Meg lehet nyugodni, 2017 még rosszabb lesz, mint 2016 volt

Bár valamilyen okból kifolyólag 2016 sokak szerint rettenetes év volt, ez igazából sem a celebhalálokon, sem a gazdasági adatokon nem látszott. Hiszen brexit-népszavazás ide, Donald Trump oda, kínai lassulás amoda, a világgazdaság egészen jól átvészelte az évet. Olyannyira, hogy a tőzsdék például rekordmagasban zárták 2016-ot, és valamiért mindenki bizakodva néz az új év elé, a várakozások szerint még jobb év vár ránk gazdaságilag.

Ami persze túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, és az ilyen esetekben azért nem árt legalábbis gyanakodni. Már csak azért is, mert az ilyen optimista jóslatok már vagy jó tíz éve nem nagyon akarnak bejönni. Másrészt azok a dolgok, amik miatt 2016 politikailag kiemelkedően rossz volt (azaz Trump megválasztása és a brexit), idén fogják majd igazán éreztetni hatásukat, tehát 2017-től illene még jobban félni.

A tisztánlátás végett tehát összeszedtük, hogy mit mondanak a bizakodók, és hogy mit válaszolnak a bizakodásra azok, akiket nem kábított el a posztfaktuális korszak sikereibe vetett hit rózsaszín köde, és továbbra is kitartóan várják a világgazdasági világvégét. 

A tavalyi év meglepetései és az idei év baljós előjelei ellenére a legtöbb neves elemzőház szerint 2017-ben javulni fog a világgazdaság teljesítménye. Optimizmusra meglepő módon bőven van ok, a bizakodás forgatókönyve elsősorban azon alapul, hogy

• Donald Trump hatalomra jutása után egy jelentős gazdaságélénkítő programmal kezd majd, és kampányígéreteinek megfelelően rengeteg pénzt csatornáz majd infrastruktúra-építésbe és egyéb beruházásokba, felpörgetve ezzel a világ legnagyobb gazdaságát;
• de általában véve is üzletbarát politikát hoz majd az új republikánus elnök Amerikában, így tehát nő a profit, jól járnak a cégek, mindenki hízhat, aki elég közel tud kerülni a fazékhoz;
• nemcsak Amerikában jön stimulus, Európában az Európai Központi Bank monetáris eszközökkel ad majd lendületet a gazdaságnak, és lassan tízévnyi bukdácsolás után végre az eurózóna számára is felsejlik a fény az alagút végén;
• elkezdenek ugyan csordogálni a brexit-tárgyalások, de nem avarnak sok vizet, senki nem akar fejjel menni a falnak;
• az újabb, brexithez hasonló meglepetések pedig nem valószínűek Európában, a francia és a német választás sem okoz majd meglepetést, de a hollandoknál sem rezeg különösebben a léc;
• emellett két fontos feltörekvő gazdaság, Oroszország és Brazília is kikecmereghet a recesszióból idén,
• sőt ha Trump a várakozásoknak megfelelően kibékül Vlagyimir Putyinnal, és így feloldják az oroszokkal szembeni szankciókat, annak rövid távon biztosan pozitív gazdasági hatásai lesznek, főleg ha ebben az Európai Unió is kénytelen lesz követni az Egyesült Államokat;
• és hiába riogatnak már nagyjából tíz éve a kínai válsággal, semmi jele, hogy jövőre hirtelen véget érne az utóbbi 40 év legnagyobb gazdasági sikersztorija;
• a pozitív fejlemények fényében tőzsdék tovább emelkedhetnek, a bérek és a termelékenység növekszik, és mindenki boldogan él, még vége nem lesz az évnek;
• különösen Magyarországon, ahol jön a növekedési csoda, vagy legalábbis az államilag felpörgetett választási gazdálkodás;

Ám hiába jövendöli a legtöbb elemző, hogy jövőre minden egy kicsit jobb lesz,

Itt van például rögtön az első: igazából a nagy derűlátás leginkább abból táplálkozik, hogy Trump elnöksége egyáltalán nem is lesz rossz, sőt nagyon is jó lesz. És hát pont ez az az a pont, ami a legkevésbé előrejelezhető. 

Már az amerikai választási kampányban kiderült, sőt igazából az amerikai tévéműsorokat szorosabban követők számára már az 1980-as évek óta világos volt, hogy Donald Trump szereti keverni a szart, szeret nagyokat mondani, nem tud veszíteni, minden kis piszlicsáré dologban muszáj visszavágnia vélt és valós sérelmeiért, stb.

