De miért nem halt még mindenki éhen Észak-Koreában?

Hogy Észak-Korea a világ egyik legnyomorultabb országa, nem újdonság. Talán az mutatja legjobban, hogy mennyire mélyen vannak, hogy még az is rettentő szánalmasnak és elmaradottnak hat, amikor hencegni akarnak a külvilágnak a láthatóan teljesen kamu fejlesztéseikkel.

Május elején például több száz külföldi újságírót engedtek be az országba az állampárt kongresszusa alkalmából. Évtizedek óta nem volt példa sem pártkongresszusra, sem arra, hogy az imperialista néprontók ügynökei ilyen nagy számban grasszálhassanak a kommunista diktatúrában. És ha már ott voltak, a vendéglátók igyekeztek megmutogatni nekik lenyűgöző eredményeiket: egy földművesek nélkül is működő termelőszövetkezetet, egy rendkívül high-tech elektromosvezeték-gyárat, egy, a magyar vidéki kórházak színvonalát alulról súroló szülészeti központot.

Amikor a BBC riportere megjegyezte, hogy utóbbi egy Patyomkin-kórháznak tűnik, ahol a betegek egyáltalán nem látszanak betegnek, és orvosok se nagyon vannak, gyorsan őrizetbe vették, háromnapos fogva tartás után pedig kiutasították az országból.

De hasonlóak az országba jó drágán ellátogató külföldi turistáknak mutogatott nevezetességek is. Az örökös elnök és a kedves vezető, Kim Irszen és Kim Dzsongil szobrai, emlékhelyei és a két volt diktátornak emléket állító múzeumok mellett az 1970-es éveket idéző phenjani metró és a Szovjetunióba illő szupermarketek a nemzet büszkeségei. Miközben az égben a Koreai Néphadsereg délceg (jó 30-40 éves) gépei gyakorlatoznak, lent a földön az emberek biciklivel és szekéren járnak.

A híres megtekintős propagandaképekben benne van minden:

Szarból várat

Egyes jelek viszont arra utalnak, hogy az évtizedes rohadás mintha megtorpant volna. A példátlan pártkongresszust is pont azért hívták össze, hogy megpróbálják berúgni a gazdaságot. Bár az új vezető, Kim Dzsongun hatalmi eszközeit tekintve legalább annyira brutális és retrográd, mint elődjei, megfigyelők szerint gazdasági téren mégiscsak megmozdult valami, a kérdés inkább az, hogy a változások mennyire mélyek.

Egyre több például a kevésbé szánalmas megtekintés: Kim Dzsongun élményfürdőt és síterepet ad át, Phenjan korábban teljesen kihalt utcáin megjelentek az autók, sőt a napelemek is, a főváros az értő szemek szerint elég jelentős fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Az előző évtizedek több millió áldozatot szedő éhínségei után most valamiféle növekedés is tapasztalható a gazdaságban, bár nem sok.  

Eközben pedig töretlenül épül az észak-koreai atom- és rakétaprogram, amelynek technológiai színvonala nemzetközi összehasonlításban hiába kabaré, elég sokba kerül. Nem mellesleg azért néhány százezer embert valószínűleg már jelenlegi formájában is el tudna pusztítani.

Ami felveti a kérdést, hogy

A válasz pedig nagyjából úgy hangzik, hogy a

Míg az ország egyik fele valahol az őskor színvonalán, a gyűjtögetésből és cserekereskedelemből él, addig a gazdaság másik végletén kialakult egy kvázikapitalista-pénzcsináló osztály, amely a párttól persze nem teljesen függetlenül, de jelentős vagyont halmozott fel.

A pénzért pedig a rezsim is egyre innovatívabb módszerek után néz: most éppen az állami szintű rabszolga-kereskedelem az egyik legmenőbb bevételi forrás, de azért az ódivatú fegyver- és drogcsempészet is fut még. A külföldi étterem-üzemeltetésről nem is beszélve.

A dollárért bármit

A nyugati kocsik, a számítógépekkel felszerelt könyvtárak vagy a város többi részéhez képest hipermodernnek ható új phenjani épületek közös tulajdonsága, hogy mindegyikhez importálni kell, hiszen a helyi ipar nyilván nem tudja ezt kitermelni. Ezzel azonban sok probléma van Észak-Koreában.

