Nem kell színésznek lenni, hogy zaklasson a főnök

Harvey Weinstein botránya hirtelen ráirányította a világ figyelmét a szexuális zaklatásra a színészet világában. Még a külsőségekkel, testiséggel jellegüknél fogva mélyen átitatott szakmáknál (mint a filmezés, a divat vagy a sport) is rendre megütközést kelt, amikor az ilyen ügyek mentén egy pillanatra felhasad a jelenséget burkoló hallgatás szövete, és megmutatkozik, milyen elterjedt valójában a zaklatás.

De ennél is durvább, hogy a rendelkezésre álló kevés adat azt mutatja, a teljesen átlagos munkahelyeken ugyanúgy hétköznapinak számít a – többségében női alkalmazottakat érintő – kéretlen szexuális közeledés vagy a sima otromba szexizmus. A zaklatás skálája a tréfásnak gondolt, túlzásba vitt megjegyzésektől pornó küldözgetésén át konkrét ajánlatokig vagy rosszabb esetben fizikai közeledésig terjed, természetesen az elszenvedő fél akarata ellenére.

A zaklatások túlnyomó többsége sohasem jut a közösség tudomására, mivel az áldozatok hajlamosak inkább magukba temetni az ilyen élményeket, amire jó okuk van: az általánosan jellemző áldozathibáztatás mellett a munkahelyi hierarchikus viszonyrendszerek sem kedveznek annak, hogy valaki előálljon a maga kínos történetével.

Nem javul a helyzet

A munkahelyi erőszakkal és zaklatással kapcsolatban nehéz pontos adatokat találni. Egyrészt azért, mert ezeken a területeken minden másnál nagyobb a látencia, másrészt pedig az sem egyértelmű, miként kell definiálni ezeket a fogalmakat. A különböző országok munkaügyi törvényei is más-más kategóriákkal dolgoznak (például van, ahol munkahelyi balesetként iktatják az ilyen eseteket), ami megnehezíti az összehasonlító elemzések készítését is a hivatalos statisztikai adatok alapján.

Önbevallásos felmérések azonban rendelkezésre állnak néhány országból, és ezek elég rémisztő képet rajzolnak ki a helyzetről. A briteknél készült tavalyi szakszervezeti kutatás például arra jutott, hogy a fiatal dolgozó nők mintegy kétharmada tapasztalt már valamilyen zaklatást, vagyis a jelenség egyáltalán nincs visszaszorulóban mostanság, és az esetek túlnyomó részét az áldozatok nem jelentik a munkáltatónak. A válaszadó nők 32 százaléka találkozik kellemetlen, szexuális irányú viccelődéssel, 28 százaléka a testét vagy öltözékét érintő megjegyzésekkel, közel negyedüket pedig akaratuk ellenére fogdostak vagy próbáltak megcsókolni a munkahelyén. 

Az amerikai eredmények sem biztatóbbak a témában. A Vox összefoglalója szerint bizonyos iparágak és az alacsonyabb státuszú dolgozók sokkal kitettebbek a zaklatásnak, a hangjukat hallatók háromnegyedét éri valamilyen megtorlás, az elkövetők ellenben gyakran megússzák nyilvános megszégyenülés nélkül, mivel a cégeknek is érdekükben áll minél szűkebb körben tartani az ilyen kellemetlen ügyeket.

Egy zaklató főnöknél nincs rosszabb 

Tulajdonképpen nincs abban semmi meglepő, hogy a szexuális zaklatás (illetve úgy általában a szexualitás) él és virul a munkahelyeken: miért éppen az a helyszín képezne kivételt ez alól, ahol a felnőtt népesség nagyobb része napi nyolc-tíz órát lehúz egy csomó másik emberrel összezárva. Ettől még azonban sajnos a munka és a szexualitás többnyire nem ideális párosítás, már csak azért sem, mert a munkahelyi környezet alapvetően hierarchikus mivolta miatt könnyen válhat a kiszolgáltatottságot növelő tényezővé.

A legtipikusabb példa nyilván a főnök-beosztott viszonyban megjelenő, felülről érkező és ennél fogva nehezen visszautasítható ajánlat. A brit szakszervezetek (Trades Union Congress – TUC) és az Everyday Feminism tavalyi kutatásának eredményeit összefoglaló jelentés szerint az összes zaklatás 17 százaléka jött a válaszadók közvetlen vagy a ranglétrán még feljebb álló főnökétől. Ennél kellemetlenebb munkahelyi szituációt elképzelni is nehéz: egy eleve megalázó helyzet, amelyben ráadásul nagyon könnyen az állásunk elvesztésével járhat, ha kiállunk magunkért.