Na, hát megválasztása óta is bizonyította ezeket a dolgokat, csak most éppen nem egy tévés valóságshowban, hanem a nemzetközi diplomáciában tette mindezt. Kínával például már el is indult a szájkarate, még elnökké sem kellett válnia, hogy rögtön geopolitikai miniválságot kreáljon, az oroszokkal pedig közben új, baráti atomfegyverkezési versenyt akar.

Viszont gazdasági programjáról továbbra sem tudunk sok konkrétumot, csak annyit, hogy a piacok nagyon bíznak benne. A nagy bizakodásban viszont mintha ezek a piacok elfeledkeztek volna róla, hogy

ezért aztán abban is elég erősen lehet bízni, hogy elnöksége alatt jó néhány nagyobb balhét kavar majd. Trump veszélyeiről korábban itt írtunk részletesen.

A nagy kockázatok pedig röviden a következők:

• Protekcionizmusa miatt a külvilág nem részesül majd az amerikai élénkülés gyümölcseiből,
• sőt elég valószínű, hogy Trump kereskedelmi háborút szít Kínával, amivel mindenki rosszul jár.
• A fiskális élénkítés nem jól sül el, kidobott pénz lesz a nagy infrastruktúra-fejlesztési program, Amerikai viszont jól eladósodik. Emellett szól, hogy a jó és hatékony infrastruktúra-fejlesztést nem lehet rohamtempóban csinálni, ahhoz idő és rendes tervezés kell, ergo annak nem sok értelme van, ha csak úgy odadob az infrastruktúramáglyára az állam egy nagy rakás pénzt.
• Viszont ha bejön, ha nem, az inflációt beindítja a költekezés, ami nem feltétlenül lesz jó.
• Részben emiatt is, részben az eltérő gazdaságfilozófiai nézeteik miatt, de eleve konfliktusosnak ígérkezik Trump és az amerikai jegybank, a Fed kapcsolata, ami nem jó jel.
• De általában véve az egész üzletbarát Trump-politika fő önellentmondása, hogy tovább mélyíti majd Amerika vagyoni-társadalmi megosztottságát, és pont azokat a mérges fehér melósokat sújtja majd, akik Trumpot hatalomra juttatták.
• És akkor a klímaváltozásról még nem is volt szó,
• vagy arról, hogy az orosz béküléssel geopolitikailag nagy öngólt rúgna, hiszen ha Vlagyimir Putyint kevésbé szorítják a szankciók, nyilván többet tud majd garázdálkodni.

De a legnagyobb baj még csak nem is ez, hanem hogy Trump teljességgel kiszámíthatatlan, ezért aztán kicsit felesleges is okoskodni rajta, hogy mi lesz, mert valószínűleg még Trump sem tudja. Ami alapvetően aláássa az egész bizakodós-optimista verzió megalapozottságát.

Idén három európai választáson támad majd a szélsőjobb, bár Franciaországban és Németországban várhatóan nem kerülnek kormányközelbe, és Hollandiában sem valószínű, hogy a Szabadságpárt képes lesz koalíciót alakítani. Ha meg nélkülük csak kisebbsége kormány tud alakulni, az sem feltétlenül a világvége: a Szabadságpárt korábban is támogatott már koalíción kívülről jobbközép kormányt, de azért ahhoz minden másik nagy pártnak túl cikik, hogy nyíltan együtt kormányozzanak velük.

Persze tavaly ilyenkor a brexitet és Trumpot sem vette komolyan senki, szóval meglátjuk. Marine Le Pen francia elnökválasztási győzelme például hiába tűnik most teljesen esélytelennek, ha valamiféle csoda folytán mégis bekövetkezne, borítaná Európa politikai térképét.

A fő probléma viszont az, hogy a szélsőjobb erősödése csak tünete Nyugat-Európa súlyos strukturális problémáinak, amelyek miatt (Amerikával ellentétben) az eurózóna 2009 óta nem képes rendesen kilábalni a válságból. Ezek a strukturális gondok pedig nem egy-két év alatt fognak megváltozni, úgy meg aztán végképp nem, ha a legkisebb reformpróbálkozások is véres elitellenes felbuzdulást hoznak.

