Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

Még száz év, mire a múlté lesz Csernobil

Helyszíni riport a csernobili lezárt zónából

cserno-160931
2017.06.25. 22:22
Furcsa időutazást tettünk a csernobili lezárt zónába, hogy megnézzük, hogyan néz ki a világ legnagyobb atomkatasztrófájának helyszíne. Itt kiderült, hogy a kihaltnak hitt Csernobil tele van emberekkel és kutyákkal, a szellemvárossá vált Pripjatyban helyenként csak egy kicsivel nagyobb a sugárzás, mint mondjuk az Andrássy úton, és ha minden jól megy, akkor a ma még álló erőmű helyén 65 év múlva már nem lesz semmi, legfeljebb pár napkollektor.

Csernobil mint hely és mint esemény leginkább úgy élhet a globális köztudatban és kultúrában, mint a nukleáris apokalipszis ruhapróbája: sebtében elhagyott, fákkal benőtt városok, élhetetlenné vált környezet, védőruhában rohangáló hatóságiak, torzszülött mutánsok, sugárzás és halál 30 kilométeres körben. A 86-os katasztrófa nagy részben alapozta meg azt, hogy mit gondolunk arról, mi történne, ha egyszer tényleg vége lenne a világnak, Csernobil ikonográfiája pedig harminc éve bejáratott kelléke a posztapokaliptikus fantáziának és az atomenergia elleni kampányoknak.

Ez az a hely, ahová valószínűleg az emberek egy része akkor se tenné be a lábát, ha egy vagyont fizetnének érte, másoknak viszont óriási álma, hogy megnézhessék közelebbről.

Mint az számomra pár héttel ezelőtt kiderült, az atomenergiával foglalkozók többsége ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. És én is. Ritka lehetőség volt, hogy egy busznyi nukleáris energetikával foglalkozó szakértővel járhattam végig a csernobili lezárt zónát, ugyanis a Magyar Nukleáris Társaság és szakosztálya, a Fiatalok A Nukleáris Energetikáért meghívott a Csernobilba szervezett útjukra.

Az útitársaim között voltak mérnökök a paksi atomerőműből, hivatalnokok az atomenergia-hivatalból, reaktorfizikusok, elektronikai és környezetmérnökök meg egy rakás hallgató, akikből ezek valamelyike lesz nemsokára. Persze felmerül a kérdés, hogy mi a francot akar kihozni pont két, nukleáris energiáért lobbizó szervezet egy csernobili túrából, ami azért pr-szempontból első ránézésre hasonló melléfogásnak tűnik, mintha mondjuk a H&M egy bangladesi ruhagyárba szervezne tanulmányi kirándulást.

Persze azt, hogy mi is történt Csernobilban, leginkább az érti, aki tudja, hogyan működik egy atomerőmű, az útitársaim pedig mind vagy részletesen kielemezték már a 31 évvel ezelőtti balesetet az egyetemen, vagy már szakmabeliek voltak, amikor beütött a baj. És ők azok, akik pontosan tudják, hogy mit okozott Csernobil az atomenergia arculatának.

Csernobil sokat rontott a szakma renoméján

– ismerte be a buszon mellettem ülő szakember, aki 86-ban már a paksi erőműben dolgozott. A hozzáértő keveseknek, főleg azoknak, akiknek a nukleáris energia a szakmájuk, Csernobil egy emlékeztető arra, hogy mekkora kockázatokkal jár az, amivel foglalkoznak, arra, hogy hogyan nem szabad atomerőművet építeni és üzemeltetni, és arra is, hogy mégis mit lehet kezdeni, ha egyszer történik valami szörnyű. „Aki ebben a szakmában dolgozik, annak Csernobilt látnia kell” – mondta egy másik utas a buszon, amikor arról beszélt, miért is örült annak, hogy a Nukleáris Társaság megszervezte ezt az utat. 

Április 26.,
1 óra 23 perc

Hogy mi is történt 1986. április 26-án Csernobilban, azt odalátogatva meghallgatja az ember jó néhányszor, a buszban ülve, maketteken elmutogatva és drámai kiállítóterek előtt. Az erőmű négyes blokkja hajnali 1 óra 23 perckor felrobbant, kiszakítva az erőmű falát és égő radioaktív törmelékkel és halálos szintű sugárzással borítva be a környéket.

