy nem a törvényekkel volt a baj. A felügyelet is felkészült volt. Valószínűleg ezeknek az ügyeknek a tanulságai is beépülnek a felügyeleti munkába. Ráhatásunk persze az ellenőrzésekre, a szabályozó hatékony működésére nincs, miközben a számlát mi kell álljuk. Idén több száz adatbekérés volt nálunk az MNB részéről, több ezer oldalnyi anyagot adtak le a kollégák, arra semmiképp sem panaszkodnék, hogy nem aktív a felügyeleti munka.

Most, hogy az Alkotmánybíróság (AB) kimondta, hogy sem a terhek nagy részének ránk hárítása, sem a Befektetővédelmi Alap (Beva) igazgatóságának döntése, illetve a jogalkotó eljárása nincs összhangban a magyar alkotmánnyal, egy kicsit visszanyerhettük Magyarország jogállamiságába vetett hitünket.

Sokan kérdezik, hogy miért kellene sajnálni magukat? Sok a pénzük, a kockázatközösség a szektor cégei között nem újdonság, fizessenek hát!

Lehet azt mondani, hogy ez a mi magánproblémánk, de erre mindig azt szoktam mondani, hogy ki lehet próbálni. Hogyha más is fizetne mondjuk bankadót öt éve, akkor ezek a mondatok nem így hangoznának el. Ha másnak kéne kifizetni a szomszéd által okozott kárt, akkor is valószínű, hogy kevesebb ilyen véleményt hallanánk.

A kockázatközösség jogi kereteibe elismert jogi irodák szakvéleménye szerint nem fér bele a fiktív kötvények utáni, a vállalati csődből fakadó és különösen nem egy visszamenőlegesen 20 ezerről 100 ezer euróra megemelt biztosítási összegre vetített kártalanítás. Legalábbis jogállamban nem. Én viszont 

De amiről beszélünk, hogy akár több mint tíz évig nem robbantak ki ezek az ügyek, az nem eleve azt jelenti, hogy Magyarország már rég egy banánköztársaság?

Minden normális ember a saját országát szeretné kulturáltabbnak, jobban működő, erősebb jogállamnak látni. Amikor ez a vágy összeütközik a valósággal, akkor kiszakad belőlünk ez a banánköztársaságozás. De ha igazából látnánk belülről egy dél-amerikai vagy afrikai banánköztársaságot vagy diktatúrát, a különbségeket is jobban éreznénk, és akkor visszafogottabban beszélnénk Magyarország vonatkozásában is.

Szóval van lejjebb.

Ebben az országban van sok minden a privát és az állami szférában is, ami jól működik. És vannak dolgok, amik messze a minimális elvárások szintje alatt vannak. Ezt nem én, hanem például a World Economic Forum elemzései mondják.

A versenyképességi rangsorban az elmúlt öt évben a 48. helyről a 63. helyre csúsztunk le, ami elsősorban a hazai intézményrendszer miatt van, amely összességében a 97. helyen van 140 ország rangsorában. Ezen belül például az egyik alindex, a kormányzati favoritizmus az állami megrendelések terén, vagyis a korrupció tekintetében a 125. helyen vagyunk, miközben sok piaci alapon működő területen pedig a legjobb ötven-hatvanban. Nem kérdés tehát, hogy mi húzza vissza Magyarországot.

A 63. helyezés úgy jön ki, hogy van egy viszonylag versenyképes privát szféra és azt koloncként lehúzó állami szféra. 

Hozzáteszem az intézmények, a bizalom, az etika területén a magánszektor helyezései sem sokkal jobbak, de ez egyértelműen következik az előzőből. Nehéz ebben jónak lenni, ha a legnagyobb partner, az állam így működik és ebben az államnak kell megkezdeni a változást, a privát szféra utána fog menni.

Ráadásul a WEF-listán évek óta egyre hátrébb csúszunk. A politikai elit vajon képes, de talán ennél is érdekesebb, hogy akar-e egyáltalán változtatni ezen ?

