Szépségszalon 300 euróból

Ha Magyarországon valaki meghallja azt a szót, hogy vállalkozó, jó eséllyel az 1990-es években kialakult, sztereotip kép jelenik meg lelki szemei előtt: a merci-slusszkulcsot pörgető, telefonáló, áfával és minden mással ügyeskedő, saját alkalmazottaitól kezdve beszállítóin át ügyfeleiig mindenkit lehúzni próbáló, dörzsölt “üzletember”. Ha pedig azt, hogy startup, vélhetően jól fésült, trendi, fiatalok ugranak be, akik a Macbookjaikon pötyögnek valami teljesen érthetetlen szoftveren vagy felesleges online szolgáltatáson egy öreg gyárépületből átalakított, steril közösségi loftirodában, a Togóban mozgássérült napszámosok szedte, majd vöröspandák által háromszor átemésztett szemekből készült fair-trade filterkávéjukat kortyolgatva.

Hogy ezek a sztereotípiák mennyire érvényesek Magyarországon, az egy dolog; az viszont egész biztos, hogy a világ nagyobbik részén ez a két fogalom valami egészen mást takar. A fejlődő világban, különösen a vidéki és külvárosi részeken ugyanis a stabil, biztos munkalehetőségek és a gazdasági kiszámíthatóság hiányában végül is

bár merci-slusszkulcs helyett a célok jellemzően jóval szerényebbek: ha nem is az éhhalál elkerülése, de mondjuk a gyerek iskolába adása már sikert jelent.

A közelmúltban a DemNet nemzetközi fejlesztési civil szervezet szervezésében, az Európai Bizottság finanszírozása mellett a helyszínen is lehetőségünk volt megnézni, hogy Tanzániában, a világ egyik legszegényebb országában nagyjából mit jelent kezdő vállalkozónak lenni, illetve hogy hogyan próbálnak egyesek elsőre relatíve egyszerűnek tűnő, mégis irtózatosan göröngyös úton kitörni a mélyszegénységből.

Vadkelet

Ehhez viszont először érdemes tudni, hogy mi veszi körül a próbálkozókat: Tanzánia a különböző listákon a 150-160. hely között szokott elhelyezkedni az egy főre eső, vásárlóerő-paritáson számolt GDP tekintetében, ami magyarul azt jelenti, hogy tényleg a világ legelmaradottabb országai között van.

Hiába fejlődött az elmúlt 15 évben kitartóan évi 7 százalék körül a gazdaság (ezért a számért Matolcsy György és Varga Mihály vélhetően az összes végtagját odaadná), és hiába emelkednek mostanában szebbnél-szebb felhőkarcolók a gazdasági főváros, Dar es-Salaam poros utcái fölé, az állami adóbevételek brutálisan alacsonyak, alig haladják meg a GDP 12 százalékát. Magyarországon ez az arányszám 39 százalék, de nyugaton ennél magasabbra is van példa.

Miután nincsenek adóbevételek, az infrastruktúra állapota is csapnivaló: még ahhoz sem termelnek elég áramot, hogy azt a kevés gyárat ellássák, ami az országban működik, a vezetékes vízről meg csak a mesékben hallottak. 

Ha pedig nincs elég áram gyárat működtetni, úgy munka se nagyon lesz, és pont ez a helyzet Tanzániában is: az évi 7-8 ezer egyetemi végzősből 7-800, az iskolát alacsonyabb szinteken befejező nagyjából 700 ezer emberből 70 ezer tud állásban elhelyezkedni az Európai Unió helyi képviselete szerint. 

Ez az egész pedig egy ördögi kört szül: miután nincs adóbevétel, nincs infrastruktúra, nincs rendes munka, az emberek nagy része elmegy feketén dolgozni. Amiből nem lesz adóbevétel, amiből nem lesz infrastruktúra, amiből nem lesz rendes munka. Az EU-képviselet által idézett felmérések szerint a gazdaság nagyjából kétharmada informális, magyarul szürkén vagy feketén működik.

