Jónás, Renátó
4 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

30% kamat? Rettentő dolog jöhet Kínában

000 HX3IG
2017.05.02. 09:49
Kockázatmentes 3-5, sőt akár 25 százalékos hozam, átláthatatlan pénzügyi hálók, az árnyékbankrendszerbe öntött milliárdok: ismét van miért aggódni a kínai pénzügyi szektorral kapcsolatban. Újfent lendületet kapott ugyanis a szürkehitelezés, miközben sokan attól tartanak, hogy az ország megtakarítói egy hatalmas piramisjáték áldozatai lehetnek. Miközben a józanabb hangok azzal nyugtatnak, hogy nem kell túldimenzionálni a dolgot, vannak ennél sokkal nagyobb bajok is.

Ha esetleg fél szemmel figyelemmel követi a kínai gazdaság alakulását, akkor már megszokhatta, hogy a nemzetközi sajtóban három-hat havonta végig szokott vonulni egy-egy divathullám: ahogy a tervezők a téli-nyári kollekciókat, a gazdasági újságírók az arra vonatkozó magyarázatokat szeretik változtatni, hogy most éppen mi fogja összedönteni a kínai pénzügyi rendszert.

A soros jelenleg az árnyékbankrendszer ismételt térnyerése és az úgynevezett vagyonkezelési termékek féktelen elharapódzása. Amivel kapcsolatban egyre többen attól tartanak, hogy valójában egy szép nagyra fújt piramisjáték, ahol a pénz átláthatatlan, a hatóságok szeme elől részben vagy teljes egészében rejtett csatornákon keresztül vándorol, aztán a végén rossz esetben eltűnik. 

De még a jobbik esetben is arról van szó, hogy ha nem is piramisjáték folyik, legalábbis egy elég kockázatos és nehezen átlátható, cserébe viszont 

elképesztő pénzeket megmozgató félhivatalos befektetési piac jött létre Kínában, amit bár ideje lenne megregulázni, ennek kismillió akadálya van.

Miközben pedig a pénzügyi sajtó az  összeomlás esélyeit firtatja, a befektetők váltig meg vannak győződve róla, hogy az ő pénzük nem veszhet el, hiszen ha más nem, a kormány kimenti őket. Miközben a kormánynak ehhez nagyon nem fűlik a foga. Mintha csak a Quaestor-sztorit hallanánk, csak egy pár fokkal nagyobb országban, pár fokkal súlyosabb következményekkel.

Mi ez az egész?

A bajok forrása arrafelé keresendő, hogy Kína bár hatalmas gazdaság, de egyúttal egy nem kifejezetten fejlett kommunista diktatúra. Elsősorban ebből következik az is, hogy a pénzügyi szektora jelentős állami befolyás alatt áll: a nagybankok döntően állami kézben vannak, és bár manapság már egyre inkább valódi kereskedelmi bankokként funkcionálnak, azért még mindig sok mindenben meg kell felelniük az állampárt kívánalmainak és direktíváinak. Magyarul az állampárt a lehetőségekhez mérten rövid pórázon tartja a bankokat, a pénzpiacokat és általában véve a pénzügyeket, ebből, illetve az ország alacsony relatív fejletlenségéből fakadóan pedig a hivatalos pénzügyi szektor sem igazán fejlett.

Viszont Kínán belül van egy egyre nagyobb és egyre gazdagabb, manapság már százmilliósra becsült középosztály, amelynek bőven van pénze, és ezt a pénzt szeretné befektetni. Miután pedig a hivatalos bankrendszerben ezt nem igazán vagy csak nagyon rossz feltételek mellett tudja megtenni, ezért kénytelen más lehetőségek után nézni.

Ahogy sok esetben a kínai középosztály vagyonát kitermelő cégek, sőt még maguk a hivatalos bankok is kénytelenek a szürkezónába vándorolni, ha bizonyos okokból meg akarják kerülni az állami vasszigor által felügyelt pénzügyi csatornákat. És itt egyáltalán nem csak adócsalásról vagy pénzmosásról van szó: bizonyos esetekben akár szimpla hitelnyújtás vagy hitelfelvétel esetén is szükség lehet a kerülőutakra.

Ahol pedig ilyen jelentős igény mutatkozik egy alternatív pénzügyi szolgáltató szektor kialakulására, ott természetesen nem maradhat el a piaci kínálat sem. Az utóbbi bő tíz évben Kínában elképesztő összetettségű és vélhetően nagyon kevesek által átlátott árnyékbankrendszer alakult ki, amely a hivatalos banki kereteken kívül, így a hivatalos pénzügyi szabályozásokat megkerülve elégíti ki a tőke és a megtérülés iránti jelentős lakossági és céges igényeket.

Olyannyira, hogy mára az

árnyékbankrendszer hitelportfólióját a GDP 80 százalékára teszik, a különböző, gyakran kétes hátterű félhivatalos befektetési termékekben pedig még egy kicsivel ennél is több pénz van.