A politikusnak a hatalom kell, ezt akarja gyakorolni, és sajnos a hozzá közel állók törvénytelen vagyoni gyarapodásában is érdekelt lesz. De eközben a politikus a fejlődés híve is, szeret ennek a sikerében tetszelegni, és valójában az ő köreinek is csak így javulhat a vagyonok – hogy angolosan fogalmazzak – újraelosztása után a gazdasági helyzete. Ez egy ellentmondásos állapot, hisz eljön az a pont, ahol a retrográd politikai struktúrák miatt a politikusoknak csak korlátosan érdeke már a fejlődés. Ebben az ellentmondásban vergődik a magyar politikai elit: mi az, ami kell a hatalom gyakorlásához, a társadalmi elégedettséghez vagy annak illúziójához, illetve a fejlődéshez, de közben arra is figyel, hogy ez hosszú távon ne vezessen a hatalom elvesztéséhez. És a történelem tényleg azt mutatja, hogy a fejlődésnek utat engedő elit gyakran elveszti a hatalmát.

A mostani hatalmi elit jól próbál egyensúlyozni az ellentmondások két végpontja között, legalábbis a gazdasági adatok és a közvélemény-kutatások is most éppen ezt támasztják alá.

Kapcsoljuk be a képbe a választókat: kétszer győzött a jelenlegi kormánykoalíció kétharmaddal. Abban, ami történik, a választói akarat fajsúlyos érvényesülését látom.

A második kétharmadnál azért lejtett a pálya az átszabott választási rendszer miatt.

Igen, de akkor is ezt érte el a választók többsége, az is, aki nem ment el szavazni. Ha valaki követte az elmúlt tíz évben a kutatók által felrajzolt magyar értéktérképeket, akkor könnyebben érthetővé válik, hogy miért úgy viselkedik egy magyar politikus, ahogy viselkedik. A politikusok alapvetően arról beszélnek, amit a választóik szeretnének hallani. Ha úgy tetszik, ez professzionális hozzáállás. Ettől persze nem biztos, hogy az országnak jobban fog menni, de egy egyik napról a másikra működő rendszerben ez a hozzáállás megold valahogy minden egyes napot. Valószínű, hogy később olvastam a Diktátorok kézikönyvét, mint a mai politikai elit egyes tagjai. De miután elolvastam, megértettem, hogy működik ez a szakma.

Most a menekültválságnál is bekapcsoltak a professzionális politikai ösztönök, aminek meg is van a hozadéka. Ez is profizmus?

Nem vagyok egy politikai elemző, csak egy újságolvasó, ezt azért rögzítsük. De szerintem úgy jött az egész menekültügy, mint az égi manna. Fordított a népszerűségén a kormánypárt. Az ügy a könnyű verbalitásra épült, a plakátkampány is sikeres volt, ebben tényleg profik.

Nem lehet azt mondani, hogy aki kitalálta és átvitte a kerítéssztorit, az megakadályozta a szélsőjobb megerősödését? Innen nézve nemcsak profi, hanem még hasznos is a dolog.

Engem nem nyugtat meg, ha egy középhez közelebb álló párt azért radikalizálódik, hogy egy szélsőségtől vegye el a teret. Én ettől inkább csak még jobban félek. De nyilván a politika szempontjából ez egy erős kártya, amit a bizonytalan szavazók és a külföld felé is ki lehet játszani.

A nyilatkozatok alapján az biztos, hogy a magyar kormány részben földrajzi közelsége okán hamarabb fogta föl, hogy sokkal nagyobb bajról van szó annál, mint amit az európai szalonokból egy whisky és egy szivar kíséretében meg lehet majd oldani.

Ezek szerint csak oda jut ön is, hogy a mostani kormányunk versenyképesebb volt ebben a helyzetben, mint a nyugatiak.

Ilyet azért nem tudunk mondani, mert hogyan mérjük a versenyképességet a politikai szférában?