Mindehhez az vezetett, hogy az operátorok egy új berendezést szerettek volna tesztelni, amely akkor is energiával látja el az erőmű legfontosabb részeit, ha az egész komplexum leszakad az elektromos hálózatról. A reaktort folyamatosan hűteni kell vízzel, amit szivattyúk szabályoznak. Ha valamiért az erőmű leszakad a hálózatról, pár dízelgenerátor rögtön elindul, ez viszont akár egy percig is eltart, amíg, ha nincs hűtve a reaktor, katasztrófa történhet.

Éppen ezért kialakítottak egy szerkezetet, hogy a reaktor saját gőzturbinájával tudják hajtani a szivattyúkat addig, amíg a dízelgenerátorok rendesen beindulnak.

A teszthez csökkenteni kellett a reaktor teljesítményét a normális 1000 megawattról úgy 700 MW-ra, hogy aztán lekapcsolják a reaktort a hálózatról. Különböző okokból viszont ennél sokkal jobban, konkrétan nullára sikerült csökkenteni a reaktor teljesítményét, majd onnan felhúzni úgy 200 MW-ra. Ekkor már el kellett volna halasztani a tesztet, az ügyeletes mérnök viszont jobban tartott attól, hogy a teszt elmaradása miatt haragudni fog rá a főnöke és a helyi párttitkár, mint attól, hogy valami baj lesz az erőműben, ezért folytatták a dolgot, ahelyett, hogy leállították volna a reaktort.

A teljesítménnyel való vacakolás miatt viszont olyan folyamatok indultak el, amelyek következtében a reaktor elkezdett iszonyatos gyorsasággal felhevülni, a benne lévő vízből pedig egyre több gőz fejlődött, ami egy idő után utat tört magának és kirobbant. A reaktorban hidrogén is képződött, ami pedig a gőzrobbanás után beszökő oxigénnel keveredve nagyban megismételte a gimis kémiaórán eljátszott durranógázas kísérletet, az eddigre megolvadt reaktor égő és rettenetesen sugárzó darabkáival szórva tele a reaktor körüli területet.

A busz negyvenvalahány utasának – és persze az otthon maradt kollégáiknak is – Csernobil nem az atomenergia, inkább egy adott politikai és társadalmi rendszerben dolgozó emberek csődje és a kockázatok értékelésének teljes kudarca volt, vagyis „ahogy a legtöbb baleset, ez is az emberi hibákról szól”. A már majdnem teljesen befejezett új acélszarkofágról viszont úgy beszéltek utastársaim, mint a világ 8. csodájáról, a mérnöki zsenialitás művéről, „még ha az apropója nagyon szomorú is”.

Mocskos reaktor és emberi hibák

Hogy miért történt meg a baleset, azt részben a csernobili reaktor kialakítása magyarázza. Az itteni négy darab ún. RBMK-reaktor eléggé másmilyen technológiával működött, mint például a paksi nyomottvizes reaktor, például a cirkóniumcsövekbe zárt urán és víz mellett grafit is van benne, az áramot termelő turbinákat hajtó gőz pedig rögtön a reaktorban keletkezik. Ennek a technológiának megvannak a maga előnyei (például lehet benne az atombombákhoz használt plutóniumot termelni, ami a hidegháború alatt nem egy utolsó szempont), de ahogy egy útitársam fogalmazta,

reaktorfizikai szempontból ez a lehető legmocskosabb reaktor, amit csak el lehet képzelni.

Egy ilyen kialakítású reaktorban pozitív visszacsatolások alakulnak ki, vagyis ha egyszer elkezd megszaladni a reaktor, az elinduló fizikai és kémiai folyamatok egyre csak növelik a benne lévő hőt, míg a reaktor meg nem olvad. Ezzel szemben például a Pakson is alkalmazott technológiával negatív visszacsatolások alakulnak ki, vagyis a reaktor saját magától leállítja az elindult folyamatokat, anélkül, hogy ahhoz bárki is hozzányúlna.