Repedések a rendszerben

A baj csak az, hogy mostanában látszólag egyre több a repedés az árnyékbankrendszerben, és kezd úgy tűnni, az a rengeteg pénz nem biztos, hogy biztonságban van. Márpedig ha a kínai gazdaságban valahol megjelenik egy-két repedés, akkor rögtön elemzők tömege zúdul a helyszínre, hogy ismét megénekelje a közelgő és elkerülhetetlen nagy kínai válságot. 

A problémának két fő oldala van tehát: az egyik az árnyékbanki hitelezés, a másik az árnyékpénzügyi szektorban lévő megtakarítások sorsa.

Ezekből az előbbit elsősorban az pörgeti, hogy

  • a kínai jegybank általában véve korlátozza a banki hitelezést, különböző felső határokat állapít meg a kihelyezhető tőke mértékére vonatkozóan;
  • relatíve magas a kötelező tartalékráta, ami magyarul azt jelenti, hogy a bankok a náluk lévő betétek arányában kevesebb pénzt képesek kihelyezni, mint amennyit mondjuk Európában vagy Amerikában;
  • bizonyos iparágakba pedig még külön közvetlen és közvetett módon is akadályozzák a kölcsöntőke-beáramlást.

Ezekre az ösztönzőkre pedig az utóbbi hónapokban rátett még egy lapáttal, hogy a hatóságok különböző okokból további szigorításokat hoztak a pénzügyi szektorban. Ezeknek az első számú oka, hogy korlátok ide vagy oda, a hitelezés üteme így is brutálisan magasan nőtt az utóbbi években, és egyes vélemények szerint alapjaiban fenyegeti a kínai pénzügyi szektort. Különösen a vállalati kötvénypiac és az ingatlanpiac szabadult el, és itt több célzott intézkedés történt.

A másik, szintén az ország pénzügyi rendszerének féloldalasságához köthető ok a nemrég jelentősen felgyorsult tőkekimenekítési roham, amely során különböző okokból boldog-boldogtalan próbálta-próbálja kivinni a pénzét az országból. Erről itt írtunk hosszabban. A tőkekimenekítés részben reakció az eleve szigorú tőkekorlátozásokra, ám a válasz a kínai hatóságok részéről még több tőkekorlátozás volt. Így most a pénz megint új csatornákat keres, és mivel egyre kevesebb helyen talál, gyakran az árnyékbankrendszerbe kényszerül.

Nő az árnyék

Miközben a hatóságok próbálják visszavágni a pénzügyi szektor vadhajtásait, az árnyékpénzpiacon közben kettő új vadhajtás nő. Más szóval a hivatalos banki hitelezés visszaesésével párhuzamosan az év első hónapjaiban jelentősen megugrott az árnyékbankrendszer hitelezése.

Ennek a gyakorlatban sok formája van, a legnépszerűbb konstrukció például az, hogy egy cég hitelez egy másik cégnek, egy bank pedig közvetítőként van jelen a tranzakcióban. Egy másik bevett módszer, hogy a bankok a különböző befektetési termékeikbe (ezekről később) betett pénzt kiutalják egy befektetési alapnak, ami aztán céges hitelt farag belőle.

A közös jellemzője ezeknek a módszereknek, hogy jóval rizikósabbak, mint a sima banki hitelezés, mert az árnyékbankrendszer mögött nincsen szabályozó és végső hitelező, tehát sokkal nagyobb a bukás esélye. Ahogy annak is, hogy az árnyékban növekvő hitelportfóliók egyre rosszabb minőségűek, és emiatt egyre több bedőlhet közülük. Ami az árnyékpénzvilág jelenlegi méretének fényében rendszerszintű botrányt is okozhat. 

Jelenleg az árnyékbankrendszer felel a teljes kínai vállalati finanszírozási piac 15,7 százalékáért. Emiatt mostanában a hatóságok az árnyékbankrendszerre is egyre inkább rászállnak, ami természetesen a hivatalos pénzügyi szektorban is érezteti hatását. Legutóbb például a hatósági szigor miatt gyorsan elkezdtek kimenekülni a bankok az egyik bevett konstrukcióból, a kiszervezett tőkealapokból, ami miatt hat nap alatt 300 millió dollárnyi tőzsdei vagyon vált porrá.

Tehát miután a hivatalos pénzügyi szektorból kiszorították a pénzt az árnyékbankrendszerbe, most az árnyékbankrendszerből is kiszorítanák. Viszont hogy ebből ne legyen baj, a jegybank elkezdett pénzt tenni a hivatalos bankrendszerbe. Ha nagyon béna szóképpel akarnánk élni, azt is írhatnánk, hogy a sárkány lassan a saját farkába harap. Miközben a pénz összevissza folyik a kezei között, és egyre nehezebb követni, hogy hova.