És ha ez nem lenne elég, lehet még csavarni a dolgon: mivel a szürkegazdaság miatt nincsenek állami szolgáltatások, gyakran az állami szolgáltatások helyét is a szürkegazdálkodók veszik át. Ilyenek például a közösségi közlekedést helyettesítő tuktukok, akik a számláról még hírből sem hallottak, vagy a távolsági közlekedést intéző, úgynevezett daladalák: a Japánból tömegével importált (mindkét országban baloldali közlekedés van) kisbuszokon városok közti fuvarokat intéző fusizók. Ők azért mára már kezdenek megbarátkozni a számla fogalmával, miután a kormány az utóbbi időben erélyesebbé vált a kérdésben, és még az online kassza bevezetésével is megpróbálkozott; de azért abban nem lennék biztos, hogy minden kiadott, kézzel vésett jegy után rendesen befizetik az áfát.

Aztán ott vannak, akik nagyban csinálják: az Uber a helyi viszonyok miatt kicsit idegtépő ugyan, de működik Dar es-Salaamban, és számlát is ad. Viszont mint tudjuk nem a leginkább adóbarát multiról van szó, így ők sem sokat hagynak a helyi gazdaságban. Ráadásul itt az Uber is középvállalkozók kezében van, a sofőrökkel beszélgetve ugyanis gyakran kiderült, hogy bizony nem a saját kocsijukkal furikáznak, hanem a főnök tette alájuk a verdát, ők pedig heti 10-15 ezer forintnyi helyi pénzt kapnak szolgálataikért.

Tisztes nyomor

E tekintetben tehát bőven megjelenik a magyar 90-es évek is, de azért messze nem mindenki a szürkezónában keresi a boldogulást. Többek között azok a nemzetközi civilek által támogatott kényszervállalkozók sem, akiket meglátogattunk Dar es-Salaam egyik nyomornegyedében. Persze a nyomornegyed relatív fogalom: Afrikában sokkal rosszabb helyek vannak Dar es-Salaam bádogviskókkal és vályogházakkal tűzdelt külvárosánál, itt mintha tényleg az egyébként meglehetősen visszás hátsó jelentéssel megtámogatott “tisztes nyomor” uralkodna.

Ennek ellenére azért eszembe nem jutna enni első interjúalanyunk, Musajuma boltjában, aki egy pár négyzetméteres helyiségben, egy buszszerelő-műhely és egy kisbolt között nyitott kifőzdét és kioszkot, ahol telefonkártyákat és hasonlókat árul. A kifőzdét pedig nem úgy kell elképzelni, mint itthon akár a legpuritánabb lakótelepi kajáldát: egy hűtő, egy rizsfőző, egy főzőlap, egy műanyag kerti asztal és pár szék van a kis helyiségben, itt szerezhető meg Musajuma ebédmenüje, általában rizs és csirke, nagyjából 190 forintos adagáron.

A körülményekhez képest azonban egy sikeres vállalkozóról van szó: a fiatal nő biznisze napi nagyjából 12000 tanzán shillinget, azaz 1500 forintot termel, ami itt már jó pénznek számít. Olyannyira, hogy még azt is megengedhette magának, hogy felvegyen egy alkalmazottat.

Annak fényében pedig különösen jól megy neki, hogy honnan indult: Musajuma egyedülálló anya, aki nagyon fiatalon teherbe esett, gyermeke apja pedig rögtön otthagyta, amint a csecsemő megszületett. Most ő tartja el egész megmaradt családját, a gyermekén kívül édesanyját, aki napközben otthon vigyáz a gyerekre.

Jó megtérülés

Hasonló háttérrel indult második startup-vállalkozónk, Susana, aki szépségszalont nyitott a nyomornegyedben. Ami első hallásra kissé önellentmondásosnak tűnhet, de valóban így van, annyi megkötéssel, hogy egy tanzán nyomornegyed szépségszalonja nagyjából annyira hasonlatos egy budapestihez, mint amennyire az előbb említett kifőzde az itteni munkahelyi menzákhoz. 

