Beáldozták Európa vasmarkát

A német választást az európai sajtóban sok helyen hajlamosak voltak valamiféle vízválasztó eseményként aposztrofálni: a szélsőjobb a második világháború óta először jutott be a német parlamentbe, a német konszenzusos politikai modellnek vége - ezek a témák dominálták a másnapi híreket.

Na, hát ez a két dolog, amire egyelőre egyáltalán nem lehet mérget venni. Ami nem azt jelenti, hogy nem voltak nagyon fontos hozadékai a német voksolásnak, csak ezeket máshol kell keresni. Az egyik, amiről már korábban is írtuk, hogy Angela Merkel meggyengülésével az Európai Unió további mélyítése legalábbis kérdésessé vált, hiába próbálkozik ezzel a francia elnök elég vehemensen. A másik, hogy 

Wolfgang Schäuble pénzügyminiszterről van szó, aki 2009 óta példátlan hatalmat és befolyást szerzett nemcsak Németországban, hanem az egész eurózóna ügyeiben is. Merkel után ő volt a második legbefolyásosabb német és európai politikus, gazdasági ügyekben pedig a kancellárnál is fontosabb volt szava. Míg Merkel inkább az európai projekt nagy, politikai vetületeivel foglalkozott, a hírhedten keményfejű Schäuble volt az, aki német részről lemenedzselte az uniós adósságválságot és általában véve az európai gazdasági szabályokat.

Most viszont a Kereszténydemokrata Unió (CDU) meggyengülése miatt a nagyhatalmú Schäuble kénytelen távozni a miniszteri posztról, amivel egy új korszak kezdődhet Európa gazdaságpolitikájában. Vagy nem – ugyanis a pénzügyminiszterségre pályázó szabad demokraták legalább olyan vaskalaposok, mint Schäuble volt.

Rossz zsaru

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, akkor az utóbbi nyolc év válságos időszakaiban a németek a klasszikus rossz zsaru-jó zsaru játékot játszották Európával. Az utóbbi Angela Merkel volt, aki mindig valami középutas, kompromisszumos, de alapvetően Európát előbbre vivő megoldást keresett. Az előbbi pedig Wolfgang Schäuble, aki keményen kiosztott mindenkit, aki egy kicsit is mást gondolt a világról és máshogy akart élni, mint a németek.

Így például ő volt az, aki takarékosságból leckéztette a görögöket és a többi déli államot, vagy éppen az Európai Központi Bankot próbálta visszafogni és a prudens német hagyományok (alacsony infláció, kiegyensúlyozott pénzügypolitika) követésére ösztökélni még a legválságosabb időkben is. Amikor a németek kívül, az uniós intézményektől kezdve a Nemzetközi Valutaalapig nagyjából mindenki azt hangoztatta már, hogy ezek a módszerek nem működnek. Nem véletlen, hogy

Viszont a kancellár olykor azért visszafogta őt az európai egység érdekében: többször is leállította Schäublét, amikor a pénzügyminiszter éppen ki akarta vágni Görögországot az eurózónából.

Ez egyébként egyáltalán nem jelentette azt, hogy Schäuble ne lenne elkötelezett európai, sőt. Az eurózónát pedig eszében sincs szétvernie, hiszen annak idején ő maga volt annak a valutaunió egyik kitervelője. Ahogy a Politico írja, Schäuble a Helmut Kohl-féle régi NSZK-s konzervatív vonalhoz tartozott, amely részben a II. világháború tanulságai, részben az akkori geopolitikai helyzet fényében (az NSZK nem volt szuverén állam) úgy látta, hogy Németország számára csak az európai integráció jelentheti a jövőt.

Pont ezért rossz zsaruként valójában soha nem akart ártani az uniónak, pont ellenkezőleg, a megszorítások rájuk erőltetésével pont gatyába rázni akarta a déli államokat és ezzel egész Európát. 

Ha mindenki felsöpör a saját portája előtt, az egész környék ragyogni fog

- foglalta össze Goethe és szülőfaluja kukásai nyomán a rendkívül egyszerű német receptet. Ez azonban sajnos a valóságban nem nagyon jött be. Aminek nemcsak a déliek bénázása volt az oka, hanem a németek csökönyössége és az eurózóna német letarolása is nagyban hozzájárult.

A déliek mumusa

Ma már a legtöbb szereplő, az Európai Bizottságtól kezdve a Nemzetközi Valutaalapon át a nagykoalícióban kormányzó német szociáldemokratákig elismeri, hogy jobb lett volna máshogy kezelni a helyzetet. A megszorításpolitika nem vezetett eredményre, Schäuble csökönyössége pedig inkább gátja volt Dél-Európa rendbetételének.

Persze Schäuble sem volt egyedül keménykedő álláspontjával (többek között a finnek vagy a hollandok sem voltak kevésbé vaskalaposak), de arról sincs szó, hogy egyedül ő lett volna döntési pozícióban. Az Európai Központi Banktól kezdve a Nemzetközi Valutaalapon át magukig a dél-európai kormányokig számos más döntéshozó ráncigálta az eurót 2009 óta. És messze nem egyedül Schäuble felelőssége, hogy Dél-Európában már lassan tíz éve tart a válság.