Az egyik, hogy az importhoz kemény valutára van szükség, miután az észak-koreai vont hülyék lennének elfogadni a külföldiek. Viszont nem sok minden van, amit Észak-Korea el tudna adni a világnak, nagyjából a szén az egyetlen piacképes termékük. Meg a fegyverek, de az országgal szemben kismillió ENSZ-szankció van életben atomprogramja miatt, úgyhogy ezeket elég nehéz nagy mennyiségben exportálni.

Emiatt Észak-Korea a hivatalos adatok szerint éves szinten nagyságrendileg egymilliárd dolláros kereskedelmi hiányt szenved el. Tehát ennyivel több dollárt ad ki a kezéből, mint amennyit kap. Viszont a nemzetközi tőkepiacokról nagyjából ki van tiltva, de ha nem lenne, akkor sem valószínű, hogy bármelyik épeszű bank jószántából kölcsönadna a Kim-rezsimnek. Ami azt jelenti, hogy az exporton kívül más forrásból nem tudnak dollárhoz jutni. Ehhez képest mégsem mennek csődbe, pedig a józan ész azt diktálná, hogy ha valaki hosszú távon többet költ, mint amennyit keres, és nem kap kölcsönt sem, elég hamar kifut a pénzből.

A paradoxon egyik megoldása, hogy az észak-koreai állam egyik fő bevétele konkrétan a bűnözés. A rezsim annak idején létrehozott egy 39-es iroda nevű ügyosztályt, amelynek az a feladata, hogy bármilyen mocskos módszerrel is, de kemény valutát szerezzen.

Ezek a módszerek nagyon változatosak és a legnyersebbtől a kőkorszakin át az egészen kifinomultig terjednek. Az előbbi végén a spektrumnak a közönséges pénzhamisítás áll: a 39-es osztály konkrétan nagy mennyiségben nyomat kivételesen magas minőségű, de hamis amerikai dollárt. És az is előfordul, hogy ezeket Las Vegas-i kaszinókban próbálják tisztára mosni.

Állami drogkartell

Egy másik bevett módszer a drogcsempészet, ami egészen hosszú múltra tekint vissza, bár mint minden, Észak-Koreával kapcsolatos ügyben, itt sem igazán lehet tudni, hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött ez az egész, és mennyiben állami, mennyiben pedig magánbizniszről van szó.

Mindenesetre a történet egyik verziója szerint már az 1970-es években elkezdték az ópiumtermelést az ország mákföldjein. A mákot azonban az 1990-es évek mezőgazdasági katasztrófái elvitték, így később áttértek a laboratóriumi körülmények között is nagy mennyiségben termelhető metamfetaminra. A droglaborok ráadásul állítólag állami engedéllyel, rendes gyárakban működtek.

Mint minden más terméküknek, így a kristálymetnek is Kína a fő exportpiaca, bár foglaltak már le nagy észak-koreai drogszállítmányt Oroszországban, Japánban és Ausztráliában is. Kína északi, Koreával határos tartományaiban a szerfüggők döntő többsége észak-koreai kristálymetet tol, de délen is egyre népszerűbb az anyag. Olyannyira, hogy diplomáciai szinten is egyre cikibb a dolog, a phenjani rezsimet gyakorlatilag egyetlen külső szponzorként eltartó Kína ugyanis érthető módon nem annyira szeretné, ha kristályzombivá válna lakossága.

De elmondások szerint belföldön is jelentős a fogyasztás: míg Phenjanban az elit kikapcsolódásában segít a cucc, a rosszabb helyeken a gyári munkások is egész nap be vannak kábózva. Az utóbbi években állítólag csökkent az állami szerepvállalás a drogszektorban, de az űrt magánvállalkozók töltötték be, akik természetesen rendesen csorgatják a kenőpénzeket az illetékes elvtársaknak.

Becslések szerint a csempészet legalább 100-200 millió dollárt hoz évente. Ez ahhoz képest nem sok, hogy egy menőbb mexikói drogkartell ennél jóval több pénzt termel; ahhoz képest viszont elég sok, hogy ez a hivatalos kereskedelmi hiány jelentős részét fedezi.

De nem a drog az egyetlen észak-koreai csempészáru, az ország a hamis cigarettától az elefántagyarakon át az alkoholig mindennel kész üzletelni, gyakran egyébként a diplomáciai kar hathatós részvételével.