A bajt csak fokozta, hogy a szovjet vezetés meg volt győződve arról, hogy a reaktor biztonságos, vagy csak nem foglalkoztak a kockázatokkal, így olyan alapvető biztonsági rendszerek nem voltak benne, amelyek nélkül ma elképzelhetetlen lenne atomerőművet építeni. Pedig 86-ra már többször felhívták a vezetők figyelmét arra, hogy nem tuti ez a konstrukció.

Az operátorokon pedig olyan nyomás volt, hogy úgy ítélték, jobban kikapnak, ha nem végzik el a kiadott feladatukat, mint ha megcsinálják azt teljesen szabálytalanul. Ez vezetett például oda, hogy szándékosan kikapcsolták azokat a vészjelzéseket, amelyek automatikusan leállították volna a reaktort, csak hogy meglegyen a teszt. Akárhogy is, a reaktor felrobbant, ebbe aznap este ketten, később viszont a baleset elhárítása után még 42-en meghaltak akut sugármérgezésben vagy rákban, arra pedig, hogy a lakosok, likvidátorok közül vagy a felhőkkel terjedő sugárzás miatt kialakult pajzsmirigyrákban és hasonlókban hányan haltak meg évekkel később, nincs is megbízható statisztika. A reaktor körüli 30 kilométeres zóna nagy része pedig nagyjából százezer évre alkalmatlanná vált arra, hogy ott emberek lakjanak.

Megáll az idő, de nem marad úgy

Ehhez képest az első dolog, ami meglepi az embert, aki belép vagy hát inkább behajt a 30 kilométeres, a hadsereg által ellenőrzött zónába, az az, hogy a lakhatatlannak ítélt és lakatlannak gondolt terület tele van emberekkel. És kóbor kutyákkal. Az atomerőmű területe ugyanis, bár a megmaradt három reaktort 1991 és 2000 között leállították, aktív munkahely, ahol nagyjából 2500 ember él és dolgozik. Ez persze semmi ahhoz képest, hogy a zóna 180 településén valaha 176 ezer ember élt, de azért több, mint amit az ember elvárna egy atomkatasztrófa miatt kiürített területen.

Vannak itt katonák, rendőrök, tűzoltók, építőmunkások, technikusok és az erőműben dolgozó mérnökök és adminisztrátorok. Az itt dolgozók nagy része pedig a zónában, egész pontosan az erőműtől kicsit távolabb eső Csernobil városban lakik, amely így csak félig néz ki úgy, mint egy szétesőfélben lévő szellemváros. Azért állandó jelleggel senki nem lakik a zónában, Csernobil mai lakói kéthetente hazamennek legalább két hétre, mielőtt visszajönnének egy újabb etapra. Mert azért bár már messze nincs akkora sugárzás a környéken, mint azt a legtöbben gondolják, azért van, ahol nagyobb, mint amiben feltétlenül élni kellene.

Sugárzó jókedv és egyéb közhelyek

Fizikusokkal és mérnökökkel Csernobilna utazni azért jó, mert kérdés nélkül hoznak magukkal dozimétert, mérnek is vele, és el is tudják magyarázni, hogy ijesztő-e, amit kiír a gép. Összességében pedig az mondható el, hogy nem nagyon ijesztő. A doziméterekkel mérhető gamma-sugárzás mértéke elég változó volt Csernobil területén, volt, hogy meg sem haladta a 100 nanosievert/órás mértéket, ami kísérőim szerint nagyjából az Andrássy úton mérhető háttérsugárzás, máshol ennek párszorosa volt, ami még mindig nem igazán veszélyes mérték (4-500 nanosievert/óra sugárzást egy hulladéklerakó meddőhányója környékén lehet mérni).

Egy helyen mértek csak nagyobb, a normál háttérsugárzás ötvenszeresének megfelelő 5 mikrosievert/óra sugárzást, közvetlenül a 4-es reaktor mellett, a 86-ban jelentős dózist kapó ún. „vörös erdő” oldalán. Erre azt mondták a többiek, hogy azért ott nem kellene nagyon sokat lógni, de ipari szempontból ez még mindig nem olyan vészes. Ehhez képest a 86-os baleset után kiérkező tűzoltók 4000-18000 millisievert/órás dózist kaptak, a biztosan halálos dózis 7000 millisievert.

