Mindenki idegesíti a gépet

Már vagy egy mérföldnyire a várostól lehetett látni az apró házak közül felcsapó sűrű, fekete füstöt. Indiánok? Vagy Kegyetlen Lewis bandája jött át megint beszedni a sarcot? Mindegy, nem az én ügyem.  Óvatosan baktattam mégis arrafelé, miközben legszívesebben lazábbra engedtem volna a ponchómat és arcomba húztam volna a kalapomat.

A korábban zöldellő, apró lankákkal szegélyezett vidék a település szélén már kietlenebb, homokos úttá változott, mogorva, száraz ördögszekereket fújt át rajta a szél. Régi érmét pörgettem erőltetett nyugalommal az ujjaim közt, és kezdtem bánni, hogy pisztoly nélkül érkeztem.

A csetepaté hangja erősödött, és ha lett volna sarkantyúm, nem hallottam volna a csengését. Közben eldobtam a cigarettát, a másik irányba pedig hegyeset köptem, az égő olaj bűze és a kavargó por elegye elviselhetetlenül marta már az ember torkát. Egy csapat koszos gyerek szaladt felém. „Hé kölyök, szeretnél keresni egy dollárt?” – szóltam volna oda az egyiknek, de rájöttem, hogy biztos rögtön arra kérnének, hogy legyek az új seriffhelyettes Tégláson vagy Hosszúpályiban. De hiába is tették volna, most nem arra szólt a megbízatásom, hogy igazságot osszak. Én a böszörményi 

jöttem megnézni.

Magyarországon nem nagyon tudta még kinőni magát az igazi redneck szórakoztatóipar. Egy magyar cowboy nem is tudna kétségbeesni, hogy hétvégén rodeóra menjen, pankrációra vagy monster truck show-ra, mert nálunk még eléggé gyerekcipőben járnak ezek a programok. A versenyzőbb típusú hazai mezőgazdasági dolgozóknak is akad viszont egy rég bejáratott, profi rendezvény: ez a 2003 óta futó traktorhúzó verseny Hajdúböszörményben. 

A böszörményi cowboyokhoz már csak azért is érdemes ellátogatni, mert baromi jó tájszólás van arrafelé, olyan, az életet frappánsan leíró kifejezésekkel tarkítva, mint például a „há, de nem? há de de”. 

Hajdúböszörmény, 2011, csemegekukorica betakarítás, Formula-GP Kft.

Mi más lehetne manapság az alföldi cowboy paripája, mint a traktor? Ennek megfelelően az iparági érintettek jelentős részét megmagyarázhatatlanul szentimentális viszony is fűzte a vasakhoz, az eseményen sokan meg akartak simogatni, szeretgetni egy-egy szebb traktort. A szemérmesebbek csak rájuk mosolyogtak, vagy fotózkodtak egy-egy nagyobb géppel. De ha bárhol kinyitottak egy traktormotort, ott borítékolhatóan egy pillanat alatt izgatott, lebarnult férfiak hada tolongta körül a csodát. 

Nagyon hangos, elég büdös, közepesen izgalmas

Maga a verseny abból áll, hogy nevetségesen nagy motorokat raknak traktorokra, gyakran többet is, aztán ezek az erőgépek megpróbálnak elhúzni soktonnányi súlyt. A pálya sáros és egyenes, aki el tudja húzni az alapsúlyt száz méterre, az mehet a döntőbe. Sajnos a döntőre csak két életképes traktor maradt, a többi elfüstölt vasárnap az előfutamok során, vagy eleve nem volt elég erős.  

De nem is ez volt a rendezvény lényege, hanem inkább a zaj és a füst. Ezek a 2000-2500 lőerős traktorok olyan zajjal pörögnek fel, hogy a fesztivál végében is remegtek az ember belei, egy mellettem álló kisfiúnak egy elnyújtottabb indulás lerázta a napszemüveget fejéről, Richter-skála szerinti 8-as földrengést jeleztek a lerakott sörök, és a rutinos, eleve füldugóval érkező szakértőkön kívül a többiek – gondolom – még napokig csak kiabálni tudtak egymással.

Másrészt iszonyú sűrű fekete füsttel mentek ezek a gépek, amit rendre egy kisebb gyárkéménnyi kipufogó lökött vastagon tíz méter magasba. A közönség legnagyobb örömére: azután volt a legnagyobb hurrázás, ha alkalomadtán egy fél lelátót teljesen beborított a füst és az égett gázolaj szaga.  Külön bónusz volt, ha néha kicsit lángot vetett valamelyik traktor. Az egyik holland vagy dán csapat a klasszikus „the smell of diesel makes me horny” (a gázolaj szagától kanos leszek) jelmondattal nyomult, annyit legalább biztosan megtanulhattam, hogy ez rám a legkevésbé sem igaz. 