Hát mondjuk pont úgy, hogy előbb észleltek egy bennünket fenyegető válsághelyzetet.

Először inkább a hihetetlen politikai potenciált észlelhették.

Tehát csupán az irtózatos cinizmusnak köszönhető, hogy ebben a helyzetben jó lapot húztak?

Így is lehet fogalmazni. Ugyanakkor ez egy közigazgatási probléma is. Azt is észlelték, hogy ezt a helyzetet sem Magyarország, sem Európa szintjén nem lesz egyszerű kezelni. Ebben is meg kell adni nekik a jó pontot. Felismerték, hogy ez nem pár tízezer ember problémája. Ha én osztok-szorzok, látok másfél milliárd embert tőlünk délre és keletre Európához viszonylag közel, akikből egymilliárd kifejezetten rosszabbul él, mint mi Európában, vagy az élete is veszélyben van. A forrás tehát szinte korlátlan.

Be tud?

Egyáltalán nem. De még valószínűleg a jó kérdések sincsenek feltéve, nemhogy a válaszok meglennének. A cinizmussal együtt tehát el kell mondani, hogy a magyar döntéshozók fején ez is átvillant, és ezért meg kell adni a kreditet.

Akkor ezek szerint mégiscsak kell az a kerítés, nem?

Egy kerítésnek akkor van értelme, ha azon valaki átmászik, akkor annak következménye van. Nálunk a jogszabályok szigorítása volt a következmény. És tényleg elő lehet állítani naponta tíz embert, de nem lehet tízezret.

Beléptünk sajnos abba a körbe, amivel csúfoljuk az európai barátainkat: hogy rossz törvényi megoldásokkal akarnak törvényekkel nehezen kezelhető problémákat is kezelni. A kerítésnek, ha igazán nagy az áradat, nincs értelme. Ugyanakkor egy országhatár, amely egyben az EU határa is, nem átjáróház, és ez komoly felelősséget ró a magyar kormányra.

De most mégis működik a kerítés, elvágtuk a menekülők útját. Mit csináljunk, ha nem ezt?

Az elmúlt hónapokban annyi menekült ment át Magyarországon, mint ahányan egy hét alatt belépnek a Szigetre, meg kell kérdezni Gerendai Károlyékat, nekik hogy sikerül ezt több mint húsz éve megoldani. Vagy mondjuk a Ferihegyi reptér üzemeltetőjét, ahol naponta ennyi ember megy át. És itt jön be az, hogy a déli szomszédaink nem vették időben elég komolyan a problémát. A menekülők viszonylag jól informáltak, és aki megtesz több ezer kilométert, azt nem egy szögesdrót fogja megállítani. A menekültek tudják, hogy melyik határon hogy kell átjutni, meg fogják találni továbbra is a lehetőségeket. Másrészt egytől egyig tovább akarnak menni, tehát nem akarnak itt maradni, nekünk csak le kell adminisztrálni a határátlépést és továbbengedni.

Ez a történet egyébként nem azt erősíti, hogy jóval hatékonyabban tud működni egy cinikus, a társadalmi igényeket mindenáron kiszolgáló elit, mint a balliberális reformkurzus?

A politika sokat változott, és igen, a mai elit könnyebben kiszolgálja az ilyen elvárásokat. Az előző kormányok mindig az európai mércékhez viszonyították magukat és az országot, és a hasonlítgatás nem túl biztató eredményével örökösen szembesítették a társadalmat. Ez a politikai öngyilkosság kategóriája volt, ma már tudjuk.

De ez csak narratíva, ettől a helyzet nem lesz jobb, ezt fontos megértenünk. Ilyen értelemben tehát nem biztos, hogy a javunkra válik ez a fajta hatékonyság.

A bevándorlás mellett a kivándorlás is hatalmas probléma. Ez visszafordítható?

Ha Magyarország nem tud modernizálódni, akkor le fog maradni.