A felszerelések relatíve szolidak és öregek, ottjártunk alatt Susana éppen kézzel fonja be a haját kuncsaftjának, aki a földön ül. A falakat a 90-es évek Bravo-magazinjait idéző szépségposzterek díszítik, a bolt öntöttvas raktárajtaja fölött a Sunrise Hair Beauty Saloon (sic!) felirat áll. De ahogy az előző üzlet esetében, itt még kevésbé érdemes a hazai tapasztalatokból kiindulni, hiszen Susana boltja a lehetőségekhez mérten hatalmas üzleti siker: fiatal, egyedülálló anyaként az összes költség, számla és a létfenntartás után is marad havi nagyjából 100-120 ezer shillingje, kb. 15 ezer forintja.

Ez elsőre nem sok, bár annak fényében nem is kevés, hogy Magyarországon is sokan vannak, akiknek ennél kevesebb marad a hó végére. Annak fényében pedig különösen jó eredmény, hogy Susana az egész boltot nagyjából hatszor ennyi hitelből hozta létre, tehát vállalkozása fél év alatt kitermelte a teljes bekerülési költséget. Adózik is rendesen, ami egyébként az ilyen mikrovállalkozásoknál elég egyedi módon megy: miután nincs rendes könyvelésük, az adóellenőr kijön, megnézi a boltot, elbeszélget a tulajjal, és ránézésre megsaccolja a bevételt, ebből meg az éves fix adót. Ezzel persze kismillió probléma van, de állítólag mégis működik.

Susana és Musajuma is egy nemzetközi civil szervezet, a BRAC mikrohiteléből kezdett vállalkozni, akik kifejezetten fiatal nőket segítenek a nyomornegyedekben a saját lábukra állni. Néhány tízezer forintos finanszírozást, illetve üzleti tanácsokat és adminisztratív segítséget nyújtanak a vállalkozóknak. Két interjúalanyunk mellett jó pár további ügyfelük van, szabótól kezdve boltosokon át széles tevékenységi köröket ölelnek fel.

A BRAC nem csak egyénekkel bizniszel, sőt kifejezetten elvárás, hogy a hitelt kapott nők kvázi kockázati közösséget alapítsanak, azaz többen feleljenek egymásért és a másik hiteléért, a közös függés miatt pedig segítsék is egymást. Az üzleti sikerek és a törlesztési morál fényében pedig újabb, egyre nagyobb hiteleket hajlandók adni, a néhány ezer forinttól a több tízezerig.

Mikróból hogy lesz makró?

Persze nem arról van szó, hogy Tanzániában feltalálták volna a spanyolviaszt: a mikrohitelezés évek óta menő téma a harmadik világban, bár a tapasztalatok nem egyértelműen pozitívak. Alapvetően az alábbi érveket szoktak felhozni a dolog ellen:

1. a mikrohitelek jelentős részét a szegények kénytelenek napi fogyasztásra fordítani, tehát a pénz elúszik, az adósság megmarad;
2. a mikrohitelezők brutális kamatokat raknak a hitelekre, ellensúlyozandó, hogy rövid távú és nagyon kockázatos pénzkihelyezésről van szó; emiatt viszont eleve lehetetlen helyzetbe kerül a hitelfelvevő, hiszen irreálisan magas megtérülést kell produkálnia, hogy vissza tudja fizetni a pénzt;
3. az új üzletek létrehozására felhasznált mikrohitelek gyakran azért dőlnek be, mert egyszerűen nincs elég kereset az új üzletekre: egy nyomornegyedben, szegény emberek között elég alacsony a potenciális vásárlók köre, így nem tudnak növekedni;
4. ha viszont tudnak, akkor gyakran csak más, hasonló üzleteket szorítanak ki a piacról, viszont érdemben egyáltalán nem tudnak hozzájárulni a foglalkoztatás bővüléséhez vagy a növekedéshez.
5. De még ha sikeresek, akkor sem képesek nagy tömegben megszüntetni a szegénységet, hiszen ezek rettentő kicsi vállalkozások, amiknek nagyon mérsékelt a munkaerő-felszívó kapacitásuk.

