Még száz év, mire a múlté lesz Csernobil

Csernobil mint hely és mint esemény leginkább úgy élhet a globális köztudatban és kultúrában, mint a nukleáris apokalipszis ruhapróbája: sebtében elhagyott, fákkal benőtt városok, élhetetlenné vált környezet, védőruhában rohangáló hatóságiak, torzszülött mutánsok, sugárzás és halál 30 kilométeres körben. A 86-os katasztrófa nagy részben alapozta meg azt, hogy mit gondolunk arról, mi történne, ha egyszer tényleg vége lenne a világnak, Csernobil ikonográfiája pedig harminc éve bejáratott kelléke a posztapokaliptikus fantáziának és az atomenergia elleni kampányoknak.

Mint az számomra pár héttel ezelőtt kiderült, az atomenergiával foglalkozók többsége ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. És én is. Ritka lehetőség volt, hogy egy busznyi nukleáris energetikával foglalkozó szakértővel járhattam végig a csernobili lezárt zónát, ugyanis a Magyar Nukleáris Társaság és szakosztálya, a Fiatalok A Nukleáris Energetikáért meghívott a Csernobilba szervezett útjukra.

Az útitársaim között voltak mérnökök a paksi atomerőműből, hivatalnokok az atomenergia-hivatalból, reaktorfizikusok, elektronikai és környezetmérnökök meg egy rakás hallgató, akikből ezek valamelyike lesz nemsokára. Persze felmerül a kérdés, hogy mi a francot akar kihozni pont két, nukleáris energiáért lobbizó szervezet egy csernobili túrából, ami azért pr-szempontból első ránézésre hasonló melléfogásnak tűnik, mintha mondjuk a H&M egy bangladesi ruhagyárba szervezne tanulmányi kirándulást.

Persze azt, hogy mi is történt Csernobilban, leginkább az érti, aki tudja, hogyan működik egy atomerőmű, az útitársaim pedig mind vagy részletesen kielemezték már a 31 évvel ezelőtti balesetet az egyetemen, vagy már szakmabeliek voltak, amikor beütött a baj. És ők azok, akik pontosan tudják, hogy mit okozott Csernobil az atomenergia arculatának.

Csernobil sokat rontott a szakma renoméján

– ismerte be a buszon mellettem ülő szakember, aki 86-ban már a paksi erőműben dolgozott. A hozzáértő keveseknek, főleg azoknak, akiknek a nukleáris energia a szakmájuk, Csernobil egy emlékeztető arra, hogy mekkora kockázatokkal jár az, amivel foglalkoznak, arra, hogy hogyan nem szabad atomerőművet építeni és üzemeltetni, és arra is, hogy mégis mit lehet kezdeni, ha egyszer történik valami szörnyű. „Aki ebben a szakmában dolgozik, annak Csernobilt látnia kell” – mondta egy másik utas a buszon, amikor arról beszélt, miért is örült annak, hogy a Nukleáris Társaság megszervezte ezt az utat. 

A busz negyvenvalahány utasának – és persze az otthon maradt kollégáiknak is – Csernobil nem az atomenergia, inkább egy adott politikai és társadalmi rendszerben dolgozó emberek csődje és a kockázatok értékelésének teljes kudarca volt, vagyis „ahogy a legtöbb baleset, ez is az emberi hibákról szól”. A már majdnem teljesen befejezett új acélszarkofágról viszont úgy beszéltek utastársaim, mint a világ 8. csodájáról, a mérnöki zsenialitás művéről, „még ha az apropója nagyon szomorú is”.

Mocskos reaktor és emberi hibák

Hogy miért történt meg a baleset, azt részben a csernobili reaktor kialakítása magyarázza. Az itteni négy darab ún. RBMK-reaktor eléggé másmilyen technológiával működött, mint például a paksi nyomottvizes reaktor, például a cirkóniumcsövekbe zárt urán és víz mellett grafit is van benne, az áramot termelő turbinákat hajtó gőz pedig rögtön a reaktorban keletkezik. Ennek a technológiának megvannak a maga előnyei (például lehet benne az atombombákhoz használt plutóniumot termelni, ami a hidegháború alatt nem egy utolsó szempont), de ahogy egy útitársam fogalmazta,

Egy ilyen kialakítású reaktorban pozitív visszacsatolások alakulnak ki, vagyis ha egyszer elkezd megszaladni a reaktor, az elinduló fizikai és kémiai folyamatok egyre csak növelik a benne lévő hőt, míg a reaktor meg nem olvad. Ezzel szemben például a Pakson is alkalmazott technológiával negatív visszacsatolások alakulnak ki, vagyis a reaktor saját magától leállítja az elindult folyamatokat, anélkül, hogy ahhoz bárki is hozzányúlna.