Végső soron 

a kilábaláshoz elég sok mindenen változtatni kellene, viszont ezek a változtatások rövid távon a populisták malmára hajtanák a vizet, illetve hát a választókat. Ha azonban nem lépik meg a változtatásokat, akkor nem lesz kilábalás, ami a populisták malmára hajtja a vizet. 

Az általános gyengeségeken (merev munkaerőpiac, gyenge termelékenységnövekedés, öregedő társadalom, kifulladó jóléti államok, az európai cégek globális versenyképességének romlása, politikai feszültségek) túl pedig tovább árnyalják a képet a jövő év konkrét kockázatai, elsősorban

• az olasz bankrendszer évek óta zajló kálváriája,
• Görögország még hosszabb ideje tartó és még mélyebb kálváriája,
• az EU általános apátiája és vég nélküli válsága,
• illetve az, hogy jövőre most már tényleg elindul a brexit-folyamat, és egyelőre senki nem tudja, pontosan mi lesz belőle.

Miután pedig a brexitpárti brit politikusok, de még a kormány hivatalos álláspontja is gyakorlatilag egy tündérmesére épül (nagyjából azt ígérik, hogy minden meg fog változni, de semmi nem fog megváltozni), nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy úgy érezze az ember, ebből hatalmas blamázs lesz, amivel végül senki nem jár majd jól. 

A német választás viszont akár pozitív fordulatot is hozhat az eurózóna szempontjából. Bár erre jelenleg nem nagy az esély, de előfordulhat, hogy Angela Merkel euróügyekben vaskalapos Kereszténydemokrata Uniója (CDU) hiába nyeri meg a választást, elveszti a kormányt, és egy balos szuperkoalíció alakul a szociáldemokraták, a keményen balos Baloldal és a Zöldek részvételével. Ők pedig vélhetően kicsit megengedőbbek lennének a görögökkel, segítőkészebbek az olaszokkal, portugálokkal, spanyolokkal szemben. Mondjuk az európai strukturális problémákat ez nemhogy nem oldaná meg, de még mélyítené is.

Az utóbbi években mindig lehetett mondani, hogy bár a nyugati világ nem teljesít valami jól, itt vannak a fejlődő országok, a BRICS meg a többiek, na majd ők megmutatják, hogyan kell növekedni, és húzzák magukkal a világgazdaságot. Ehhez képest tavaly ők látszólag egy másik versenyszámban indultak, és a hogyan szúrjuk tökön magunkat és egymást gazdaságilag című sportágban alkottak jelentőset.

• Az örök ígéret Brazília gazdaságilag nagyobbat égett, mint a vébén a németek ellen;
• India bemutatta, hogy milyen, amikor a kormány megunja a gazdaságpolitika-csinálást, és csak úgy, az egyik napról a másikra rászabadítja a pénzügyi káoszt a népre;
• Oroszország szép nagy recessziót produkált, bár legalább az olajár-emelést elintézték az arabokkal;
• akik amúgy szintén döglődtek két közel-keleti háborúzás között;
• Törökország szépen halad a totális diktatúra felé, ami jellemzően a gazdaságnak sem tesz jót;
• Venezuela már keményebb, mint egy Monty Python-szkeccs;
• Kína pedig 2016 elejére annyira eladósodott, mint Amerika a 2008-as válság előtt, és azóta csak tovább pörgött a hitelezés.

A jó hír, hogy tavaly a fejlődő világban mindenki olyan mélyre jutott, hogy onnan nem lesz nehéz jelentősebb kilábalást bemutatni. A rossz hír, hogy Kína tovább lassul, idén már csak 6,5 százalék a hivatalos növekedési cél, és ezt is csak úgy tudják elérni, hogy tovább adósodnak, ami hosszabb távon komoly bajokat fog még okozni. És ahogy az elmúlt években, vélhetően jövőre is néhány havonta jön majd egy olyan előrejelzés, hogy most már tényleg bebukik Kína, és jön az évszázad válsága..

Ez rövid távon azért nem nagyon valószínű, a kínaiaknak ehhez túl sok puskaporuk van, hosszabb távon azonban tényleg vannak komoly bajok a kínai modellel, és hiába ígérik 2009 óta, látszólag nem sikerül rendbe tenniük a vadhajtásokat. Ha pedig Trump tényleg bekeményít Kínával szemben, az tovább fokozhatja a gondokat a továbbra is erősen az amerikai exportra épülő kínai gazdaságban.