Ausztriában 700 ezer forintot kereshet bárki fiatalon mondjuk a vendéglátásban, és a kilencven százalékát félre tudja rakni, mert a koszt és a kvártély biztosított. Ez egy páratlan felhalmozási lehetőség, ez ellen nincsenek érvek. Azt az elején is tudtuk, hogy a kivándorlás az uniós csatlakozás egyik negatív következménye lesz.

De ez a folyamat az utóbbi három évben erősödött fel, szóval eléggé úgy fest, hogy nem csak a hatalmas bérkülönbségek, hanem az ország aktuális állapota vagy hangulata is sokaknak számít.

Ez így van. Van azonban a dolognak egy tanulási görbéje is. A lengyelek előbb indultak el, mint mi, de ők már a szocialista időkben is mozgékonyabbak voltak. Mi mostanság kerekedünk fel. A kivándorlás minősége a kérdés: aki a vállalkozását máshol folytatja, vagy új céget már külföldön csinál, az tényleg az itteni helyzet miatt megy el.

Tehát az elitek elvándorlása a baj, aki mosogatni megy, azt mindenképpen elveszítenénk?

Valahogy így. Aki pedig megtehetné, de nem itt ruház be, nem itt teremt munkahelyet, az maga is hozzájárul, hogy Magyarország kevéssé legyen vonzó, de nincs más választása. És ez egy ördögi kör.

És azoknak van igaza, akik a gazdaság borús helyzete miatt elmennek, vagy csak nem érzik még, de azért javult a helyzet az elmúlt években?

Részben biztos igazuk van, hiszen a különbségek a fizetéskülönbségekkel jól mérhetők. Ott sok pénzt lehet keresni, itt meg nem. És persze vannak, akik a helyi közösségük vagy az ország hangulatát utálják, és ezért is mennek el, ez a szubjektívebb szempont. Nehéz ebben igazságot tenni.

Akkor úgy kérdezem, hogy a gazdasági kilátásaink most vannak olyanok, hogy aki most elment, az előbb-utóbb, kifejezetten a javuló helyzet miatt visszaköltözzön?

Ezt a javulást semelyik politikai elit nem fogja összehozni. A gazdaság viszont gyorsan reagál: ha nincs megfelelő munkaerő kínálat, akkor fel fogjuk emelni a béreket. Ha a megemelt bérekkel nem fog működni a vállalkozás, akkor a cég árakat fog emelni. Ha ezt nem tudja megtenni, kiesik a piacról. Egy idő után nem lesz elég kínálat és akkor az árak is nőhetnek, persze ez egy soktényezős rendszer számtalan forgatókönyvvel, ez csak egy. A Balatonnál idén sok olyan táblát láttam az éttermek bejáratánál, hogy azonnali belépéssel felveszünk embereket. Jövőre az éttermek egy része nem fog kinyitni vagy jóval drágább lesz a balatoni nyaralás. A gazdaság jól működik.A piacnál jobb mechanizmust még nem talált föl senki. Ez hozhatná vissza a kiköltözők egy részét.

Valósak azok a benyomások, hogy a magyar gazdaság most jobb pályán van, mint amiről két éve beszélgettünk, pontosabban annál, mint amire akkor számítani lehetett?

A számok és a rövid távú kilátások nem rosszak, de a lényeget tekintve nem vagyunk jobb helyzetben,

Évente az EU-ból kapunk 5-6 milliárd eurót, ami a reálnövekedésünk egy jelentős részét biztosítja. Ugyan adók szempontjából elvesztjük azokat, akik külföldön dolgoznak, de ők évi 4 milliárd eurót hazautalnak. Ez már 10 milliárd euró, a GDP 10 százaléka. Ez a gazdaság szempontjából egy ingyenes finanszírozási forrás, ami szemben egy hitellel, nem fizet kamatot, és nem kell visszafizetni. Ez történelmi távlatban egyedülálló helyzet.

Több EU-független szektorban azért növekedést látunk.