Utóbbi aktív szerepet játszik a legnagyobb bizniszben, a fegyvercsempészetben is. Egy ENSZ-jelentés szerint Phenjan szofisztikált céghálózatokon keresztül, illetve olykor kevésbé szofisztikált módszerekkel próbálja megkerülni a világszervezet szankcióit. Ilyen volt például az a 2014-es eset, amikor Panamában egy Észak-Koreába tartó hajón több tonna cukorba rejtve találtak meg két ósdi Mig-21-es vadászgépet, amelyeket a kubai elvtársaktól próbált importálni a rezsim. Két évvel korábban Phenjan Szíriába küldött rakétaalkatrészeket, és Mianmarnak, Eritreának, Tanzániának, Etiópiának, Szomáliának és Iránnak is adott el ilyen-olyan fegyvereket. Sok másik országnak is próbált, csak elég sokszor bebuktak a kísérletek.

De az ellenkező irányba is jelentős a forgalom, egy korábban a tengerből kihalászott észak-koreai rakétában amerikai, dél-koreai, brit és svájci alkatrészeket is találtak, amelyek ki tudja, milyen csatornákon jutottak be a kommunista diktatúrába.

Rabszolga-kereskedelem

A fegyver és a drogbiznisz ugyanakkor önmagában nem elég arra, hogy Kim Dzsongun sleppje mellett egy atomprogramot is eltartson. Sőt, az illegális kereskedelem fontossága relatíve csökkenőben van: egy korábbi becslés szerint az ezredfordulón még nagyjából az exportbevételek harmadát adta, de mára nagyjából tíz százalék lehet az arány.

A rezsim az utóbbi években új eszközhöz nyúlt: a kemény valuta legújabb forrása a munkaerő kiközvetítése. Ami a gyakorlatban inkább a rabszolga-kereskedelemhez hasonlatos.

Egy ENSZ-jelentés szerint az ország több mint 50 ezer lakosát küldi külföldre dolgozni, de civil szervezetek szerint a számuk elérheti a 100 ezret is. A külföldön bérrabszolgáskodók fizetésének elkobzásával az állam becslések szerint több mint 300 millió dollárhoz jut évente. Ez egy normális gazdaságú 23 milliós országban nem lenne hatalmas pénz, Észak-Koreában viszont a kereskedelmi hiány harmadát ellensúlyozza.

A munkások nagy részét Kínába és Oroszországba küldik, de a Közel-Keleten, Afrikában, sőt lengyelországi építkezéseken is találtak észak-koreaiakat. Ahogy a 2022-es labdarúgó-világbajnokságnak otthont adó Katarban is.

Egyeseknek közülük állítólag napi 20 órát kell robotolniuk, de még a szerencsésebbek is lehúznak 12-14 órát, a külvilágtól teljesen elzárt körülmények között. Enni alig kapnak, a fizetésük pedig nevetséges. Munkájuk gyümölcsét az állam nyúlja le: jövedelmük 90 százalékát elveszik tőlük.

Legutóbb áprilisban került elő a téma, amikor egy, az észak-koreai állam által irányított külföldi étterem teljes személyzete Dél-Koreába szökött. A 39-es osztály ugyanis több mint 100 éttermet visz 25 országban, egy például Amszterdamban is van. Ezek célja minden más hasonló tevékenységhez hasonlóan a kemény valuta megszerzése.

De a külföldi rabszolgamunkához hasonló folyik a kínai határ túloldalán, Tantung városában is, ahol javarészt kínai cégek dolgoztatnak észak-koreaiakat. A koncepció kicsit hasonló, mint a dél-koreai cégek számára létesített keszongi ipari park, ahol szintén észak-koreai bérmunkások termelik a pénzt a rezsimnek.

Ugyanakkor Keszongot folyamatosan fenyegetik az Észak és Dél-Korea közti politikai feszültségek. Sok kisebb-nagyobb leállás után idén februárban be is zárták az egészet, azt egyelőre nem tudni, hogy újraindul-e valaha. Kínával ha nem is feszültségmentes, de jóval kiegyensúlyozottabb a kapcsolat, Tantungot tehát elvben nem fenyegetik ilyen veszélyek. Sőt, a tantungi bérmunka a nemzetközi szanckiók megkerülésének egy elég hatékony eszköze: a városban észak-koreaiak által termelt dolgok ugyanis kínai termékeknek számítanak, így szabadon adhatók-vehetők, szemben a Jalu határfolyó túloldalán készült termékekkel. 