De ugyanez igaz például Mexikóra is, ahol szintén jelentős gazdasági károkat okozna, ha Trump betartaná ígéreteit. Ez esetben viszont azok az amerikai cégek is megszívnák, akik a bár a korábbi éveknél lassabban, de még mindig erősen növekvő kínai és mexikói piacon próbálják növelni profitjukat. És akkor a szirti sas bele is harapott a saját farkába, ahogy a meggárgyult kutyák szokták.

De nemcsak a szerencsétlen országoktól, hanem a cégektől és befektetőktől is van okunk tartani. Előbbiekkel az a baj, hogy nem vállalnak elég kockázatot, hanem a rizikósabb befektetések helyet ülnek a pénzükön, vagy inkább kifizetik a részvényeseiknek. 

Ez viszont egy ördögi kör, hiszen a helyzet az, hogy

1. mivel a növekedés világszerte lassú, ezért kevés a csábító beruházási lehetőség,
2. úgyhogy a cégek inkább nem kockáztatnak;
3. viszont ha a cégek nem ruháznak be, az negatívan hat a növekedésre, a foglalkoztatásra, a fizetésekre,
4. így pedig alacsony marad a növekedés, és kevés lesz a csábító beruházási lehetőség.

A másik, égetőbb probléma, hogy a fejlett világ tőzsdeindexei irreálisan magasan állnak. Ennek az egyik oka, hogy az alacsony kamatkörnyezet miatt nőtt a befektetők kockázatvállalási hajlandósága, más szóval máshol nem nagyon lehet jól fialtatni a pénzt, úgyhogy a megtakarítások a tőzsdére vándoroltak. Emellett Amerikában részben a Trumppal szembeni optimizmus hajtotta rekordmagasba az árfolyamokat, a londoni tőzsde pedig a brexit-népszavazás óta a font gyengülésével párhuzamosan 13 százalékot emelkedett.

Viszont hiába a pénzpiaci optimizmus, a reálgazdaság teljesítménye és a jegyzett vállalatok jövedelmezősége messze nem indokolja, hogy a tőzsdeindexek ilyen magas értékeket mutassanak. A közeljövőben tehát el kellene jönnie a kijózanodás időszakának, ami nyilvánvalóan esést fog hozni. De az is lehet, hogy idén tovább fújódik a tőzsdelufi, és majd később pukkan ki, amikor ennél is nagyobb lesz.

Vagy közben rendbe jön a világgazdaság, és a reálgazdaság majd hozzáigazodik az elszaladt tőzsdeindexekhez. Sajnos azonban utóbbira kevesebb példa volt az utóbbi pár száz év gazdaságtörténetében, mint a lufifújásra. 

Ha idáig eljutott a cikkben, akkor lehet, hogy kicsit mérges lesz, de sajnos az a helyzet, hogy ha az utóbbi évek példájából indulunk ki, akkor a fentieket nem feltétlenül kell komolyan venni. Hiszen megjósolta bárki Trumpot, a brexitet, a 2008-as válságot vagy a tavalyelőtti menekültválságot? Cserébe hányszor jósolták már meg a gyors kilábalást, a kínai összeomlást vagy az újabb nyugati válságot? Na ugye.

A legfontosabb világgazdasági és -politikai eseményeket nem szokták előre látni, mert ha így lenne, akkor meg sem történnének, hiszen ki lehetne védeni őket. Ehelyett az előre nem látható, vagy az angolszász közgazdászszlengben fekete hattyúnak nevezett események azok, amelyek tényleg nagyot szoktak szólni.

Úgyhogy ha idén is lesz valami nagy balhé, az vélhetően megint egy előre nem látható helyről kerül majd elő. Aztán majd utólag előkerülnek azok is, akik elmondják, hogy de ők bezzeg megjósolták, csak senki nem hallgatott rájuk, akkor viszont már úgyis késő lesz.

Persze az azért nem lenne annyira meglepő, ha mondjuk Donald Trump Twitter-fiókjából előbújna egy fekete hattyú, de Hollandiától kezdve Szírián és Indián át Kínáig ezer hely van még a világon, ahol feltűnhet egy ilyen jószág. Úgyhogy inkább ne is aggódjanak ilyeneken, ehelyett készüljenek arra, hogy december végén milyen jókat fogunk majd röhögni azon, hogy az okoskodó túlfizetett elemzők mennyire félreprognosztizálták ezt az évet is.