Hatalmas bizniszek árnyékában rohadhatnak tovább a műemlékeink

Tévedett, aki azt hitte, néhány régi épület már nem tud nagy port kavarni a 21. századi Magyarországon. A műemlékügy az utóbbi időben egyre érdekesebbé válik, csak úgy röpködnek arrafelé milliárdok és a grandiózus elképzelések: egy kastélyvásárlás itt, egy várfelújítás ott, nagyszabású programok indulnak, közben menetrendszerűen áll a bál az politikai érdekek mentén ide-oda ráncigált örökségvédelmi intézményrendszer körül. 

Az alapgondolattal, vagyis hogy a mostoha sorsú hazai műemlékvédelemre ráférne már egy jól kitalált támogatási rendszer, biztosan nem lőtt mellé a kormány. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ennek a legjobb módja, hogy kizárólag olyan méregdrága kirakatprogramokat futtatnak, mint a nemzeti vár- és a kastélyprogram, illetve hogy előre nehezen kalkulálható mennyiségű adókedvezményt osztanak ki egy visszaélésekre is lehetőséget teremtő szabállyal, miközben az intézményrendszert kézivezérlésűvé alakítják, a műemlékállomány legnagyobb részével pedig továbbra sem törődik senki.

Ömlenek a milliárdok 

A kormány megnyitotta a pénzcsapokat a műemlékvédelem területén, de kétséges, jó helyre folyik-e majd a sok támogatás. A hamarosan induló nemzeti kastélyprogram keretében 2020-ig 35 helyszínt - 15 kulturális-turisztikai és 20 egyéb műemléki épületet - újítanak fel összesen 43,8 milliárd forintból, amiből 33,8 milliárd forint EU-s forrás, 9,9 milliárd forint pedig hazai költségvetési támogatás.

Ez rengeteg pénz, de tegyük hozzá, hogy ennyi kastélyra ennek akár sokszorosát is el lehetne költeni, ezért a mostani kastélyprogram az érintett kastélyoknak sem jelent megoldást önmagában. A legtöbb helyen a ráfordítás csak korábbi munkálatok befejezésére, vagy az első ütem megkezdésére lesz elég.  

Párhuzamosan fut majd a 25 milliárdosra tervezett, 34 várat érintő nemzeti várprogram is, amelynek finanszírozása egyelőre bizonytalan, de úgy tűnik, rendesen a zsebébe kell nyúlnia az államnak, mivel az uniós források korlátozottan hívhatóak le erre a célra. A vár- és a kastélyprogram összköltsége közel 69 milliárd forint, ennyi pénzt a műemlékügy régen látott. 

Ezekhez még vegyük hozzá a költségvetési kiesést, amit az új adócsomagban megbúvó, helyi vagy műemléki védettségű épületek karbantartására és felújítására igénybe vehető társasági adókedvezmény jelent. Ennek mértékét egyelőre csak becsülni lehet, a költségvetésben a kormány maximum 1,5 milliárddal számol, ami eltörpül például a sporttámogatások után leírható tao-kedvezmény okozta 91 milliárdra becsült kiesés mellett. Kérdés persze, hogy ez mennyire reális, az új szabály ugyanis kifejezetten nagyvonalú.  

A műemlékezés lehet a nemzeti tőkések új hobbija

A felújítás költsége 100 millió euróig (kb. 31 milliárd forintig) jogosít a kedvezményre, ezen kívül költségként is leírható. Ezt a kedvezményt tulajdonosok, lízingelők, vagyonkezelők vehetik igénybe, feltéve, hogy nyereséges vállalkozásokról beszélünk. Ha nem, akkor még mindig beszállhat egy bank a felújításba, mivel a finanszírozót is megilleti a bónusz. A vagyonkezelőkre vonatkozó rész azért is lehet érdekes, mert tavaly ősszel L. Simon László kulturális államtitkár azt az ötletet dobta be, hogy adják ki a kastélyprogramban nem szereplő

cserébe felújítást és a látogathatóság biztosítását várnának. Erről azóta nem szavaztak, de ha átmegy, az az új szabály fényében elég jó lehetőség lehet a kiválasztottaknak. 

Az üzemeltetők sem járnak rosszul: ők legfeljebb 50 százalékig csökkenthetik adóalapjukat. Ha pedig magánszemélyként tulajdonlunk egy épületet, akkor  érdekkörünkbe tartozó vállalkozás illetékmentesen adományozhat pénzt a felújításra.