Az ábrán az is látszik, hogy messze a legtöbb incidens a közvetlen kollégák sara, az összes zaklatás több mint felét ők követik el. Itt nincs szó egyenlőtlen hatalmi viszonyokról, ennek ellenére, ha az esetet nem ítélik elég súlyosnak, vagy a főnök a zaklatóval szimpatizál, megint csak megtörténhet, hogy áldozatként jövünk ki rosszabbul a szituáció jelentéséből. Vagy egyszerűen nem változik semmi, és továbbra is együtt kell dolgozni a kellemetlen alakkal, aki esetleg már azt is tudni fogja, hogy panaszkodtunk rá.

A harmadik leggyakrabban zaklató csoport az ügyfelek köre, a felmérés szerint közülük kerül ki a kéretlen szexuális közeledők 7 százaléka. Ez azonban csak az átlag, tudjuk azt is, hogy bizonyos szakmákban a zaklatók nagyobb hányada a szolgáltatást igénybe vevő ügyfél, akivel szemben szintén nincs túl jó érdekérvényesítő pozícióban az egyszerű alkalmazott, hiszen neki az a feladata, hogy a kliens elégedetten távozzon, és legközelebb is visszajöjjön. Ebből a szempontból a szolgáltató szektor a legrosszabb, pincérek, egészségügyi szolgáltatásban dolgozók például az átlagnál több zaklatást szenvednek el a puszta munkavégzés során.

A szolgáltatásban dolgozók nem az egyetlen, átlagnál kiszolgáltatottabb csoport a szexuális zaklatás szempontjából. A vonatkozó felmérések szerint többek között

• a fiatalok,
• az egyenlőtlen nemi arányokkal rendelkező szakmákban dolgozó, a kisebb létszámban jelen lévő nemhez tartozó emberek,
• az alulfizetett, alacsony státuszú munkákban dolgozók,
• sőt, a fehérek dominálta munkahelyeken színes bőrű kollégák is (akik visszautasítás esetén még rasszista megjegyzésekkel is gyakran szembesülnek) 

fokozottan kitettek a zaklatásnak. 

Az áldozatok inkább hallgatnak

Logikusnak látszik, hogy a munkahelyi zaklatások jó része (a szexuális erőszakokhoz hasonlóan) rejtve marad, az ilyen ügyeknél hagyományosan nagy a látencia. Egyrészt a legtöbbször nehéz bizonyítani őket, másrészt munkahelyi kultúrától, egyéni érzékenységtől is sok függ abból a szempontból, hol húzzuk meg a zaklatás határát, így a véleményesebb esetekben az áldozat könnyen el is bizonytalanodhat: lehet, hogy túl komolyan veszem?

A felmérésekből kiderül, sokan nincsenek is tisztában a zaklatás különféle megnyilvánulási formáival, vagy már annyira megszokták, hogy természetesnek veszik azokat (tipikusan ilyenek például a kacsingatós érdeklődések az ember szexuális életéről vagy a „jó a segged ebben a nadrágban” típusú megjegyzések). Ezt onnan lehet tudni, hogy sokkal többen számolnak be zaklatásról, ha vannak előre megadott, pontosan definiált válaszlehetőségek, mint ha csak általánosságban kérdezik az embereket, tapasztaltak-e ilyesmit.

Végül pedig ott van az előző szakaszban részletezett hierarchiatényező. Egy munkahelyen számos oka lehet valakinek, hogy úgy ítélje meg, előmenetele vagy puszta bennmaradása szempontjából jobban jár, ha „tartja a száját”, és megpróbálja inkább megacélozni magát a zaklatásokkal szemben.

De még ehhez képest is meglepő a felmérésekből kijövő elhallgatási arány. A brit kutatás szerint

ilyen körülmények között pedig még a jó szándékú foglalkoztatók sem tudnak sok mindent tenni a helyzet javításáért. Az alacsony arány viszont rögtön értelmet nyerhet, ha hozzánézzük a többi szeletet: a zaklatást jelentők több mint fele (az összes áldozatnak ez mindössze 7 százaléka) azt tapasztalta, hogy panaszát nem vették komolyan.

Érthető, hogy miért hallgatnak

Ennél is rosszabb statisztikát hozott ki az amerikai Equal Employment Opportunity Commission (EEOC) korábbi kutatása arra vonatkozóan, mit szabadítunk magunkra, ha kiállunk magunkért egy ilyen helyzetben. Az EEOC legutóbb 2003-ban foglalkozott ezzel a kérdéssel specifikusan. Akkoriban az jött ki,

Ezek a gyakorlatok egyébként a Weinstein-ügyben is mintaszerűen megmutatkoznak, az áldozatok elhallgattatásának, meghazudtolásának, elszigetelésének, botrányba keverésének különösen nagy hagyománya van a szexuális természetű ügyeknél.