Olyan, mint a Quaestor, csak sokkal nagyobb

Hatványozottan igaz ez az árnyékbankrendszer legfőbb munícióját adó úgynevezett vagyonkezelési termékek piacára. Ezek a termékek nagyjából olyasmik, mint nálunk a banki befektetési jegyek, azaz az ember a bankjától vehet egy befektetési terméket, hogy így fialtassa a pénzét. Nagy különbség azonban, hogy ezek a termékek jellemzően elég magas és a legtöbb esetben fix kamatot ígérnek.

A belépőszint 3-5 százalék körül van, de egyesek 30 százalékig is készek elmenni, miközben azt állítják, kockázatmentes a befektetés.

Azt pedig általában nem nagyon lehet tudni, hogy a befektető pénze egész pontosan hova vándorol. Emiatt gyakran szokták rásütni a konstrukcióra, hogy valójában egy hatalmas piramisjáték.

Aminek vannak kézzel fogható jelei is, legutóbb például április közepén a Minseng nevű banknak sikerült eltüntetnie 400 millió dollár értékű, vagyonkezelési termékekben lévő magánbefektetést. A pénz beszedték, a kamatot beígérték, azonban valójában az egészet lenyelték. Nagyjából úgy, ahogy a Quaestor tette azt Magyarországon.

Persze a Minseng példája extrém eset, általában a magánbefektetők pénze a fenti konstrukció szerint alapokban, majd hitel formájában cégeknél köt ki. Azonban nem nehéz belátni, hogy a fix kamatokkal kombinálva ez még így is jelentős rendszerszintű kockázatot rejt, főleg ha hozzátesszük, hogy 

nagyjából 9000 milliárd dollárnyi pénzről van szó.

Ez már az a kategória, amit nem is érdemes átszámítani forintba, mindenesetre ennyiből több mint száz évig lehetne finanszírozni a magyar költségvetést. Emiatt persze az utóbbi időben elég sokszor előkerült, hogy szabályozni kellene a szektort, és állítólag vannak konkrét tervek is.

Az elemzők mégis szkeptikusak, politikailag ugyanis nem lenne egyszerű megzabolázni a középosztály vagyonát kezelő piacot. A befektetők pedig pont ezért elég bizakodók a pénzük biztonságát illetően.

Too big to fail

A fő érv a befektetői oldalról, hogy hiába a piramisjáték-gyanús ügyek, a kormány úgysem hagyná bedőlni a szektort, vagy legalábbis kártalanítaná a pórul járt embereket. Retorikailag persze harcolnak az árnyékbankrendszer ellen – ahogy például az elszabadult lakáspiaci áraknak is adtak pár szóbeli sallert –, valódi, drákói lépésekre azonban nem lehet számítani, legalábbis a Bloomberg által megkérdezett megtakarítók szerint.

Elemzők és piaci szereplők ugyanakkor egyáltalán nem biztosak benne, hogy a kínai kormány szépen megment majd mindenkit. Abban pedig nagyjából egyetértés van, hogy egy kis szabályozásra, a vagyonkezelési piaci kigazolására mindenképpen szükség lenne, mert a szektor „túl gyorsan fejlődött” az utóbbi években, más szóval teljesen elvesztette a gyeplőt.

Viszont ez kicsit a kétélű kard esete: ha a szabályozó kimondja, hogy nem ment meg senkit, akkor hirtelen sokan nagyon idegesek lesznek, és elkezdhet menekülni a pénz a szektorból, így aztán szépen el is kezdhetnek bedőlni a befektetések kezelői. Ha azonban a szabályozó nyíltan nem mondja ki, hogy nem ment meg senkit, azt mindenki úgy fogja érteni, hogy akkor majd úgyis meg lesz mentve mindenki. 

Ami pont egy olyan erkölcsi kockázati helyzet, ami általában szép nagy pénzügyi válságokat tud okozni.

Persze mint minden, a kínai pénzügyi szektort érintő válságriogatás esetén, az árnyékbankrendszer és azt azt hajtó befektetési termékeket illetően is kellő óvatossággal kell kezelni az esetleges közelgő világvégét jövendölő elemzéseket, hiszen ezek most már több mint egy évtizede folyamatosan túlbecsülik a kockázatokat és alulbecsülik a rendszer és a szabályozó alkalmazkodási képességét. Tehát az árnyékbankrendszerre és annak problémáira is inkább mint tünetre, illetve nagyobb bajok egy szeletére érdemes tekinteni, mintsem a kínai pénzügyi szektor legfőbb gondjára.

Hiszen ahogy például a nemrég a kínai elit kezébe került hongkongi lap, a South China Morning Post is írja megnyugtató kommentárjában: nem az árnyékbankrendszer jelenti a fő fenyegetést a kínai stabilitásra, van ott sok más, még félelmetesebb dolog.

(Borítókép: Anthony Wallace/AFP)