Teréz
9 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Eredmények

Karácsony Gergely

Ellenzéki Összefogás
50.86% (353593 szavazat)

Tarlós István

FIDESZ-KDNP
44.1% (306608 szavazat)

Trump halálos ajándékot adott Orbánnak

K EPA20161215104
2017.01.25. 09:30
Orbán Viktor szerint eljött a jó világ, mert most már minden ország nyíltan kimondhatja és érvényesítheti érdekeit. Amivel csak az a baj, hogy egy ilyen felállásban nyilván az erősebbek érdekei fognak érvényesülni. A magyar külpolitika története pedig annak a példája, hogy a nagyhatalmak közti érdekérvényesítési kísérleteinkkel mindig jól megszívjuk.

Orbán Viktor hétfőn nagyívű beszédet tartott a Magyar Nemzeti Bank konferenciáján, amelyben felvázolta, hogyan látja a Donald Trump hatalomra jutása utáni világrendet, és benne Magyarország, Kína, Oroszország, az Európai Unió és mindenki más helyét. 

Bár a beszéd elsősorban a Trumppal kapcsolatos, pozitív megállapításai miatt kapott publicitást, valójában nem ez volt benne a fontos, hanem az, hogy kiderül belőle: mit akar Magyarország a világtól, illetve hogy ennek kapcsán milyen ellentmondások feszülnek az Orbán-kormány ambíciói és lehetőségei között. Hiszen a beszéd alapján könnyen lehet az az ember benyomása, hogy 

  1. egyszerre üdvözöljük, hogy a világban mindenki csak a saját érdekeit követi és érvényesíti, és ismerjük el, hogy a mi erőnk, azaz érdekérvényesítési képességünk rendkívül kicsi,  
  2. és egyszerre akarjuk, hogy Európa erősödjön és védjen meg minket, de közben Brüsszel ne szóljon bele semmibe.

Nem nehéz belátni, hogy ezek együtt nehezen teljesülhetnek. Orbán szavait viszont nehéz máshogy értelmezni, mint hogy Magyarország a fentiek mentén képzeli el a jövőt. 

Trump = szabadság 

A magyar miniszterelnök először is Trump hatalomra jutásának hatásait értékelve, az amerikai elnök beiktatási beszédéről szólva azt mondta:  

  • Ebben a kulcsmondat nem az volt, amit legtöbben idézni szoktak, hogy „Amerika az első”, hanem az utána következő mondat, hogy „minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre”.
  • Ez azt jelenti, hogy a multilateralizmusnak vége van, és a bilaterális korszak köszöntött be.
  • Ez jó hír nekünk, hiszen természetellenes állapot az, amikor az ember külső kényszerek hatására nem meri azt kimondani, hogy mégiscsak a hazáját teszi az első helyre, amikor kormányoz.
  • Ennek a természetellenes állapotnak vége van. Engedélyt kaptunk a „legmagasabb világi helyről”, miszerint nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság és nagy ajándék. 

Orbán tehát elsősorban azt várja Trumptól, hogy mostantól az Egyesült Államok nem fog beleszólni, hogy ki hogyan és milyen módon vezeti országát, így mindenki előtt megnyílik a tér, hogy szabadon és nyíltan érvényesítse nemzeti érdekeit (ennek belpolitikai következménye lehet a hazai civil szféra elleni egészpályás letámadás). A gazdaságban viszont van ezzel egy jelentős gyakorlati probléma: hogy ezek

a nemzeti érdekek gyakran ellentmondanak egymásnak.

Valójában az ilyen érdekkonfliktusok menedzselését hívjuk külpolitikának. Az igazi kérdés pedig az, hogy az ilyen érdekkonfliktusokat milyen módon rendezik. 

E szempontból irányadó Orbán második gondolata, miszerint a multilateralizmusnak, azaz az érdekkonfliktusok kettőnél több országot összefogó, tágabb fórumokon való menedzselésének vége van, és a bilaterális, azaz a két ország közti közvetlen érdekalkuk korszaka köszöntött be.