Ugyanez kicsiben akármilyen munkahelyen könnyen megtörténhet, de még ha meg is ússzuk a nyilvános megszégyenítést, akkor sem biztos, hogy nem hátráltatjuk a karrierünket, ha beleállunk egy ilyen ügybe.

A munkahelyi szexuális zaklatásnak habitustól függően lehetnek enyhébb vagy súlyosabb lelki és a teljesítményt is negatívan befolyásoló hatásai. A TUC felmérése szerint ezek a megalázó szituációk sok nőben keltenek szorongást, a megalázottság érzését, gyakoriak az aggodalmak a szakmai kapcsolataikra és az előmenetelükre gyakorolt hatás miatt is. A válaszadó nők 20 százaléka mondta, hogy a zaklatók miatt kerül bizonyos munkaszituációkat, 15 százalék pedig arról számolt be, kevésbé érzi magát magabiztosnak a munkahelyén.

Itt érdemes közbevetni, hogy bár a rendelkezésre álló tapasztalatok alapján a zaklatást elszenvedők többsége nő, az elkövetők pedig általában férfiak, azért az sem igaz, hogy fordítva (vagy akár azonos neműek közt) ne eshetne meg ilyesmi. A Washington Post vonatkozó kutatása szerint az amerikai férfiak 10 százalékát zaklatták már a munkahelyén, esetükben ráadásul komolyabb tabukat is állít a maszkulin kultúra az elé, hogy beszéljenek róla. 

Sokat költenek rá, nem jóindulatból

Világosan látható, hogy a szexuális zaklatás munkahelyi visszaszorításának kiemelt prioritásnak kellene lennie a magukra valamit adó cégek körében, és a szabályozóknak is igyekezniük kellene olyan környezet megteremtésében, amely nem az elkövetőknek kedvez.

A cégek szempontjából akkor is megéri tenni az ügy érdekében, ha pusztán anyagiakat nézünk: az EEOC vonatkozó összesítése szerint 2010 óta a foglalkoztatók összesen 698 millió dollárt költöttek a szexuális zaklatást jelentő áldozatok kárpótlására az USA-ban (és ez még csak a piaci cégek helyzete, a szövetségi kormány szerveinek ilyen irányú költségeit is hasonló nagyságrendre becsülik).

Ez az összeg persze nem merő jóindulat és bűnbánat megnyilvánulása a vállalatok részéről. Sokszor egyszerűen arról van szó, hogy a cégnek nagyon rossz reklám, ha a közvélemény tudomást szerez egy ilyen ügyről, ezért mindenáron el akarják kerülni a nyilvános tárgyalást. Inkább előállnak egy gáláns összeggel a panaszos részére. Ebben gyakran az is közrejátszik, hogy a zaklatással vádolt alkalmazott afféle helyi sztár a cégen belül, ami végképp rossz fényt vetne az uralkodó vállalati kultúrára (elég, ha csak a közelmúltban az Ubert megrázó, zaklatáseltussolási botrányra gondolunk).

Először rendesen át kéne látni

A szőnyeg alá söprés helyett a megelőzésben komolyan gondolkodó cégek (és országok) számára azonban van pár praktikus tanács. Az egyik ilyen, hogy mint minden munkahelyi klímát érintő reformnál, itt is a középvezetőket érdemes a leginkább továbbképezni és érzékenyíteni a témában, ők vannak ugyanis a leginkább hatással a dolgozók mindennapjaira.

A munkahelyi erőszakkal és zaklatással általánosságban foglalkozó Eurofound-tanulmány következtetései közt szerepel, hogy bár mindenhol létező jelenségről beszélünk, a szociokulturális környezet és a munkakörülmények erősen befolyásolják mind a zaklatás jelenlétének erősségét, mind az áldozatok megszólalási hajlandóságát. A kaotikus munkaszervezés, a magas fokú stressz, a munka-szabadidő egyensúly felborulása mind összefügg azzal, mennyire elterjedt a munkahelyeken az erőszak és a zaklatás.

Az európai országokat összehasonlító Eurofound-elemzés szerint a zaklatással foglalkozó programok, szervezetek, jogszabályok a legtöbb helyen elég inkoherensek és alulfejlettek, ugyanakkor kimutatható, hogy önmagában egy jól körülhatárolt szabályozási keret is pozitív hatással van az áldozatok esélyeire. Az általánosan jellemző alacsony bejelentési hajlandóság viszont gátja a jó intézményi környezet és szabályozás megalkotásának is, ezért először szükség lenne több olyan felmérésre, mint amit a briteknél a TUC, az amerikaiaknál pedig az EEOC készített tavaly.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)