Mert 2005 és 2013 között stagnált a magyar gazdaság. Ha módosítjuk a gazdaságot a mezőgazdasággal, ami eléggé kiszámíthatatlanul változik évről évre, akkor 2010 és 2014 között is lényegében stagnált a gazdaság minden ellenkező híreszteléssel szemben. Tehát volt honnan nőni. Nem volt fogyasztás, nem voltak beruházások. Előbb-utóbb meg kell venni a rossz mosógép helyére a jót, és ez történik a cégeknél is. Ezért növekszünk most, én ebben nem látok gazdasági csodát.

Meg tudna valamit azért dicsérni, vagy minden rossz, ahogy van?

A devizaadósságunk csökkent. Ez a legjobb, ami történt, és ez részben tudatosan történt, ami dicséretes, bár a nagy részét ennek is a külföldi transzferek (EU és külföldön dolgozók), illetve a hitelleépülés oldotta meg, ami a beruházások visszaesése miatt történt.

És mert nem akartuk, hogy az IMF diktáljon. Ez mégiscsak jó azért, nem? 

Emögött ott van az a józan politikai megfontolás, hogy nem szeretjük, ha valaki más mondja meg nekünk, hogy kell gazdaságot csinálni, pedig néha nem ártana meghallgatni.

A költségvetési hiány is három százalék alatt van. Rég láttunk ilyet.

Igen, de van mintegy 900 milliárd forintnyi különadó, ami a GDP 3 százaléka. A különadók nélkül számolva a költségvetési egyenleg mínusz 6 százalék körül lenne. Mi fizetünk különadót, és jelentem, hogy nem jó. A rendszer nemcsak azért fáj, mert mi fizetjük és mások nem, hanem azért is, mert ezek az adók a közteherviselés szerves, kiválthatatlan részei lettek, ami közgazdasági és morális nonszensz.

Közben ez a pénz hiányzik a mi beruházásainkból, a munkaerő-felvételből, a bővülésből, a bérekből, ami mind GDP-t termelne. A különadóként elszedett pénzt körbeküldik a gazdaságban, és megkockáztatom, hogy zéró többletnövekedést hoz. Ráadásul, aki újonnan itt fektetne be, az inkább nem fog, mert fél, hogy elveszik egy különadóval vagy más módon a pénzét. Ez nagyon káros.

Tehát nem igaz az, hogy az államháztartás organikusan jobb lenne, sőt, rosszabb: a közel 6 százalékos hiánnyal,

Mindezt úgy, hogy a GDP közel 10 százalékára rúgó nyugdíj-megtakarításokat feléltük. Tehát a korrigált államadósságunk közel 90 százalék, és ha az évente 3 százaléknyi különadót is az állam a pénzek tulajdonosainál hagyja, akkor az államadósság már a GDP 100 százaléka fölött lenne. Ez a valós gazdasági tartalma az intézkedéseknek.

A helyzetünk tehát nem javult, a beruházók megítélése romlott is, ami látszik a potenciális növekedésünk leromlásán is.

A jegybanki terveket Matolcsy megválasztásakor rengeteg kritika érte, de a laza nemzetközi kamatkörnyezet eddig támogatta a magyar lazítást. Képes lesz a mostani MNB-vezetés kamatot emelni, ha kell?

Ezek erős kényszerek, a mi megítélésünkben pedig a jegybanki politika nagyon fontos. Ha a befektetők azt gondolják, hogy a jegybank képtelen ellátni a feladatát, az nekünk húsbavágó lesz, fájni fog nagyon. És jöhet az infláció, ami már egy politikust is meg tud ingatni. Ha nem megyünk az infláció után a kamatemelésekkel, akkor annak egy hagyományosan inflatorikus gazdaságban komoly következményei lehetnek. A jegybank tehát, ha a környezet ezt kényszeríti majd ki, vagy kamatot emel, vagy infláció lesz, és a forint árfolyama is jelentősen gyengül, lehet választani. De az is látszik, hogy más országokhoz hasonlóan az adósságok egy részét el akarják inflálni, vagyis a negatív reálkamat fenntartásával mennének az infláció után. Persze csak amíg a piac ezt engedi.