Ami miatt viszont még egy jó ideig nem lesz igazán élhető a zóna, az a doziméterrel már nehezebben mérhető sugárzás, hanem a „diszperdált részecskék” sugárzása, vagyis a szmötyi”, amit a porral vagy egyebekkel lenyel vagy belélegez az ember. Az ilyen alfa és bétasugárzás hosszabb ideig jelen van a környezetben, éppen ezért a velünk lévő környezetmérnök kicsit csodálta is, hogy mondjuk a Pripjatyba induló turistáknak még egy bórmaszkot sem adnak. Az ilyen szmötyi miatt például olyan, első ránézésre furcsa szabályokba kell beleegyeznie a látogatónak, hogy nem léphet a fűre, nem tehet le semmi a földre, betartja a dress code-ot (zárt cipő, hosszú nadrág, hosszú ujjú felső és lehetőleg sapka) és természetesen nem vihet el vagy ehet meg semmit, amit a zónában talál.

Csernobil egyértelműen leglátványosabb része viszont a tényleg kiürített és teljesen lakatlan, amolyan rezervátumként meghagyott Pripjaty. Ezt a valaha rendezett és népes várost – ahonnan a baleset után pár nappal úgy hat óra alatt evakuáltak 50 ezer lakost, akiknek amúgy azt mondták, hogy mindez csak ideiglenes, és majd visszajöhetnek – mára teljesen benőtte az erdő.

Amíg beértünk a város központjába, szinte alig látszott a lomboktól, hogy 5-10 emeletes panelházak mellett jövünk el.

Aztán egyszer csak feltárul a főtér, a vezetőknek épült lakóházzal, szállodával, sport-és kultúrközponttal és mindenféle középületekkel, ahol a beton repedésein egész fenyőfák nőttek ki az elmúlt 31 évben. Kicsit arrébb egy elég horrorisztikussá rozsdásodott mini vidámpark található, benne a híres óriáskerékkel, amelyet nem sokkal a baleset előtt állítottak fel, és amire sosem ülhettek fel Pripjaty polgárai. Ez a hely annak ellenére, hogy sok képet lát róla az ember, és technikai értelemben csak egy kicsit különbözik egy lezüllöttebb paintballpályától, igazán hátborzongató. Ezt pedig csak fokozza, hogy a lehetséges sugárzás és az épületek érthetően romló állapota miatt az egész városban semmihez nem szabad hozzányúlni, akár egy nagyon furcsa múzeumban, így amint lelép az ember a bejáratott ösvényekről, olyan érzése lesz, hogy nagyon nem lenne szabad itt lennie. Ettől talán még szürreálisabb benézni a nyitva hagyott ajtókon a málló festékre és az egyre vastagabb porban álló folyosókra.

Back in the USSR

Egészen másmilyen, de valahol hasonlóan furcsa időutazás bemenni az atomerőmű épen maradt részeibe. A csernobili erőműben négy reaktor működött 1986-ban, de összesen 16-ot szánt ide a szovjet vezetés, amelyek közül az ötös és a hatos blokk már épült, mikor a négyes felrobbant. Az ötös épülete jól látható, azt pedig úgy hagyták ott annak idején, ahogy éppen volt, még a daruk is úgy állnak körülötte. Mára persze egy óriási rozsdahalmaz az egész, aminek a tetejéről fácskák nőnek. 

Az erőmű többi részében viszont folyamatosan van munka, és lesz is még vagy száz évig. A legutóbb befejezett, nagy médianyilvánosságot kapott építési munka a négyes blokk fölé emelt acélszarkofág, amely a még 86-ban épített, de már nem igazán megbízható állapotú betonszarkofág fölé épült. Ez, a New York-i Szabadság-szobornál valamivel magasabb struktúra már messziről látszik, ahogy az ember közeledik az erőmű felé, és a helyzet kezelésének amolyan szimbólumává kezd válni, pedig hivatalosan még át sem adták. Emellett viszont még sok mindent építettek az erőműnél: nemrég készült el egy ideiglenes száraz üzemanyagtároló, ahová majd az összes működő ukrán erőmű kiégett kazettáit is hozzák, és kész van két radioaktív hulladék tározó is. Az építés mellett pedig bontás is lesz még rengeteg a környéken, ugyanis 

a csernobili nukleáris erőművet teljesen le kell szerelni, vagyis a földdel kell egyenlővé tenni.