A piac láthatatlan, fekete keze

De ez csak a történet egyik oldala. A külső finanszírozás kreatív illegális eszközökkel való helyettesítése már évtizedek óta része az észak-koreai gazdaságpolitikának, és úgy tűnik, valamilyen módon mindig képesek biztosítani, hogy legyen egy kis dollár. Ennél azonban alapvetőbb változásnak tűnik 

Egyes beszámolók szerint a fővárosban már gyakorlatilag nyíltan megy a feketézés: a tehetősebbek - és Phenjan lakosainak nagy része a legfelsőbb réteg tagja - dollárral vagy kínai jüannal fizetnek, a boltokban konkrétan feketepiaci árfolyamokon vannak kiírva az árak.

Maga a feketepiac pedig egyes becslések szerint már a teljes termelés 40-60 százalékát bonyolítja. A piaci mechanizmusok megjelentek az ingatlanberuházások terén, a pénzügyi szektorban, sőt a nagykereskedelemben és a szállítmányozásban is. Ez utóbbiakban pedig egyes állami cégek is részt vesznek a dologban, ami arra utal, hogy a feketegazdaság nem is annyira fekete.

Egyesek már egyenesen szárba szökkenő, vagy legalábbis tolerált kapitalizmusról beszélnek, amelynek gyökerei az 1990-es évek éhínségéig nyúlnak vissza. Mivel a mezőgazdaság kisebb részben az időjárás, nagyobb részt a tervgazdaság rendszerszintű bajainak és az illetékes elvtársak emberi hülyeségének köszönhetően becsődölt, hirtelen mindenki magáról volt kénytelen gondoskodni. Ekkor kezdtek el kialakulni az informális piacok, ahol eleinte barterkereskedelem működött, majd egyre szofisztikáltabb fusizók és csempészek jelentek meg, akik általában Kínán keresztül bizniszelnek.

Őket manapság a “pénz mestereinek” nevezik az országban, és egyesek szerint mára már generációs jelenséggé vált a gazdasági tevékenységekhez való, erősen kapitalista és individualista jegyeket mutató hozzáállásuk. Mivel az éhínség alatt azt tanulták meg, hogy csak magukra számíthatnak, gondolkodásmódjuk nem igazán illik az észak-koreai tervgazdaság keretei közé, inkább a kínai seftelős, kiskapuzós, a pénz felé minden ellenálláson át utat törő kapitalizmushoz hasonlatos.

A csempészeten keresztül pedig hozzáférnek számos dél-koreai és amerikai filmhez és tévésorozathoz is, amelyek tovább formálják gondolkodásukat. Legalábbis erről mesélnek azok közülük, akik végül megszöktek Észak-Koreából. Az ő szavukban persze nem mindig lehet teljesen megbízni, de még mindig ők a legjobb források arról, hogy mi folyik odabent.

Durvább, mint a budapesti ingatlanpiac

A mai tehetős réteg - a hagyományos párteliten kívül - részben a pénzmesterekből, részben a magukat megszedő korrupt hivatalnokokból és az állami nagyvállalatok saját szakállukra is termelő közép- és felsővezetőiből áll. Azt, hogy van pénz, jól jelzi, hogy Phenjanban a jobb lakások ára forintban számolva meghaladja a 30 milliót, miközben az egy főre eső észak-koreai GDP a magyarnak kevesebb mint tizede. 

Nem csoda, hogy nemrég megtörtént a kommunista diktatúra első bankrablása is. Elterjedtek a mobiltelefonok (nagyjából hárommillió felhasználó van), a bankkártyák, Phenjanban naponta nyílnak az új boltok és éttermek, sőt még delfinshow is van az új középosztálynak. A maga módján még státuszszimbólumokat kitermelt a relatív gazdagodás, bár nem kell semmi extrára gondolni:

Ezt sokan csak azért veszik meg méregdrágán, hogy mutogathassák a szomszédnak, élelmiszerek tárolására ugyanis nem alkalmas, mert nagyon gyakoriak az áramkimaradások. Úgyhogy inkább könyveket tartanak benne. Ami már önmagában rávilágít az észak-koreai középosztálybeli lét furcsa önellentmondásaira. (A valódi pártelitnek nincsenek ilyen gondjai, az ő phenjani lakónegyedüknek külön erőműve van.)