A bajt csak fokozta, hogy a szovjet vezetés meg volt győződve arról, hogy a reaktor biztonságos, vagy csak nem foglalkoztak a kockázatokkal, így olyan alapvető biztonsági rendszerek nem voltak benne, amelyek nélkül ma elképzelhetetlen lenne atomerőművet építeni. Pedig 86-ra már többször felhívták a vezetők figyelmét arra, hogy nem tuti ez a konstrukció.

Az operátorokon pedig olyan nyomás volt, hogy úgy ítélték, jobban kikapnak, ha nem végzik el a kiadott feladatukat, mint ha megcsinálják azt teljesen szabálytalanul. Ez vezetett például oda, hogy szándékosan kikapcsolták azokat a vészjelzéseket, amelyek automatikusan leállították volna a reaktort, csak hogy meglegyen a teszt. Akárhogy is, a reaktor felrobbant, ebbe aznap este ketten, később viszont a baleset elhárítása után még 42-en meghaltak akut sugármérgezésben vagy rákban, arra pedig, hogy a lakosok, likvidátorok közül vagy a felhőkkel terjedő sugárzás miatt kialakult pajzsmirigyrákban és hasonlókban hányan haltak meg évekkel később, nincs is megbízható statisztika. A reaktor körüli 30 kilométeres zóna nagy része pedig nagyjából százezer évre alkalmatlanná vált arra, hogy ott emberek lakjanak.

Megáll az idő, de nem marad úgy

Ehhez képest az első dolog, ami meglepi az embert, aki belép vagy hát inkább behajt a 30 kilométeres, a hadsereg által ellenőrzött zónába, az az, hogy a lakhatatlannak ítélt és lakatlannak gondolt terület tele van emberekkel. És kóbor kutyákkal. Az atomerőmű területe ugyanis, bár a megmaradt három reaktort 1991 és 2000 között leállították, aktív munkahely, ahol nagyjából 2500 ember él és dolgozik. Ez persze semmi ahhoz képest, hogy a zóna 180 településén valaha 176 ezer ember élt, de azért több, mint amit az ember elvárna egy atomkatasztrófa miatt kiürített területen.

Vannak itt katonák, rendőrök, tűzoltók, építőmunkások, technikusok és az erőműben dolgozó mérnökök és adminisztrátorok. Az itt dolgozók nagy része pedig a zónában, egész pontosan az erőműtől kicsit távolabb eső Csernobil városban lakik, amely így csak félig néz ki úgy, mint egy szétesőfélben lévő szellemváros. Azért állandó jelleggel senki nem lakik a zónában, Csernobil mai lakói kéthetente hazamennek legalább két hétre, mielőtt visszajönnének egy újabb etapra. Mert azért bár már messze nincs akkora sugárzás a környéken, mint azt a legtöbben gondolják, azért van, ahol nagyobb, mint amiben feltétlenül élni kellene.

Csernobil egyértelműen leglátványosabb része viszont a tényleg kiürített és teljesen lakatlan, amolyan rezervátumként meghagyott Pripjaty. Ezt a valaha rendezett és népes várost – ahonnan a baleset után pár nappal úgy hat óra alatt evakuáltak 50 ezer lakost, akiknek amúgy azt mondták, hogy mindez csak ideiglenes, és majd visszajöhetnek – mára teljesen benőtte az erdő.

Aztán egyszer csak feltárul a főtér, a vezetőknek épült lakóházzal, szállodával, sport-és kultúrközponttal és mindenféle középületekkel, ahol a beton repedésein egész fenyőfák nőttek ki az elmúlt 31 évben. Kicsit arrébb egy elég horrorisztikussá rozsdásodott mini vidámpark található, benne a híres óriáskerékkel, amelyet nem sokkal a baleset előtt állítottak fel, és amire sosem ülhettek fel Pripjaty polgárai. Ez a hely annak ellenére, hogy sok képet lát róla az ember, és technikai értelemben csak egy kicsit különbözik egy lezüllöttebb paintballpályától, igazán hátborzongató. Ezt pedig csak fokozza, hogy a lehetséges sugárzás és az épületek érthetően romló állapota miatt az egész városban semmihez nem szabad hozzányúlni, akár egy nagyon furcsa múzeumban, így amint lelép az ember a bejáratott ösvényekről, olyan érzése lesz, hogy nagyon nem lenne szabad itt lennie. Ettől talán még szürreálisabb benézni a nyitva hagyott ajtókon a málló festékre és az egyre vastagabb porban álló folyosókra.

Back in the USSR

Egészen másmilyen, de valahol hasonlóan furcsa időutazás bemenni az atomerőmű épen maradt részeibe. A csernobili erőműben négy reaktor működött 1986-ban, de összesen 16-ot szánt ide a szovjet vezetés, amelyek közül az ötös és a hatos blokk már épült, mikor a négyes felrobbant. Az ötös épülete jól látható, azt pedig úgy hagyták ott annak idején, ahogy éppen volt, még a daruk is úgy állnak körülötte. Mára persze egy óriási rozsdahalmaz az egész, aminek a tetejéről fácskák nőnek. 