Utóbbi kitétel lehetőséget teremthet rá, hogy a szabálynak megfelelő emberek

A pénzt tehát nem sajnálják, na de kitől és mire? Egyfelől a nagyszabású, ám valójában csak az műemlékállomány töredékét érintő projektekre, másfelől pedig azoktól a tőkeerős, nyereséges cégektől, és tulajaiktól, akik műemlékeket birtokolnak, és akik közt az utóbbi időben gyanúsan sok kormányközeli figura bukkant fel. A nem vállalkozó, és befolyásos mecénással sem rendelkező magánszemélyek, illetve a nonprofit cégek - melyek akár sok műemléket fenntartó önkormányzati, vagy egyházi vagyonkezelők is lehetnek, és már eleve mentesülnek a tao-fizetés alól - viszont kimaradnak a buliból. 

Az automatikusan járó kedvezmény megítélése változó a műemlékes berkeken belül, egyesek szerint jó, hogy az automatizmus csökkenti a bürokratikus terheket, többek szerint viszont jobb lenne egy erősebb szakmai kontrollt lehetővé tevő, pályáztatásos rendszer a kedvezmények odaítélésére.

Mindeközben az elmúlt években annyi nézőpontváltás, átszervezés, és politikai indíttatású személycsere jellemezte a műemlékvédelmi intézményrendszert, hogy nehéz már hinni a szakmai és hatékonysági szempontok érvényesülésében.

Kaotikus a műemléki nyilvántartás

A műemlékvédelem önálló területként a 19. század folyamán jött létre, korábban a régi épületeket a tulajdonosok mindenféle állami kontroll nélkül lebonthatták, átépíthették, vagy hagyhatták lerohadni, ha akarták.

A romantika korában megerősödött erősebb nemzeti és történelmi tudat szülte csak meg azt az elképzelést, hogy az épített örökségnek lehetnek olyan részei, amelyeket akár a tulajdonjog korlátozásával is érdemes megtartani az utókor számára. Magyarországon 1881 óta beszélhetünk intézményi szintű műemlékvédelemről, ekkor alakult a Műemlékek Országos Bizottsága. A terület a huszadik század folyamán bontakozott ki igazán, a műemlékvédők az ókori, középkori épületek után korban közelebbi stílusirányzatokban épült és változatos funkciójú épületek közül is egyre többet találtak megőrzésre méltónak.

Evidens, hogy a Mátyás templom műemlék, de ugyanígy műemlék például a Kelenföldi hőerőmű, a Közvágóhíd és egy csomó egyszerű pesti lakóház vagy régi parasztház is, nem beszélve a számolatlan szoborról, víztoronyról és társaikról. A műemlékvédelem kisgömböc-szerű terjeszkedésének eredményeképpen ma a területért felelős Forster Központ adatai szerint mintegy

Nem is nagyon megy egyik sem, pedig mielőtt bármit is kezdünk az állománnyal, először legalább tisztába kellene kerülni vele, mivel is dolgozunk.

A műemlékek megyei bontású jegyzékének összeállításába már többször belekezdtek, legutóbb a kétezres évek elején, de a projekt ismét félbe maradt. 2005 és 2008 között összesen 8 megyényi kötet készült el, azóta nem történt előrelépés ebben az ügyben, és az eltelt időben az ezekben szereplő adatok is részben elavulhattak. Olyan, a nyilvánosságnak hozzáférhető lista, amely az összes védett épületet tartalmazza akár csak felsorolásszinten, nem létezik, és a Forster Központ arról sem adott nekünk adatot, hogy hány műemlék van állami és hány magántulajdonban. 

Sok a szívás egy védett épülettel

A műemlékek tulajdonlása nem csak játék és mese, sőt gyakran elég nyűgös dolog, egy sor olyan kötöttséggel, költséggel és felelősséggel jár, amit jellemzően nem azok viselnek, akik a látványuk szépségét kiélvezik. Egy omladozó műemlékház a homlokzattal a háttérben szelfiző turistáknak biztosan nagyobb öröm, mint azoknak, akik benne laknak, és a mondjuk szeretnék felújítani, de ezt csak egy rakás engedély és pluszköltség árán tehetik meg.

A műemlékek hasznosítása szintén nehézkes terület. A birtoklásukkal járó hátrányok enyhítésének a legjobb módja, ha az épület olyan anyagi vagy közösségi hasznot hoz, ami kompenzálja a tulajt, jobb esetben plusz nyereséget termel. A legkézenfekvőbb fejőstehén ebben az esetben nyilván a turizmus, a helyzet viszont úgy áll, hogy ehhez egyszerűen

Ilyen mennyiségű műemlékkel el kell engedni azt a képzetet, hogy a hasznosítás piaci alapon megoldható, ha az államnak és a közösségnek fontos ez a műfaj, akkor pénzt és szakértelmet kell áldoznia rá.

Túl jól el vagyunk látva kastélyból 

A műemléképületek leginkább szem előtt lévő darabjai a zömében egyházi tulajdonú és egyértelmű felhasználású templomokon kívül a kastélyok. Ezek a hazai műemlékügy és a műemlékhasznosítás rákfenéinek szemléltetésére is alkalmasak, ezért most maradjunk egy kicsit náluk. 