A feketepiac térhódítása mindenesetre már elkezdte mardosni a rendszer szívét is. Kim Dzsongun ugyanis elemzők szerint kifejezetten tolerálja a feketézést, már csak azért is, mert az valószínűleg még nagyobb katasztrófát hozna, ha megpróbálna tenni ellene. Az állami tervgazdasággal szemben ugyanis a feketepiac legalább nagyjából működik, és manapság már aki számít, benne van a buliban. Egyes jelek szerint a vezetés is inkább előre menekül: maga is lazítani próbál.

Kádári színvonal

Persze nem valami hatalmas liberalizációra kell gondolni. A tavaly bevezetett reformok például

Valamelyest csökkentették a központi kontrollt a termelés felett, és nagyobb szabadságot adtak a vállalatok és termelőszövetkezetek menedzsmentjének. Egyúttal pedig - a kínai kommunisták három évtizeddel ezelőtti reformjaihoz hasonlóan - engedélyezték a földművelők számára, hogy megtartsák maguknak a többlettermést, már ha sikerül a kötelező állami beszolgáltatási keret felett teljesíteniük. A családok pedig nyugodtan termelhetnek háztájit, inkább váljanak kulákká, minthogy éhen haljanak.

Kínai mintára létesítettek néhány különleges gazdasági övezetet is, ahova külföldi befektetőket várnak. Kínai cégek néha jönnek is, bár beruházási lázról azért túlzás lenne beszélni. A dolog pedig nem is zökkenőmentes: előfordul, hogy az észak-koreaiaknál azért már jóval, de jóval kapitalistább kínaiak nem igazán találják meg számításukat a phenjani rezsimmel, és visszavonulót kénytelenek fújni befektetéseikkel.

Mindazonáltal a kínai tőke is egyre fontosabb pótlólagos forrás, és szakértők szerint a drogcsempészet jelentőségének csökkenésével párhuzamosan gazdasági szerepe folyamatosan nő. Részben tehát ez is magyarázza, hogy Észak-Koreának honnan van pénze a kereskedelmi hiánya fedezésére. 

A befektetésektől és a reformoktól azt várják Phenjanban, hogy azok javítják majd az ipar és a mezőgazdaság hatékonyságát, ami persze az eddigi, merev tervgazdasági rendszer után nem lesz nagyon nehéz. A kis lépések jelentőségét mindazonáltal nem szabad lebecsülni: Kínában és más kelet-ázsiai országokban is a mezőgazdaság hatékonyságjavulása ágyazott meg az utóbbi évtizedek elképesztő fejlődésének.

Az elv relatíve egyszerűen hangzik: ha a parasztok valamennyit megtarthatnak maguknak a termésből, akkor nyilván érdekükben áll majd minél többet termelni. Ebből lesz egy kis dugipénzük, amit vagy elvásárolhatnak, vagy visszaforgathatják a termelésbe (új ásó, kapa, öntözőrendszer, növényvédőszer, stb.), vagy félreteszik. Bármire is költik, annak nagy része a helyi gazdaságban fog lecsapódni, ami más szektoroknak is többletforrást jelent, így azok is építkezhetnek. Ha pedig inkább megtakarítanak, és ezt nem a dunyhájuk alatt teszik, akkor a pénzügyi rendszer forrásait növelik, így tehát többet lehet hitelezni, amiből több fejlesztés történhet.

A merev tervgazdasági rendszer repedezésének jeleként egyes észak-koreai gyármenedzserek már nyíltan beszélhetnek arról, hogy

Persze ennek egyelőre nagyjából annyi a realitása, mint annak, hogy a magyar önvezetőautó-ipar hirtelen megcsapja a Google-t. Viszont elég radikális hozzáállásbeli változásnak tűnnek ahhoz képest, hogy hivatalosan egy sztálinista tervgazdaságról  van szó.