Az erőmű többi részében viszont folyamatosan van munka, és lesz is még vagy száz évig. A legutóbb befejezett, nagy médianyilvánosságot kapott építési munka a négyes blokk fölé emelt acélszarkofág, amely a még 86-ban épített, de már nem igazán megbízható állapotú betonszarkofág fölé épült. Ez, a New York-i Szabadság-szobornál valamivel magasabb struktúra már messziről látszik, ahogy az ember közeledik az erőmű felé, és a helyzet kezelésének amolyan szimbólumává kezd válni, pedig hivatalosan még át sem adták. Emellett viszont még sok mindent építettek az erőműnél: nemrég készült el egy ideiglenes száraz üzemanyagtároló, ahová majd az összes működő ukrán erőmű kiégett kazettáit is hozzák, és kész van két radioaktív hulladék tározó is. Az építés mellett pedig bontás is lesz még rengeteg a környéken, ugyanis 

Ez nagyjából 65 évet vesz majd igénybe, bár csernobili ukrán kísérőnk szerint leginkább azért, mert a kormány és az erőmű vezetése a legolcsóbb megoldásokkal akarja megúszni a dolgot. Ez a meló még épphogy csak elkezdődött. A fűtőelemeket már kiszedték, de az erőműveket még szét kell kapni, és a részeivel kezdeni kell valamit. Éppen ezért a valaha halálos sugárzást árasztó felrobbant reaktor melletti épületben is mind a mai napig dolgoznak emberek. Mivel viszont ezek a dolgozók éppen leszerelik a saját munkahelyüket, vagy legalábbis azt tervezgetik, hogy ezt hogyan kellene csinálni, ezért érthető módon már nem annyira ruháznak be az épületbe.

A csúszós linóleumpadló és fához hasonlító műanyag falak néhol széles és szaunaszerűen meleg, néhol szűk, sötét és hűvös folyosókat borítanak, és bár a szobákba belesve azért lát az ember néha egy-egy monitort, de túl sok minden nem emlékeztet a 21. századra.

Egy ilyen folyosóról lehet belépni az egyes blokk vezénylőjébe is, ami már végképp olyan, mintha egy szovjet sci-fibe lépne be az ember. A paksiak szerint azért eléggé hasonlít a paksi vezénylőre, bár az már egy kicsit modernebb. Egy ilyen vezénylőben zajlott le az a dráma is, ami végül a robbanáshoz vezetett, bár a pékruhára emlékeztető kötelező védőruha, amit föl kell vennie az ide belépő embernek, valamennyit elvesz a helyzet drámaiságából.

A műszak végén a kifelé tartó, unott arcú dolgozók mellett sorban állva (biztonsági ellenőrzés azért van, persze, befelé és kifelé is, sőt, nekünk kifelé is ellenőrizték az útlevelünket) erősen kell emlékeztetnie magát az embernek, hogy mekkorát robbanhatott a szomszéd épület 31 éve, és hogy mi is lett a vége. A dísztelen folyosókat, az építészeti és kulináris értelemben is lehangoló üzemi étkezdét (amelyet a világ legrosszabb borscslevese mellett az tesz egyedivé, hogy csak dózisvizsgálat után mehet be az ember), az összevissza fetrengő kóbor kutyákat és az embereket elnézve úgy tűnhet, hogy csak egy unalmas technikai probléma, sőt nyűg az, hogy még mindig foglalkozni kell Csernobillal.

Száz év múlva ugyanitt

Pedig még kell, az itt dolgozók még simán mehetnek majd innen nyugdíjba, és betaníthatják majd a karrierjük nagyját itt töltő utódaikat is, mire sikerül teljesen leszerelni az erőművet. 

A magyar kollégáknak tartott kis eligazításon vicceskedve azt mondták, az acélszarkofágot száz évre tervezték, addig pedig reménykednek, hogy sikerül kitalálni, hogyan lehetne kiszedni alóla a hulladékot, illetve mit lehetne vele kezdeni, úgyhogy ha 2117-ben visszajövünk, majd beszélgethetünk róla. Azt már tudni, hogy valamilyen távvezérelt technológiával kell majd próbálkozni, de egyelőre sok még a bizonytalanság.

Vagyis Csernobil még egy évszázadig megoldatlan problémát jelent majd. Hogy aztán mi lesz vele, azt nem tudni. Vannak olyan tervek, amelyek szerint környezetvédelmi területet alakítanak majd ki az itteni erdőkből, ami, lássuk be, valóban egy igazán egyedi ökológiai rendszert alkot. Az erőmű helyére pedig az ukrán kormány, egy kínai befektető és az Európai Beruházási Bank pedig naperőműparkot álmodik éppen. Idővel majd Pripjaty városa is leomlik, és teljesen eluralja az erdő. Addig viszont Csernobil még egyszerre lesz jelen és múlt.