A kastélyprogramban csak 35 épület újul meg, de ma Magyarországon összesen 500-1000 kastély van, hogy pontosan mennyi, azt nem lehet megmondani, mert a kastélyságnak nincsenek egyértelmű követelményei. Mindenesetre a kastélyok száma még konzervatív becslés szerint is a sokszorosa annak, amit egy ekkora országban jövedelmezően működtetni lehet az idegenforgalomra alapozva. Tehát a kastélyokra is áll: hacsak nem akarunk köztük drasztikusan szelektálni, nincs olyan lehetőség, hogy nem költünk rájuk közpénzt. 

A kastélyok turisztikai hasznosítása nagyjából kétféle irányban lehetséges: lehet csinálni belőlük kastélyszállót vagy múzeumot. A korlátai mindkettőnek jól láthatók. A puszta közepén, isten háta mögötti, vagy jellegtelen településeken nem érdemes őket megnyitni, csak ott, ahol a kastélyon kívül is van néhány turistáknak érdekes dolog.

eredeti gazdáikat ugyanis nem ez a szempont vezérelte a helyszín kiválasztásakor.

Egy nem ideális helyen lévő hotel pillanatok alatt csődbe megy, kivéve persze ha a cél nem is nyereségtermelés, hanem jegybankárok ingyenes nyaraltatása, egy újabb vidéki múzeumot pedig tényleg csak akkor érdemes nyitni, ha van valami jobb ötlet annál, mint hogy rakjuk tele kitömött állatokkal.

Egyéb esetben jobb megoldás lehet feladni a nagyra törő idegenforgalmi elképzeléseket, és inkább odahelyezni egy közintézményt, vagy olyan funkcióban gondolkodni, ami kevésbé reprezentatív, de cserébe aktív része lehet a helyi közösségek életének. Erre valószínűleg a nemzeti kastélyprogram keretében megújuló kastélyok jó részénél is szükség lenne, a listát megnézve több olyan helyszínre is bukkanhatunk, ahol nem lehet kimagasló idegenforgalomra számítani egy új múzeumtól. 

A különféle funkciók nem feltétlen zárják ki egymást, többek között a felújított edelényi kastélyban alakul hasonló próbálkozás. A hátrányos helyzetű borsodi településen szürreális látványt nyújtó épület alapvetően múzeumként üzemel, de emellett klasszikus művházas programok is vannak. Ha a tervek szerint valósul meg a fejlesztés második üteme, a parkjában lévő rossz állapotú sportpálya helyén közösségi tér, gyerekrendezvényekhez való szabadtéri színpad létesülhet, és a kastély a jövőben a helyi iskolával is együttműködne a különböző etnikai hátterű tanulók készségfejlesztésében.

Ez persze részben egyelőre csak jól hangzó marketingszöveg, amivel le lehet hívni a pályázati pénzeket, de a szegény térségekben működő kastélyok jövőjére jobb megoldásnak tűnik, mint egy hermetikusan elzárt kastélyszálló vagy egyfunkciós reprezentatív tér. 

Folyton útban lévő mostohagyerek a műemlékvédelem

Az egész mizéria hatékony menedzselésére szolgál a műemlékvédelmi intézményrendszer, ezt viszont a rendszerváltás óta állandóan változtatják, ide-oda dobálják egymás közt a tárcák, miközben a finanszírozása sosem állt biztos lábakon. Sok országban a műemlékvédelemre valamilyen meghatározott adóból, vagy más fix költségvetési bevételből van pénz. Nagy-Britanniában például a lottóból befolyó összeget költik a területre, ami kifejezetten bőséges forrást jelent.

Magyarországon a rendszerváltás után egy darabig az üzemanyagokat terhelő környezetvédelmi adó egy részét fordították erre a célra, ami mögött a logika az volt, hogy a közlekedés nem csak a természeti, de az épített környezetet is rongálja. A műemlékvédelem aztán 1998-tól az környezetvédelmi-építésügyi területtől átkerült a kulturális minisztériumhoz, ezzel ez a fix finanszírozási modell is megszűnt.

A műemlékvédelmet 2001-ben az első Orbán-kormány a műtárgyvédelemmel és a régészettel együtt behúzta az újonnan létrejövő Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alá. A terület továbbra is viszonylag alulfinanszírozott maradt, viszont a hivatal a szakmai szempontok szerint, önállóan működött, rendszeresen voltak kisebb-nagyobb konfliktusok az aktuális kormányok és a műemlékvédelmi hatóság között, sokak szerint ez is lett a hivatal veszte. 2012-ban aztán L. Simon László kulturális államtitkár ténykedése alatt mindenki meglepetésére

állítólag azért, hogy kirángassák a műemlékvédelmet az elefántcsonttoronyból és rugalmasabb, "ügyfélbarátabb" irányba vigyék el.