Ez nagyjából 65 évet vesz majd igénybe, bár csernobili ukrán kísérőnk szerint leginkább azért, mert a kormány és az erőmű vezetése a legolcsóbb megoldásokkal akarja megúszni a dolgot. Ez a meló még épphogy csak elkezdődött. A fűtőelemeket már kiszedték, de az erőműveket még szét kell kapni, és a részeivel kezdeni kell valamit. Éppen ezért a valaha halálos sugárzást árasztó felrobbant reaktor melletti épületben is mind a mai napig dolgoznak emberek. Mivel viszont ezek a dolgozók éppen leszerelik a saját munkahelyüket, vagy legalábbis azt tervezgetik, hogy ezt hogyan kellene csinálni, ezért érthető módon már nem annyira ruháznak be az épületbe.

Ezért abban sétálgatva úgy érzi az ember, mintha egyenesen a nyolcvanas évek Szovjetuniójába repült volna vissza.

A csúszós linóleumpadló és fához hasonlító műanyag falak néhol széles és szaunaszerűen meleg, néhol szűk, sötét és hűvös folyosókat borítanak, és bár a szobákba belesve azért lát az ember néha egy-egy monitort, de túl sok minden nem emlékeztet a 21. századra.

Egy ilyen folyosóról lehet belépni az egyes blokk vezénylőjébe is, ami már végképp olyan, mintha egy szovjet sci-fibe lépne be az ember. A paksiak szerint azért eléggé hasonlít a paksi vezénylőre, bár az már egy kicsit modernebb. Egy ilyen vezénylőben zajlott le az a dráma is, ami végül a robbanáshoz vezetett, bár a pékruhára emlékeztető kötelező védőruha, amit föl kell vennie az ide belépő embernek, valamennyit elvesz a helyzet drámaiságából.

A műszak végén a kifelé tartó, unott arcú dolgozók mellett sorban állva (biztonsági ellenőrzés azért van, persze, befelé és kifelé is, sőt, nekünk kifelé is ellenőrizték az útlevelünket) erősen kell emlékeztetnie magát az embernek, hogy mekkorát robbanhatott a szomszéd épület 31 éve, és hogy mi is lett a vége. A dísztelen folyosókat, az építészeti és kulináris értelemben is lehangoló üzemi étkezdét (amelyet a világ legrosszabb borscslevese mellett az tesz egyedivé, hogy csak dózisvizsgálat után mehet be az ember), az összevissza fetrengő kóbor kutyákat és az embereket elnézve úgy tűnhet, hogy csak egy unalmas technikai probléma, sőt nyűg az, hogy még mindig foglalkozni kell Csernobillal.

Száz év múlva ugyanitt

Pedig még kell, az itt dolgozók még simán mehetnek majd innen nyugdíjba, és betaníthatják majd a karrierjük nagyját itt töltő utódaikat is, mire sikerül teljesen leszerelni az erőművet. 

Azt pedig, hogy az acélszarkofág alatt pihenő, valaha radioaktív lávává izzó, egykori négyes blokkal mi lesz, azt egyelőre még Csernobil vezetői sem tudják.

A magyar kollégáknak tartott kis eligazításon vicceskedve azt mondták, az acélszarkofágot száz évre tervezték, addig pedig reménykednek, hogy sikerül kitalálni, hogyan lehetne kiszedni alóla a hulladékot, illetve mit lehetne vele kezdeni, úgyhogy ha 2117-ben visszajövünk, majd beszélgethetünk róla. Azt már tudni, hogy valamilyen távvezérelt technológiával kell majd próbálkozni, de egyelőre sok még a bizonytalanság.

Vagyis Csernobil még egy évszázadig megoldatlan problémát jelent majd. Hogy aztán mi lesz vele, azt nem tudni. Vannak olyan tervek, amelyek szerint környezetvédelmi területet alakítanak majd ki az itteni erdőkből, ami, lássuk be, valóban egy igazán egyedi ökológiai rendszert alkot. Az erőmű helyére pedig az ukrán kormány, egy kínai befektető és az Európai Beruházási Bank pedig naperőműparkot álmodik éppen. Idővel majd Pripjaty városa is leomlik, és teljesen eluralja az erdő. Addig viszont Csernobil még egyszerre lesz jelen és múlt.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!