Matolcsy potyautasként ugrott fel a titkosításvonatra

Az utóbbi napok egyik legfontosabb témája az Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Posta ügye volt, mindkét törvényben közérdekű adatok nyilvánosságát korlátozták. Az ügyben aztán elindultak a magyarázatok, magyarázkodások, összemosások, félreértések, találgatások, röpködtek a jogi okfejtések, különvélemények, miniszteri trollkodások. Csak arról esett kicsit kevesebb szó, hogy mi is ez az egész pontosan, kinek miért is olyan fontos, hogy adathoz jusson, vagy hogy ne adjon adatot:

Ezt próbáljuk meg összeszedni, a történetet viszont érdemes kicsit messzebbről indítani. 2010 után az állam a Fidesz-kormány elképzeléseinek megfelelően terjeszkedni kezdett, egyre több olyan helyre tette be a lábát, ahol korábban csak egymással versengő, nem a magyar államhoz tartozó cégek voltak jelen.

Állam a versenypiacon

Az állam magára egyre kevésbé csak mint szabályozóra gondolt, határozott szándéka volt, hogy pénzt keressen a cégeivel. Ezzel párhuzamosan – főleg uniós kötelezettségek miatt – korábban egyedül uralt piacaira is egyre inkább be kell engednie a versenytársakat.

Sok esetben évtizedes lemaradásban: gyakran rosszabb tudással, menedzsmenttel, technológiával. És ha bíztak is abban, hogy a bíró nekik fúj, vagy a játékszabályok alakítója is a pártjukon áll, a versenypiacon próbálkozó állami cégek vezetői mégis gyakran panaszkodtak arról, hogy valójában mekkora szívás állami céget vezetni. Mert eleve hátrányból indulnak bármiféle versenyen.

Minden tekintet rajtuk

Magyarországon az adófizetők gyakran úgy tekintenek az állami cégekre, mint amik keresztül-kasul át vannak szőve korrupcióval, politikai igazodással és szívességekkel, vagyis számtalan olyan dologgal, ami miatt érdemes résen lenni, és rajta tartani a szemünket.

Ha azonban arra kötelezik a cégeket, hogy újra és újra kiterítsék a kártyáikat, miközben piaci vetélytársaik ugyanezt nem teszik meg, versenyhátrányba kerülnek, és nem tudják elég sikeresen fialtatni az adófizetők pénzét sem.

Ha nem figyelünk, meglopnak

Egyrészt mégiscsak a közös vagyon forog kockán. Másrészt számos példa igazolja, hogy az állami cégek piacra lépése nemcsak a közvagyon gyarapításáról szól, hanem hatalompolitikai eszköz is, a közvetlen üzleti érdeken messze túlmutató szándékokkal.

A nyilvánosság az erősebb

Az üzleti érdek és az információszabadság feszül egymásnak, és ahogy az állam terjeszkedik, egyre többször kerül konfliktusba a két dolog.

Magyarország az információs jogok 1989-ben történő alkotmányba foglalásával és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992-es törvénnyel tette meg az első nagy lépést a közügyek nyilvánosságának megteremtése érdekében. (Erről részletesebben az adatvédelmi biztos 2012-es ajánlásában olvashat.)

Először a közszféra kezelésében lévő adatokat tették nyilvánossá, aztán ide vették a közhatalmi szerveket és a köztulajdonban álló gazdasági társaságokat, amelyek közfeladatot látnak el.

Aztán jött az infótörvény 2011-ben, amely szerint minden közérdekű adat,

• amit közfeladatot ellátó szerv kezel,
• a közfeladatának ellátásával összefüggésben keletkezett,
• és nem személyes adat.

Vagyis például ez alapján ki lehet kérni, hogy hogyan néz ki a szervezeti felépítés, milyen tevékenység folyik a szervezetnél, el lehet kérni gazdálkodásra, megkötött szerződésekre vonatkozó adatokat is.

Közpénz? Akkor közérdek!

A Fidesz alaptörvénye pedig aztán a közpénzekkel való gazdálkodás átláthatóságának követelményét, a közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adattá minősítését alkotmányos rangra emelte.

Eszerint a nemzeti vagyonba tartoznak „az állam és a helyi önkormányzatok tulajdonában lévő dolgok, pénzügyi eszközök, vagyoni értékkel rendelkező jogok, társasági részesedések”. És aztán ezek után különböző törvényekben még tovább erősítették az átláthatóság alaptörvényből fakadó követelményét.

Pedig azért összességében elég különböző cégekről van szó, például az Államadósság Kezelő Központ társasági formában működik, közfeladatot lát el, de nem szereplője a piacnak, a Szerencsejáték Zrt. valójában nem lát el jogszabályban meghatározott közfeladatot és nem részese a piacnak, a már említett Magyar Posta pedig a jogszabályban tételesen is meghatározott közfeladatot is ellát, és a piacnak is részese.

Viszont a mostani jogszabályok nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy a cég ténylegesen közfeladatot lát-e el, hanem arra, hogy nemzeti vagyonnal gazdálkodik-e. Irreleváns tehát minden olyan állami, önkormányzati cég védekezése, amikor közérdekű adatot kérnek tőlük, hogy ők nem közfeladatot ellátó szervnek minősülnek, mert nincs jogszabályban meghatározott feladatkörük. Ezt a széles értelmezést egyébként egy tavalyi alkotmánybírósági határozat is megerősíti, sőt egy tavalyelőtti is, amikor az MVM alá tartozó Vértesi Erőműnél merült fel hasonló kérdés.