Mindent mértékkel

Attól azonban egyelőre nem kell tartani, hogy Észak-Koreában beindul egy Kína-szintű fejlődés. A rendszer két fő alappillére ugyanis nem változott. Egyrészt még mindig a hadsereg az első, és a termelés nagyjából negyede a katonasághoz megy. Amíg ez így lesz, addig minőségi változás nem várható. Márpedig a phenjani rezsim nagyjából egyetlen prioritása saját túlélésének biztosítása, ennek pedig legalapvetőbb eszköze a hadsereg és annak jóltartása, illetve az atomprogram toldozgatása-foldozgatása. Amíg viszont ez így lesz, addig az is biztos, hogy az országra kivetett szankciók nem fognak enyhülni, és marad az államilag szervezett bűnözés mint bevételi forrás.

Ez alapvetően összefügg azzal, hogy a külföldtől és a külföldi befolyástól való paranoid félelem sem látszik gyengülni, ami eléggé korlátozza az ország lehetőségeit. A Kim-rezsim hatalomszemlélete ugyanis nagyjából abból indul ki, hogy a Koreai-félsziget 1948 előtt a külföldiek játszótere volt: Kínáé, Japáné és (az 1945 utáni néhány évben) az Egyesült Államoké. Ebből levonták a tanulságot: külföldi = rossz. Ebben a meglátásban gyökerezik az állami önellátást sulykoló hivatalos filozófia, a dzsucse is. Manapság részben azért is vannak kicsit rosszban Kínával, mert Kim Dzsongun szerint a vezetés egy része a kelleténél jobban aláfeküdt Pekingnek, ezért jól kivégeztette őket.

Phenjan tehát nem akarja, hogy Kína diktáljon, Kínának viszont kezd egyre cikibb lenni, hogy a Kim-rezsim robbantgatással próbálja kielégíteni feltűnési viszketegségét, és az utóbbi időben legalábbis ígéretet tett rá, hogy betartja a Phenjanra kivetett szankciókat. Amiben az az érdekes, hogy az észak-koreai export 90 százaléka Kínába megy, és az import ugyanekkora része is onnan jön, tehát jó lenne nem összeveszni. Bár nagyon úgysem fognak, mert Peking számára a legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha bedőlne a rezsim. Viszont ebből is látszik, hogy még a legjobb kvázibarátjától is fél Kim Dzsongun, tehát vélhetően a külföldi tőkével sem jönne ki túl jól. Anélkül viszont nehezen lesz gyors fejlődés.

Miközben tehát belül kicsit kinyílt az észak-koreai gazdaság, a külvilág felé még inkább bezárult.

Ráadásul a reformok azért nagyon gyerekcipőben járnak, és egy bizonyos ponton túl a pártállam biztosan nem akarja elengedni a gyeplőt. Az utóbbi évtizedekben nagyon sokszor felmerült már, hogy Észak-Korea Kína útjára léphet, de a phenjani rezsim mindig egy lépést tesz előre és kettőt hátra. A feketepiacosodást pedig azért sem kell túlértékelni, mert az ország lakosságának fele továbbra is mélyszegénységben él, vidéken még mindig gyakori az éhezés, sok helyen pedig már-már ókori állapotok uralkodnak: állatok húzzák az igát, barterkereskedelem folyik, a bicikli pedig luxusjármű.

Még mindig arról az országról beszélünk tehát, amely néhány éve ginszenggel akarta visszafizetni egy külföldi adósságát. Tavaly pedig nagy eredménynek számított, hogy sikerült annyi élelmiszert termelni, amiből majdnem el tudták tartani magukat.

Ezt jelzi, hogy a Kim Dzsong Un által a kongresszus végén bejelentett új ötéves terv nem túl részletes, és nem tartalmaz különösebb reformokat. Kim háromórás beszédében volt szó a megújuló energiáról, a fém- és vasútipar fejlesztéséről, a kereskedelem felpörgetéséről, és más egyéb, mesébe illő ötletekről, a konkrétumokról viszont nem nagyon.

Szakértők szerint mindenesetre már az is jelentős dolog, hogy van valami tervszerűség. Ami elég sokat elmond arról, hogy piaci mechanizmusok és újgazdagok ide vagy oda, még mindig nagyon mélyen van az észak-koreai állam. Cserébe amilyen mély, legalább ugyanolyan érdekes lesz a következő néhány év a rendszer szempontjából. 

(Borítókép: Az észak-koreai zászlót tartva éneklik az ország himnuszát fiatalok egy labdarúgó mérkőzés előtt Phenjanban. Fotó: Damir Sagoj/Retures)