Beszéljünk kicsit a vállalkozásairól is. Így több év távlatából nem volt hiba a Concorde-ot úgy két cégre bontatni, hogy mindkettő nevében benne maradt ez az elnevezés?

Az ember sosem feltétlenül a tökéletes megoldások mellett köteleződik el, egyszerűen azért, mert van egy választék, és választani abból kell. Elismerem, hogy eddig is okozott zavart, hogy a Concorde Alapkezelő és a Concorde Értékpapír ugyanazon márkanév alatt működik, de ez minden vállalatcsoport esetében általában így van. Azáltal, hogy a két cég között a tulajdonosi kapcsolat kevésbé szoros, mert az alapkezelő menedzsmentje növelte a részesedését, de a név hasonló, a jövőben is okozhat félreértéseket. De ez nem hibák sorozataként alakult azért így. Az egyik alapelvünk ugyanis régóta az, hogy azok, akik a cég napi irányításáért felelősek, tehát a menedzsment, megjelennek a cégben kisebbségi részvényesként is. Ezzel is ösztönöztük a munkájukat.

Azt mondhatjuk, hogy ez a motivációs rendszer nagyon sikeres volt, amit azt gondolom, hogy a Concorde elmúlt 22 évi eredményei fényesen bizonyítanak. De az olyan vállalkozásoknál, ahol a legnagyobb hozzáadott érték nem a technológia, nem a gépek vagy más fizikai beruházások, hanem az egyes embereknek a képessége és a szorgalma, hiába motivál jól egy rendszer, egyes kulcsemberek érezhetik úgy, hogy nekik hosszú távon még erősebb motiváció kell. A változás nálunk is erre vezethető vissza: az alapkezelő menedzsmentje nagyobb tulajdonrészt és önállóságot akart, vagy ahogy ők fogalmazták, a saját érdekeiket szeretnék követni, és nem a Concorde-csoportét.

Ugyanez az ambíció a cég kettéválásához vezetett, de azért ez tulajdonosként, ha fáj is, legbelül nem szimpatikus? Hisz szembesülhet azzal, hogy milyen ambiciózus társaságot hozott össze.

Nem vált szét a cég, annyi történt, hogy az egyik leányvállalatunkban a menedzsment többségbe került, és ezzel kivált a konszolidált Concorde-csoportból. Nézze, mindkét cég alapításában részt vettem, négy üzleti éven át a Concorde Alapkezelő vezetője voltam, a mai napig igazgatósági tag vagyok, és én vettem fel pályakezdőként és neveztem ki később az engem követő menedzsmentet, ezért nagyon örülök mindkét cég sikerének, miközben vannak rossz érzéseim is azzal, ahogy ez alakult. Természetesen magánemberként és cégvezetőként is szimpatikusabb lett volna, ha maradunk az eredeti cégstruktúránál. Ugyanakkor egy ilyen motivációs rendszer magában hordozza nemcsak az elégedettség, hanem az elégedetlenség érzését is és nem a Concorde az egyetlen cég, ahol időnként vezető kollégák több önállóságot és pénzt akarnak. Ez a világ rendje.

Hogy nézett ki ez a konkrét esetben?

A menedzsmentnek eleve minden leányvállalatban volt 25 százaléka. De ez nem volt elég. Választani kellett aközött, hogy a csapat felkerekedik és csinál egy új céget, vagy pedig kialakítunk egy olyan részvényesi struktúrát, amit már kellően motiválónak éreznek. Erre mondtam az előbb, hogy ilyenkor tökéletes megoldás nincs.

Gondolom, nemcsak a kiváló vezetők, hanem az ügyfelek egy részének az elvesztése is inkább a szétválást, nem pedig a teljes elválást ösztönözte.