Faragni kellett a Posta-törvényen

Hibás volt az elsőre beadott Posta-törvény is, ahol a nemzeti vagyonnal gazdálkodó, de piacon is tevékenykedő cég piaci érdeke került szembe az információszabadsággal. A Posta nemzeti vagyonnal gazdálkodik, közérdekű adatokat kezel, az eredeti módosítás pedig egy az egyben kiemelte volna a közérdekű adatok köréből a Posta bizonyos szerződéseit.

Ez viszont szembement volna az alaptörvénnyel, és túl általános volt, a törvényben komplett szerződéstípusokat nem lehet elzárni a nyilvánosság elől. Így végül annyit rögzítettek, hogy ha a társaság bizonyos adatai nyilvánosságra kerülnének, akkor az a Posta üzleti tevékenységének a piacon kárt okozna.

Aránytalan sérelem

Ezzel egy korábbi jogi konfliktust próbáltak feloldani, amely abból fakadt, hogy üzleti titokra állami vagy uniós pénzekből gazdálkodó cég elvileg nem hivatkozhat, miközben a piacon is működő állami cégeknek jogos igényük lehet egyes adataik eltitkolására. A gyakorlatban ilyenkor korábban leginkább talán a polgári törvénykönyvbe próbáltak kapaszkodni az állami cégek, amely példálózó jelleggel sorolja fel azon információkat, amelyek olyan közérdekű és közérdekből nyilvános adatok, melyek nem nyilvánosak.

Eszerint „a nyilvánosságra hozatal (…) nem eredményezheti az olyan adatokhoz – így különösen a technológiai eljárásokra, a műszaki megoldásokra, a gyártási folyamatokra, a munkaszervezési és logisztikai módszerekre, továbbá a know-how-ra vonatkozó adatokhoz – való hozzáférést, amelyek megismerése az üzleti tevékenység végzése szempontjából aránytalan sérelmet okozna”. A bíróságok pedig esetről esetre mérlegelték, hogy az információk megismeréséhez fűződő közérdek súlyát. Az „aránytalan sérelem” bizonyítása pedig a közpénzekkel gazdálkodó cég feladata volt. Hogy a Posta-törvény példája ragadós lesz, és hamarosan több másik nagy állami cég követi, az biztosra vehető, ezt már Lázár János is említette csütörtökön.

Kamuindokok az MNB-nél

De hogy jön a képbe az MNB és az alapítványai? Hogy illik ebbe a sorba a jegybank? A hatályos MNB-törvény szerint nem kérhetőek ki már most sem a Monetáris Tanács, a Pénzügyi Stabilitási Tanács, illetve az igazgatóság döntéseit megalapozó adatok a keletkezésüktől számított harminc évig. Arra hivatkozni tehát, hogy ez teszi szükségessé a módosítást, félrevezető.

És egyáltalán: mi indokolja, hogy az MNB-hez kötődő gazdasági társaságok vagy a 260 milliárd forinttal sáfárkodó alapítványok eltitkolják a gazdálkodásukkal összefüggő adatokat, ne adják ki a szerződéseiket?

Ez az, amit nem ért Péterfi Attila adatvédelmi biztos sem, kifogásában azt írta, hogy a beadott módosítás egyáltalán nem részletezi az okokat, ami miatt indokolt lenne a nyilvánosság kizárása, a törvénymódosítás alkotmányossági kérdéseket vet fel.

A parlament által elfogadott MNB-törvényben Matolcsyék saját mérlegelési jogkört kapnának, hogy eldöntsék egy-egy adatról, az szerintük központi vagy devizapolitikai érdeket sért-e, vagy esetleg kiadható közérdekű adatként. Valójában azonban a közérdekű adat megismerésének jogát kizárólag az infótörvényben meghatározott legitim célok érdekében lehet korlátozni, és azt is csak bizonyos adatfajtákra szűkítve.

Kik a versenytársak?

Azzal például önmagában nincs probléma, ha az MNB egyik-másik gazdasági társaságánál üzleti érdeksérelemre hivatkozik, de ott is kizárólag az üzleti tevékenységre vonatkozó adatok tagadhatóak meg, és minden adatigénylés megtagadását részletesen indokolni kell. Olyan piacokon pedig, ahol monopolhelyzet van, nincs valós versenyben, az adatok kiadásának megtagadására nincs lehetőség.

Az, a már törvényben is rögzített felvetés, miszerint az alapítványokhoz kerülő pénz „elveszti közvagyon jellegét”, szintén szembemegy az alaptörvénnyel, a hatályos bírói és hatósági gyakorlattal. Az adatvédelmi biztos állásfoglalása szerint az MNB alapítványai közfeladatot ellátó szervek, és közpénzt kezelnek. Ez utóbbit egyébként annak ellenére, hogy a kormánypárt megszavazta a törvénymódosítót, később Kövér László házelnök és Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter is elismerte. Ilyen előzmények után sokan arra számítanak, hogy Áder János nem írja alá a parlamentben elfogadott törvénymódosítást.