Ugyanakkor ha ő nem lett volna, akkor egész biztos, hogy most máshogy nézne ki az uniós valutaövezet. Persze a németek pont azt mondják, hogy még rosszabbul állna Európa szénája, egyesek például az euró megmentőjeként emlékeztek meg Schäuble nyolc éves ténykedéséről, míg mondjuk Janisz Varufakisz újbalos volt görög pénzügyminiszter országa gúzsba kötőjeként.

Schäublének végül azért kellett távoznia, mert Merkel régi-új potenciális koalíciós partnerei, a szabad demokraták (FDP) igényt tartanak a pénzügyminisztériumra, nélkülük meg nem lehet kormányt alakítani. De amúgy is az a szokásjog, hogy a második koalíciós párt kapja a második legerősebb tárcát. Ez korábban a külügy volt, de Schäuble alatt egyértelműen a pénzügy vált a kancellária utáni legfontosabb hatalmi központtá. Hivatalosan egyébként magától távozott, miután Merkel és pár CDU-s nagykutya megkérte erre, de a választások előtti hírek még arról szóltak, hogy mindenképpen maradni akar posztján. Tehát valójában mégis inkább kirúgták, jobban mondva beáldozta magát a pártért és a koalícióért.

Jön-e kurzusváltás?

A kérdés csak az, hogy az FDP vezetése alatt mennyiben fog változni a tárca hatalma és hozzáállása. Sokak szerint a hivatalt Schäuble személye töltötte fel erővel az utóbbi nyolc évben, Schäuble nélkül viszont veszíteni fog befolyásából a pénzügy. Dél-Európában hiába gyűlölték, Schäuble hazájában a legnépszerűbb politikusok között volt, pont azért, mert a német takarékosság letéteményesének és a német értékek európai védelmezőjének tartották. Ahogy az sem ártott, hogy 2009-ben, pont a válság utáni fellendülés kezdetekor vette át a tárcát, és a német gazdaság azóta elég jól elpörög az exporttal. Az államháztartás pedig pluszban van, ami hiába nem jó hír Európának, a németeknek nagyon tetszik.

Másfelől az FDP Schäublééhez nagyon hasonló álláspontot képvisel az európai pénzügyek terén, sőt talán még nála is vaskalaposabbak, amikor a takarékosságról van szó: ismét elővették Schäuble régóta jegelt ötletét, miszerint a görögöket rúgják ki az eurózónából; keményebben büntetnék az uniós államháztartási szabályok ellen vétőket; és (Merkellel ellentétben) nem támogatják az eurózóna további gazdasági integrációját (ezt Schäuble is fenntartásokkal kezelte).

Azt viszont nehéz előre látni, hogy az FDP is képes lesz-e olyan hatékonyan képviselni álláspontját az eurózónában, mint Schäuble. Azt ugyanis még legádázabb ellenségei is elismerik, hogy zseniális tárgyaló volt, és nemcsak Németország gazdasági ereje, hanem az ő személyes konok, de hathatós rábeszélése is kellett ahhoz, hogy Berlin érvényesítse akaratát. 

Másfelől a piacok alapvetően azt várják az FDP-től, hogy a kampányban hangoztatott könyörtelen takarékossági politikát a valóságban nem fogják, vagy nem ennyire keményen fogják érvényesíteni, mert ők is tudják, hogy bár szavazatokat könnyen lehet ezzel szerezni Nyugat-Németországban, a valóságban annyira nem működik ez a hozzáállás.

Németország emlékezete

Wolfgang Schäuble nemcsak az európai megszorításpolitika vasökle volt, hanem egyben a német és európai politika egyik legnagyobb veteránja. 1972 óta parlamenti képviselő, az 1980-as években Helmut Kohl kabinetfőnöke volt. 1990-ben egy kampányrendezvényen megpróbálták meggyilkolni, három lövést adott le rá egy elmeháborodott férfi. Az akkor 48 éves Schäuble túlélte a támadást, de tolószékbe kényszerült.

Politikai pályáját viszont nem törte meg a merénylet: az 1990-es években a CDU/CSU frakcióvezetője volt, a német egység levezénylésében is kiemelt szerepe volt. Kohl után, 1998-ban ő lett a pártelnök, és egy ideig úgy tűnt, a következő kancellár is ő lehet. Aztán 2000-ben belebukott egy pártfinanszírozási botrányba, és így helyette Angela Merkel lett a konzervatívok legerősebb embere. 

Ettől függetlenül hiába veszti el a pénzügyminiszteri posztot, a parlament alsóházának elnökeként fontos feladat vár majd rá. Hiszen ha nem is jött el a német konszenzusos politikai modell vége, az biztos, hogy egy elég színes és sok kérdésben széthúzó koalícióval, egy saját magát újradefiniálni próbáló szociáldemokrata párttal és a vérmesen rendszerellenes szélsőjobbal nehezebb lesz majd egyezkedni, mind eddig. Az egyezkedése levezénylésében pedig kiemelt szerepe lesz Schäublénak. Aki láthatóan nem riad vissza a kihívásoktól, sőt.

Én vagyok a német köztársaság hosszú távú emlékezetének megtestesítője

– nyilatkozta magáról szerényen néhány évvel ezelőtt.