Orbán szerint ennek az az oka, hogy több modell van a világgazdaságban, és ezeket a modelleket nem lehet multilaterális szerződésrendszerekkel összefogni. Ezért a „bilaterális megoldások előtt nyílik meg a tér a katonapolitikában és a gazdaságpolitikában is”.

Tehát innentől kezdve mindenki nyíltan érvényesítheti majd az érdekét, állam az állammal. 

Az erősebb kutya reprodukál 

Ennek kapcsán viszont nehéz figyelmen kívül hagyni Donald Trump idézett mondatát arról, hogy Amerika az első. Hiszen beiktatási beszéde végső soron arról szólt, hogy az ő olvasatában eddig mások packáztak Amerikával, de ennek most vége, és Amerika mindenkinek keményen oda fog csapni, hogy megvédje vélt vagy valós érdekeit.

Ezt a fajta külpolitikai kultúrát és nemzetközi rendszert már elég jól ismerjük, hiszen a világtörténelem egy jelentős része hasonló állapotok között zajlott: az államok a szűk vezetésük által megfogalmazott nemzeti érdekeiknek próbáltak érvényt szerezni a nemzetközi porondon, és tágabb, több országot felölelő szabályrendszerek kialakítása (azaz a multilateralizmus) helyett közvetlenül egymás között intézték el konfliktusaikat.

Más oldalról megközelítve: a nemzetközi rendszerben anarchia uralkodik, azaz nincsenek szabályok, az erő dönt az államközi konfliktusokban. Tehát

annak az érdeke érvényesül, aki erősebb.

E szempontból pedig nem állunk jól. Ahogy Orbán is elismerte beszédében: „Egy országnak tudnia kell, hogy a fegyverzete, GDP-je, népessége és területe alapján hol van a helye, és ha elfoglalta a megfelelő helyet, akkor pontosan tudja, hogy miben szólalhat meg és miben nem.”

Orbán szerint ő azért mondhatja el a véleményét a világpolitikáról, mert Magyarország sikerei felhatalmazzák őt erre. Ugyanakkor Donald Trumpot, Vlagyimir Putyint vagy a kínaiakat ezek a sikerek nem nagyon fogják érdekelni, ha érdeket kell érvényesíteni, és nyilván a magyar miniszterelnök sem gondolja, hogy Magyarország egyenlő fél lehet ezekben a kétoldalú kapcsolatokban. 

Gyenge Európa, erős hadsereggel 

Egy ilyen felállásban a kisebb, gyengébb államok háromféle módon tudják elkerülni, hogy a nagyhatalmak széttépjék őket.

  1. Az egyik lehetőség, ha hozzácsapódnak az egyik nagyhatalomhoz, ekkor azonban a védelemért cserébe mégiscsak kénytelenek feladni cselekvési szabadságuk egy részét.
  2. A másik, hogyha összefognak egymás közt, és multilaterális együttműködésen keresztül növelik a kollektív erejüket.
  3. A harmadik, hogy a nagyhatalmak bevonásával vagy éppen pont a nagyhatalmak kezdeményezésére építenek olyan nemzetközi szabályrendszert, amely korlátok közé szorítja a nagyhatalmi érdekérvényesítést.  
Ezek közül egyik sem illeszthető bele túl egyszerűen az Orbán által felvázoltakba.

Azonban néhány támpontot ad a kormányfő arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene kivédeni gyengeségeinket. 

Orbán szerint Európa fő problémája az, hogy gyenge: „globális szereplőből regionális szereplő lett”, az Egyesült Államok nélkül nem tudja megvédeni magát. A fő kérdés pedig az, hogy képes lesz-e újra megerősödni.

Ennek a megoldásnak a kulcsa egy pofonegyszerűnek látszó dolog, amit úgy hívnak, hogy német–francia biztonsági és katonai együttműködés, közös hadsereg, közös biztonsági rendszer.

Tehát egy német–francia vezetésű közös hadsereg kell, amely megvédi Európát. Ha ez létrejönne, akkor már az oroszoktól sem kellene félnünk, nyithatnánk feléjük, kihasználhatnánk az „Oroszország jelentette lehetőséget”. 

Ugyanakkor Orbán a beszédében azt is leszögezi, hogy Európa gyengeségének oka pont „a nemzetek feletti Európa” és „a föderalizmus illúziója”. Azt mondja: „ha nincs európai nép, akkor nem lehet fölépíteni a nem létező európai népre egy európai intézményrendszert”. 

