Ezért tart itt az ország a Századvég vezető közgazdásza szerint

„Érthető a magyarok és a régiónk állampolgárainak félelme az állami vállalatoktól, hiszen hatalmi arroganciából, rosszul működő állami vállalatokból bőven kijutott Közép- és Kelet-Európa polgárainak, ugyanakkor a lehető legrosszabb válasz az egyik szélsőségből, az állami vállalatok hegemóniájából a másik szélsőségbe, a külföldi tulajdonú globális értékláncok gazdasági dominanciájába belesodródni” – nagyjából ez lehetne a tételmondata a kormányközeli Századvég vezető közgazdászának új, Egyensúlyteremtés – a gazdaságpolitika missziója című könyvének, ami a Fidesz gazdaságpolitikáját a rendszerváltás globális gazdasági kontextusában értelmezi.

György László PhD-fokozatát 2013-ban szerezte, doktori disszertációjában többek között a szingapúri maláj kisebbség sikeres társadalmi felzárkózását segítő szakpolitikai intézkedések lehetséges hazai alkalmazását vizsgálta.

Ez utóbbi a kötet szempontjából azért érdekes, mert György amellett foglal állást, hogy – miként ő fogalmaz – a 2010 utáni gazdaságpolitikai stratégiában végrehajtott változtatások a globális gazdaság és Magyarország valós, lényeges problémáinak megoldására irányulnak. És hogy hogy jön ide Szingapúr? Nagyjából úgy, hogy György érvelése alapján Orbán Viktor rendszerének lényege a rendszerváltástól 2010-ig jellemző neoliberális kapitalizmusmodell cseréje egy olyan modellre, ami részben a Szingapúrhoz hasonló kelet-ázsiai fejlesztőállamok gazdaságpolitikájából inspirálódik. A fenti idézet ezért is fontos, ugyanis ami 2010 óta történik, az György szerint a magyar kapitalizmusmodellen belül a piac és az állam arányának elmozdítása egy olyan irányba, ahol az 

állam visszatartja a szereplőket attól, hogy a profithajsza során a társadalom kárára jussanak gazdasági előnyökhöz.

Az Index korábban már elvégezte azt a gondolatkísérletet, amelyben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyes intézkedései nem pusztán a kormány hatalmának hosszú távú megszilárdítására irányulnak, hanem egy koherens gazdaságfejlesztési tervvé összeállva próbálják Magyarország gazdaságát újrapozicionálni a világgazdaságban – ezt ide kattintva olvashatja el. Annak a cikknek a végkövetkeztetése negatív kicsengésű. Ezzel ellentétben György összességében persze inkább bizakodó, ami nem annyira meglepő, tekintve, hogy a kormány kedvenc kutatóintézetének vezető közgazdászának könyvéről van szó. De nézzük is inkább, hogy mi alapján ilyen bizakodó, és hogy miért gondolja, 2010 után váltásra volt szükség.

Elrontott rendszerváltás

A könyv elméleti bevezetővel kezdődik: eszerint a politika és a gazdaság működése leírható a hatalmi-gazdasági csoportok dominanciáért vívott versenyeként. Minden domináns csoportnak vannak érdekei és értékei is, és ehhez kapcsolódnak nagy gazdaságszervezési elméletek, amiket ezek a csoportok arra használnak, hogy a saját érdekeik és értékeik szerint formálják át a társadalom játékszabályait és a közgondolkodást. A rendszerváltás idején szerinte a piac teljes szabadságát hirdető liberális gazdasági elmélet volt domináns, ami mindig a jobb alkupozícióban lévő hatalmi-gazdasági csoportok érdekeit szolgálja.

Erre György azt a példát hozza, hogy Anglia először kőkemény iparvédelemmel vette át a ruhagyártás technológiáját Belgiumtól és Hollandiától, majd a gyapjú exportkorlátozásával kivéreztették a belga és holland termelőket, és csak ezután kezdték lebontani a vámokat. Az USA ugyanezt csinálta az 1950-es évekig: csak akkor lettek igazán szabadkereskedelem-pártiak, amikor már kellően megerősödtek a legfontosabb iparágaik (erről itt olvashat részletesebben).

A rendszerváltás György László szerint pontosan ott lett elrontva, hogy a magyar gazdaságpolitika elfogadta: ha mindent alárendel a piacosításnak, és egyedül arra koncentrál, hogy felkészítse az országot a külföldi tőke befogadására, akkor hosszú távon jön a gazdasági kánaán. Csakhogy a tőke nem „jószolgálati nagykövetként” jött, hanem azért, hogy az olcsóbb munkaerőből profitot csináljon, majd ezt a pénzt ott fektesse be, ahol a legjobban megéri. György szerint ugyanis

A közgazdász szerint a rendszerváltás után európai összehasonlításban is példa nélküli mértékben kerültek külföldi tulajdonba az olyan cégek, amikkel potenciálisan ki tudtunk volna lépni a nemzetközi piacra, és hasonló sorsra jutott a kritikus infrastruktúra – tehát például az energetika és a közüzemi ágazat. Közben sokszor olyan befektetőknek adták el a helyismerettel és szaktudással rendelkező állami cégeket, akik a magyar piac megszerzése mellett ezeknek a cégeknek a felszámolásában is érdekeltek voltak. A szigorú csődtörvény miatt pedig sok olyan magyar cég is megszűnt, ami más rendszerváltó országokban állami támogatással megmaradt volna. Ezek miatt összességében a magyar cégek komoly piacvesztést szenvedtek el, ami hosszabb távon is alacsony növekedési pályára állította az országot. Mindezek tetejébe elindult az ország külföld irányába történő eladósodása: csak 2002 és 2010 között 15 százalékponttal nőtt az államadósság, miközben a lakosság is eladósodott devizában.