Ekkor sokan arra számítottak, komoly gyomlálás kezdődik a műemlékek között, ez végül csak részben valósult meg. A műemléknyilvántartás felülvizsgálata során töröltek ugyan tételeket, de az új irányvonal inkább abban mutatkozott meg, hogy már nem olyan könnyű valamit műemlékké nyilváníttatni: míg korábban évente akár több tucat új épület kapott védettséget, most évek óta létszámstop van. 

Újjászervezés után sem tetszett a politikának

A KÖH hirtelen megszüntetése nyilvánvaló tévedésnek bizonyult, főleg, hogy nem volt helyette más, ami átvehette volna az intézmény szerepét, így az egyes feladatokat újra szétaprózták. A hibát később maga L. Simon is elismerte - "Szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy a politikus tévedhetetlen", mondta ennek kapcsán egy sajtótájékoztatón -, ezután nem sokkal pedig az is kiderült, hogy nagyjából visszacsinálják az egészet más néven. A 2014-ben létrehozott Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központban újra összefogták a KÖH-ben együtt kezelt egységeket és vaskos költségvetési támogatást ígértek a területnek, ugyanakkor az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy cserébe teljes

Ezt leginkább onnan lehet tudni, hogy a Forster Központ kétéves fennállása óta már a harmadik igazgatóját fogyasztja, ami még a KÖH-ös idők gyakori vezetőcseréihez viszonyítva is feltűnik. A központ első vezetője a Rogán Antalhoz és Habony Árpádhoz közel álló Cselovszki Zoltán volt, de nem húzta sokáig. Hivatalosan rugalmatlansága miatt távolították el a terület éléről, de könnyen lehet, hogy az ekkoriban a tetőfokára hágó Lázár-Rogán ellentét volt az igazi oka, hogy nem maradhatott a Miniszterelnökség alá tartozó Forsternél.

Őt a szakmai körökben elismert, Sághi Attila váltotta, akinek regnálása alatt az intézmény botránymentesen működött, de ő sem bírta ki egy évig a központ vezetőjeként, a hivatalos indoklás szerint szintén nem volt elég rugalmas. Az újabb mondvacsinált indok nem tűnt meggyőzőnek, különösen mert Sárváry István, L. Simon bizalmi embere vette át pozíciót közvetlenül azután, hogy az ő helyettes államtitkári állását megszüntették a Miniszterelnökségnél. Nem kizárható, hogy neki kellett a hely, pláne mert a kulturális államtitkárral a Magyar Narancs írása alapján korábban is előfordult, hogy érdemi szakmai tapasztalattal nem rendelkező földijeit juttatta álláshoz a Forsternél.

Alig állt fel újra, már szét is verhetik 

De még ennyi önállóság is sok volt:

A központ feladatait az utolsó kiszivárgott információk alapján már idén nyártól a Miniszterelnökség, az állami tulajdonú Budavári Ingatlanfejlesztő Kft. és sajtóértesülések szerint a Fekete György-féle Magyar Művészeti Akadémia veszi át. Az intézmény ismételt szétszabdalása a bürokráciacsökkentés, a rugalmasság, a befektetőbarátság nevében épp az ellenkező irányba mutat, mint amit a kiemelt programokkal és az adókedvezménnyel üzenni szeretne a kormány, vagyis hogy fontos lenne a műemlékvédelem ügye.

A 20 ezer hazai műemlék közül, amelyeknek még a korrekt felmérésére, nyilvántartására sincs forrás, most elkezdenek rendbe rakni ötvenet összesen 69 milliárd forintból, miközben a Forster Központ teljes idei költségvetési támogatása 3,7 milliárd forint volt. Érdekes egyébként, hogy dacára annak, hogy a Forster szerepel a jogutóddal megszűnő háttérintézmények kiszivárogtatott listáján, még a 2017-es költségvetési törvénybe is előirányoztak számára közel 5 milliárd forintot - ezzel mondjuk nincs egyedül, több másik elvileg beszántásra kerülő szervezettel is számolnak, ami arra utalhat, hogy mégsem lesz olyan gyorsan levezényelhető a procedúra. 

A terület önállóságának csorbítása veszélybe sodorhatja a szakmai garanciák érvényesülését a várhatóan beinduló építkezéseknél, amiből elég ízléstelen dolgok sülhetnek ki - ilyesmiből eddig sem volt hiány -, de ez még csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy egy ilyen rendszerbe könnyebben beleférhet a műemlékállomány önkényes kezelése, aminek eddig a felelősök többé-kevésbé hatékonyan álltak ellen. Hamarosan ugyanúgy beindulhat a személyes érdekek mentén történő törlés, mint az újabb elemek indokolatlan felvétele a védett épületek közé attól függően, hogy az adott épületnél mi a befolyásos tulajdonos érdeke.