Viszont föderalizmus nélkül nehéz lenne elképzelni közös hadsereget, hiszen

a közös hadsereg a föderalizmus legegyértelműbb formája:

az állam legalapvetőbb feladatát, a védelmet adná közös irányítás alá. Ha pedig Orbán arra gondol, hogy mi kimaradnánk ebből a közös hadseregből, amit majd a németek és a franciák elintéznek helyettünk, akkor igazából ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk: nagyhatalmak között egy kietlen, erőszakos, érdekalapú világban. 

A visegrádi négyek navigál 

Saját és Európa gyengeségének kiegyensúlyozására egy másik támpontot is ad Orbán. A világrend karakterével kapcsolatban azt hangsúlyozza: az amerikai hegemónia végével a világ többpólusúvá válik, azaz több hatalmi centrum lesz majd, amely aktívan beleszól a világpolitikába. 

És ehhez kapcsolódva azt is leszögezi, hogy „Európát magát is többpólusúvá kell tenni”. Orbán szerint ugyanis „akkor voltunk erősek, hogyha több erőközpont létezett Európán belül is”, a probléma az, hogy „ma a brüsszeli politika ezeket az erőközpontokat egy erőközponttá kívánja átalakítani”. 

Bár Orbán ebbe nem megy mélyebben bele, egyes elméletek szerint a multipoláris rendszer (konkrét felépítésének függvényében) valóban kedvezhet a nemzetközi erőegyensúly kialakulásának, tehát annak, hogy az egyes hatalmi centrumok féken tartsák egymást. Így működött például a nagyhatalmi politika a relatíve békés hosszú 19. század Európájában. Minden bizonnyal itt is erre utalt Orbán, hiszen Európa legutóbb akkor volt globális vezető.  

Azonban ha másból nem, a magyar külpolitika történetéből tudhatjuk, hogy nem mindenki nyert az európai erőközpontok versengésében. Hiszen Magyarország végül kénytelen volt egy nagyobb hatalomhoz csapódni, és érdekeiért harcba szállni.

Orbán ezzel szemben a következő módon képzeli el az erőközpont-helyzetet:

A visegrádi országok, mint régió, az Európai Unió egyik pólusává kívánnak válni, az egyik erős, Európa többi régiójával vagy pólusával is versengő, és így Európa összteljesítményéhez növekvő arányban hozzájáruló régiójává.

Tehát Magyarország nem akar nagyhatalmakhoz csapódni, hanem a kicsikkel összefogva érvényesítené közös érdekeit Európában (ami egyébként multilateralizmus).

Amiben az az érdekes, hogy a gyakorlatban nagyjából most is így működik az EU: az egyes uniós kérdésekben jellemzően változó összetételű érdekkoalíciók (erőcsoportok) alkudoznak egymással, csak az 1945 előtti helyzettől eltérően nem fegyverrel, hanem a tárgyalóasztalnál és más érdekérvényesítési eszközökkel. Amikor pedig olyan döntést hoznak, ami nekünk nem tetszik, akkor éppen ők is nemzeti érdeket érvényesítenek, csak a miénktől eltérőt. 

Ha pedig valóban létrejönne a német–francia katonai szövetség, akkor az apróbb erőközpontok, például pont a visegrádi négyek még nehezebben tudnának beleszólni a közös érdekérvényesítésbe. Vagy erős közös hadsereg van, vagy több, versengő hatalmi centrum, de a kettő együtt elég nehezen működne.

Tágabb értelemben véve viszont Orbán arról beszél, hogy a mi dolgunkba beavatkozó nagyokhoz csapódás, a felsőbb hatalmak kiszolgálása helyett Magyarországnak lavíroznia kell a nagyhatalmak között, így érvényesítve saját érdekét. Ami így elképzelve rendkívül jól hangzik, azonban a magyar és az egyetemes történet elmúlt néhány száz éve azt mutatja: általában nem sikerül túl jól navigálnunk. Főleg, ha látszólag egymásnak ellentmondó dolgokat akarunk elérni.