Nyilván egy zöld mezős céget nekik is nehezebb lett volna felépíteni, mint a Concorde egy részéből nagyobb falatot kapni, és igen, ez a mi ügyfeleinkre is negatívan hatott volna vissza. Ezért azt a döntést hoztuk, hogy tárgyalunk velük arról, mekkora részesedést vennének meg a cégből.

Egyáltalán tudták volna a kiválókat – és most nem csak az ügyfélkörre gondolok – pótolni?

Nincs pótolhatatlan ember, de persze ez egy kiváló csapat. Azokban az üzletágakban, ahol érdemben jelen vagyunk, általában a piacvezetők közé tartozunk. Ezt csak jó menedzsmenttel lehet elérni, akiknek az elvesztése sohasem mellékes. De az alapvető szempont az volt, hogy egy ilyen törés nagyon kellemetlenül hatott volna vissza a márkára. Sok ügyfélkapcsolatot érintett volna, hiszen az ügyfelek általában a Concorde-ra szavaztak nem az egyes elemeire. Egy normálisnál diszharmonikusabb szakítás túl sok mellékhatással járt volna. Ezért próbáltunk egy olyan megoldást keresni, ahol az ügyfelek lényegében alig érzékelnek bármit az egészből. Technikailag pedig annyi történt, hogy az alapkezelő addigi 75 százalékos tulajdonosa, vagyis mi a Concorde alapítói, 50 százalék alá kerültünk az egyébként szintén általunk alapított alapkezelőben. A többség és az irányítás ezzel az alapkezelő vezetőihez került, de a szoros együttműködés egy átmeneti időre az előbb említettek miatt megmaradt.

Most viszont ez a szoros kapcsolat gyengül tovább: ha jól tudom, az értékpapír saját alapkezelőt indít, az alapkezelő pedig értékpapírcéget alapít. De legalább már a név nem a Concorde lesz.

Az alapvető cél annak idején az volt, hogy egy átmeneti időre az eredeti munkafelosztás ne változzon. De az alapkezelő irányítói több ponton is le akartak szakadni a csoportról, és ebből következik a távolodás továbbvitele. Idén döntöttünk úgy, hogy a mostani szinten nem tudunk már együttműködni hosszú távon. Ez azt is jelenti, hogy mindkét fél nagyobb szabadságot kap a stratégiájában. Ügyfélszámlát például eddig csak a Concorde Értékpapír vezetett, mostantól viszont az alapkezelő is vezethet, és fordítva, az Értékpapír is végez majd vagyonkezelési tevékenységet.

Mindez marketingkommunikációs szempontból még a következő években is nagyon nehéz lesz, de nézhetjük mindezt úgyis, hogy nekünk tulajdonosi oldalról kényelmes a helyzetünk: a magyar piac legjobb cégeiből kettőben vagyunk tulajdonosok, és harminc év tapasztalatai alapján mondom, hogy jó befektetést találni, ráadásul egyszerre két vállalkozásban, nehéz feladat. Igaz nem is találtuk, hanem kemény munkával közösen felépítettük két évtized alatt.

Ezek szerint a magyar piacra lép egy új alapkezelő és egy új értékpapír-forgalmazó vállalkozás is. Van még hely ezen a kivéreztetett piacon új szereplőknek?

A magyar gazdaság növekedése a magánszemélyek, vállalkozók vagyonát is növeli, tehát a piacon van organikus növekedés. Ezen túlmenően van lehetőség a piaci részesedés növelésére, amit eddig is tettünk. De halászhatunk a külföldi piacon is, ez most a legnagyobb lehetőség. A siker esélyét nehéz persze belőni, főleg, hogy a külföldiek is jönnek a mi piacunkra, ráadásul több száz éves múltjukkal, a márkájukkal és mivel sok ügyfél fél Magyarországtól, ezért jobb esélyekkel indulnak nálunk, mint mi az ő országaikban.

Kapcsolatok kellenek, ezek szerint az idealizált külföld is így működik?