A futamok közben a főlelátó mellől egy sámánszerű cowboy porondmester hergelte a tömeget. Itt nem hatalmas „jíííhááá”-kra vagy mariachi trombitálásra kell gondolni, hanem követlenül drukkolt a versenyzőknek, akik majdnem mind az ismerősei voltak. Meg is tudhattuk például Szabó Zoliról, hogy „görcsöl a gyerek, az egész gyerek egy nagy görcs”, de ez csak arra vonatkozott, hogy Zoli izgult nagyon.  „A nagy izgalom után az apja majd biztos befizeti egy wellnesshétvégére" – hangzott el még a biztatás a hangulatfelelőstől. „Ami gondolom, a kukoricaföldön lesz” – folytatta hamar, gyanús, hogy épp egy felhúzott apai szemöldök láttán. 

És hogy Zolinak az élete a traktorhúzás, ha kell, a fogával is elhúzná a célig az egészet a helyi mezőgazdasági szakközép tanulója. Gyönyörűt is húzott Zoltán az amatőr kategóriában, már amíg bírta „Mint a Villám” nevű gépe.  

A tinédzser cowboyok egyébként gyakran felvették a kis barátnőiket is a traktorukra méltóságteljesen parádézni, de ez teljesen magától értődőnek hatott, Lancelot lovag se szállíthatta volna haza illőbben Guinevere királynét az aktuális hőstett után.   

Még a porondmester direkt marketingje is elment, bár kicsit sokszor tudhattuk meg, hogy „Újhelyi Pista közben a sportcsarnokban árul Lada Nivát”, vagy hogy „Petikém/Gabikám, most már aztán legyél te is agrárgazdasági kamaratag!”. „Jól kibasznál vele” – hangzott el az első ilyennél mögülem a kritika. „Aztán fizethetné a tagdíjat a semmiért” – szólt tovább az őszinte reakció egy ezek szerint szkeptikusabb helyi szereplőtől. 

A nagy melegben elég kevés árnyék volt, izzadtak is a nézők rendesen, különösen a talpig overallba bújt versenyzőknek lehetett kemény órákat kihúzni így. Meg is kérdeztem az egyiküket, hogy ha netán befinganak egy ilyen versenyruhába, akkor az csak akkor jön-e ki, amikor leveszik. Nagyjából azt mondta, hogy a végére bőven beizzadnak annyira, hogy ezt már lehetetlen legyen külön mérni. 

Buli az élet

Alapjáraton viszont a traktorzúgás és a penetráns gázolajszag közepette is megmaradt a rendezvény társasági eseménynek. Rég nem látott ismerősök koccintottak kurjongatva és simogatták egymás sörhasát, gyerekek szaladgáltak önfeledten a pedálos traktoroktól a megvehető játéktraktorok vagy a traktoros pólók felé, és sok fiatal úgy kiöltözött, mintha esküvőről esett volna be miniszoknyában kacsázni a porba. Vagy épp ingben és elegánsabb cipőben szemlélni a napon egy-egy bőgő-füstölgő traktort.  

De voltak olyan csoportok, akik gyakorlatilag baseballmeccsen érezték magukat, 10-15-en leültek a lelátó egyik megfelelő részére pár hűtőládával, és maximum pisilő vagy ételszerző missziókra küldtek csak ki néha egyes családtagokat.  Jó tudni azt is, hogy nyugati társaikkal ellentétben a keleti cowboyok nem fogukkal tépik ki a whiskysüveg dugóját, hogy aztán körbeadják, hanem dobozost sört isznak és pálinkát. Esetleg tequilát, de az sportszerűtlenül olcsó volt a többihez képest.

A traktorrodeón emellett egyáltalán nem country szólt, a mi countrynk a coronita veretős volt végig. Sőt, még még cowboykalap se volt a többségen, erős konkurencia volt ugyanis a régebb óta elérhető baseballsapka és a szalmakalap is. Sportmezeknél viszont a Serie A tarolt, az olasz bajnokság lehet a legnépszerűbb a traktorosoknál.  

A rendezvény egyébként nem olyan olcsó, 3200 volt a beugró egy napra, amivel persze mondjuk a Szigethez képest simán versenyképes. A szervezés miatt sem kell aggódni, látszott, hogy nem most csinálták először, egyáltalán nem volt szemetes, vagy mondjuk mindig lehetett találni normális vécét vagy sor nélküli sörárust, pedig 6-7 ezren biztosan ott voltak a kis mobilaréna környékén. A keleti cowboyfesztivál mégis inkább azoknak lehet jó, akik az átlagnál jobban kedvelik a lóerőket működés közben szemlélni, szagolni és hallgatni. Csak ők is vigyenek füldugót a családnak.