Ezek közül a konkrét tanzán példa esetén az első kettő nem igazán releváns, legalábbis a PLAN állítása szerint ők más mikrohitelezőktől eltérően nem próbálják uzsorásként behajtani a bedőlt hiteleiket, hanem lenyelik a veszteséget. Jelenleg évente nagyjából 10 millió forintnyit osztanak ki, és fel vannak készülve rá, hogy ennek egy jelentős része soha nem jön vissza. Másrészt, a behajtás helyett máshogy próbálnak tenni érte, hogy sikeres legyen az üzlet, például a kockázati közösségek és a tanácsadás is azt segíti, hogy jól működő mikrovállalkozások jöjjenek létre a mikrohitelekből.

Emellett jelen esetben nemhogy a mikrohitelező az uzsorás, pont ellenkezőleg: Tanzániában, mint sok másik fejlődő országban rettenetesen magasak a kamatok, és eleve nagyon kevesen tudnak hitelhez jutni. Ennek egyik oka, hogy az országban elég alacsony színvonalon mozog a közigazgatás, ezért sokaknak nincsenek rendes papírjaik; a banki számlanyitás és hitelfelvétel viszont enélkül nem lehetséges. A másik ok prózaibb: eleve irtó magasak a hivatalos kamatok. A jegybanki alapkamat 12 százalék (év elején csökkentették 16-ról), a banki hitelkamatok egy kockázatosabb ügyfél esetén ennek simán a kétszeresére rúgnak.

Ezért aztán egy elég jelentős informális pénzügyi rendszer is kialakult az országban: itt a paypass helyett a mobilfizetés pörög ezerrel, mert ehhez nem kell bankszámla; de vannak, akik egészen a személyes köreikbe viszik le a bankolást, és a PLAN-éhez hasonló kockázati közösségeket alapítanak. Ezt már Maria Sarungi-Tsehai helyi médiaszemélyiség, Magyarországon tanult egykori TV3-riporter meséli, aki maga is aktívan részt vesz a nőjogi és fejlesztési témákkal kapcsolatos közbeszédben Tanzániában.

Nem fenntartható 

Ettől függetlenül a harmadik és negyedik érv nagyon is megáll Tanzánia és általában véve a harmadik világ esetében: ahogy a kocsival végigmentünk a nyomornegyedet keresztülszelő kétszer kétsávos autóúton, az árusok és boltok végeláthatatlan sorát látva (fotelek, szőnyegek, táskák, ruhák, cipők, edények, volt minden) nem igazán értettem, hogy honnan jön ez a sok cucc, és mégis ki fog fizetni érte?

Az első kérdésre persze elég egyszerű a válasz: Kínából. Bár nehéz lenne pontos számot mondani, de a tanzán (és más afrikai) piacokon árult termékeket jelentős része százaléka kínai import. Amivel csupán az a baj, hogy maga Kína épp azzal emelkedett fel gazdaságilag, hogy elárasztotta olcsó kacattal a világot. Ma pedig azok az országok, akik ebben a tekintetben átvehetnék tőle a stafétát, nem tudják, hanem inkább ők is fogyasztják a kínait (vagy vietnamit és kambodzsait, hiszen Ázsiában azért sikeresebbek ezen a téren). Ehhez kapcsolódik az ötödik ellenérv is: a továbblépéshez nem mikrovállalkozások, hanem nagy, termelő cégek kellenének.

Bár a nyersanyagexport és az alacsony bázis miatt az utóbbi években számszerűen tényleg szépen fejlődik Afrika, ám a bányászati és olajbevételek gyakran nem az államkasszában, hanem oligarchák vagy külföldi nagybefektetők zsebében landolnak; és persze ami az államkasszába kerül, abból is szépen lopnak. Magyarul nem fektetik be azt a keveset, amit megtermelnek, sőt, még ami lecsorog a társadalom legaljára, az is kínai importra megy el. Ebből pedig nem lesz fenntartható fejlődés, vállalkozói kedv ide vagy oda.

Ezt a tanzán kormány is felismerte egyébként, legújabb tervük, hogy jókora iparosítást csinálnak, és 2025-re közepes jövedelmű országgá varázsolják Tanzániát. Ebben persze egy szakértő sem hisz azok közül, akikkel a helyszínen találkoztunk, mert hát először illene legalább annyi áramot termelni, hogy néhány gyár tudjon zavartalanul üzemelni. A helyi vállalkozók viszont akár szürkén, akár mikrohitelből, de addig is meg fognak élni valahogy.