Az eredményeink alapján a teljesítményünk csak az amerikai vagy európai befektetési szolgáltatók felső pár százalékához hasonlítható. Ha az elmúlt 5-15 évet egészében nézzük, akkor sem lenne a befektetőinknek okuk a panaszra. De ettől még nem biztos, hogy mi be tudunk nyitni azokra a helyekre, ahol azok a döntések születnek, hogy hogyan fektetnek be akár magán, akár intézményi vagyonokat.

Ezek szerint itt is a bizalmi viszonyok döntenek, mint a gazdaságban nagyon sok mindenben?

Részben, részben pedig, hogy ki mit tett le az asztalra. Külföldön majdnem a nulláról indulunk, itt viszont van egy bő húsz éves hátterünk.

Milyen ajtón kell benyitni mondjuk az USA piacaira?

Vannak iparági módszerek, vannak közvetítők, tanácsadók. Hozzájuk kell bejutni. Vannak nagy családi vagyonkezelők, ezeknél is meg kell találni, hogy az ügyvezetés vagy az igazgatóság melyik tagjánál érdemes kopogtatni. Networking az egész, amíg az ember eljut olyan pontig, hogy be tudja egyáltalán mutatni az objektív előnyeit másokkal szemben.

És mi a kilátása ezen a piacon az új cégeknek? Előnyt jelent az ön személye?

A külföldi ügyfelek megcélzása alapvetően a Concorde Alapkezelő témája, hiszen ‘94 óta ezzel foglalkoznak. Persze én mint igazgatósági tag, és indirekt módon, mint részvényes abban vagyok érdekelt, hogy ez minél jobban menjen, de ez elsősorban nem rajtam, hanem a menedzsmenten múlik ma már. A Concorde Értékpapír által végzendő vagyonkezelési tevékenységben valószínűleg magasabb hozzáadott értéket tudok nyújtani, hiszen irányítási szempontból itt vagyok aktívabb részvényesként és vezetőként is. Itt a fókusz a meglévő ügyfelek minél jobb kiszolgálásán és nem a nemzetközi terjeszkedésen lesz, de természetesen abban az irányban is történnek lépések.

Ha a külföldi lehetőségeket kizárjuk, Magyarországon milyen befektetést ajánlana az ügyfeleinek?

Ezt én nem tudom függetleníteni attól, amit a világban látok, és ma a világban nem látok sok vonzó, alulárazott befektetési lehetőséget. A magyar befektetéseket az elmúlt években a kormányzati döntések és a válság leértékelték, de idén ez a lemaradásunk nagyrészt megszűnt, a budapesti az egyik legjobban teljesítő értékpapírpiac a világban. Ma már nem igaz az, amit egy éve mondtunk az ügyfeleinknek, hogy a magyar piac a lemaradása miatt vonzó. Az ingatlan még vonzó, de azt mi nem tudjuk könnyen kereskedhető, likvid lehetőségként nyújtani az ügyfeleknek. Viszont ez a piaci rés is gyorsan be fog zárulni.

A magyar tőkepiac környékéről mostanság sok jó hír érkezik: több cégről is lehet tudni, hogy a tőzsdére készül, és az állam is megenyhülni látszik. Ez egy új trend vagy csak az elképesztően szétvert szektor felpattanása?

Ilyenkor jó az alacsony bázis, ahogy mondani szokták a közgazdászok. Ahogy a makrohelyzet pici javulásával is már szinte sztárok vagyunk, ugyanez itt is elmondható: pár jó hír már szinte virágzásnak tűnik, és pár kisebb tőzsdei bevezetés is látványos előrelépésnek számít. De ezzel együtt is most valóban van arra reális lehetőség, hogy ne csak a BUX értéke alapján mondhassuk, hogy jó irányban léptünk el. Hogy ez megtörténik vagy sem, nem rajtunk múlik, mi eddig is teljes erőbedobással dolgoztunk az ügyfeleink és a piac fejlődése érdekében.