György szerint a visegrádi térség összes országa jobban járt a rendszerváltással, mert ezekben az országokban a tőkét később és szelektívebben kezdték el beengedni (ehhez hozzátartozik az is, hogy a cseheknek nem volt komoly államadósságuk, a lengyelekének meg leírták nagyjából az adósság felét). Ennek többek között az lett a következménye, hogy Magyarország a régiós országoknál is nagyobb mértékben kezdett a multik összeszerelő üzemeként funkcionálni. Ahogy az ábrán is látszik, Németországhoz és a visegrádi országokhoz képest is jóval kisebb arányban vannak jelen az exportképes kkv-k a magyar gazdaságban, és a teljes gazdaságot nézve is kisebb az hazai tulajdonban lévő exportáló cégek aránya Magyarországon Csehországhoz vagy Lengyelországhoz képest.

A könyv szerint az sem mindegy viszont, hogy egy ország milyen módon integrálódik a világgazdaságba: a kilencvenes évek elején már nem nemzetállamokhoz kötődő cégek bonyolították a világkereskedelem nagy részét, hanem multinacionális cégek, amik globális értékláncokat hoznak létre, ezekbe pedig cégek tagolódnak be. György szerint ugyanakkor a nagy multik és az anyaországaik között hallgatólagos megegyezés van arról, hogy az értékláncokon belüli nagyobb hozzáadott értékű, magasabb bért biztosító tevékenységeket (mint például a kutatást-fejlesztést vagy a termékfejlesztést) nem szívesen szervezik ki a gazdagabb országokból a fejletlenebb országokba.

A világgazdaság centrumában található országok történelmi előnyük miatt könnyedén tudják a saját érdekeik szerint alakítani a világgazdaság szabályrendszerét, tőkével és technológiával jobban ellátottak, ráadásul közvetlen hozzáférésük van a globális piacokhoz. György szerint a világgazdaságban az országok célja a globális értékláncokon belül előrébb lépni, végeredményben pedig saját értékláncokat létrehozni, de önmagában a versenyképességi indikátoroknak való megfelelés ehhez nem elegendő, az állam aktív iparpolitikájára és más piacokat közvetlenül befolyásoló tényezők (pl. oktatás) fejlesztésére irányuló tevékenységére van szükség.

Példának az iPhone-t hozza, aminek a teljes hozzáadott értékéből (profitból és bérből) nagyjából 61 százalékban részesülnek amerikai cégek, miközben a kínai hozzáadott érték (itt gyártják a készüléket) csak 1,8 százalék. A könyv szerint ezekre a globális értékláncokra fontos rácsatlakozni, ezért vonzóvá kell válni a befektetők számára, azonban ennél is fontosabb, hogy egy ország cégei saját értékláncokat hozzanak létre, amiben a legnagyobb hozzáadott értéket otthon termelik meg és ott is tartják.

De a nyugati multik mellett máshonnan is olyan konkurenciát kaptak a magyar cégek, amikkel nem igazán tudtak mit kezdeni: György arról ír, hogy amikor a kilenvenes évek elején a hazai kkv-kat kitették a világpiaci energia- és nyersanyagárak hatásainak, hirtelen olyan kínai cégekkel kellett volna versenyezniük, amik számára a kínai állam bőven a piaci ár alatt biztosította az energiát és a nyersanyagot. Az állami hátszéllel hajtott kínai exportszektor pedig annak rendje és módja szerint le is tarolta a térséget, ezen belül is különösen Magyarországot.

György szerint itt hiába vártuk, hogy a kisvállalkozók másra szakosodjanak, a vállalkozások nem tudtak rácsatlakozni a globális piacokra, aminek következtében végeredményben jövedelemátcsoportosítás történt a hazai termelőktől a hazai kereskedők és a kínai termelők irányába. A kínai állam pedig könnyen finanszírozta tovább az olcsó energát és nyersanyagokat biztosító infrastruktúra veszteségét a kereskedelemből származó nyereségből.

1,5 millió elveszett munkahely és csökkenő bérhányad

A magyar cégek mellett a rendszerváltás nagy vesztesei a magyar munkavállalók voltak. Egyrészt nagyjából másfél millió ember elvesztette a munkáját: 1987-ben még 5 millió 371 ezer ember dolgozott hivatalosan az országban, a foglalkoztatottak száma 1996-ra 3 millió 778 ezerre csökkent. Másrészt a világban már a hetvenes évek végétől kezdve elkezdődött egy folyamat, amit Branko Milanovic, a Világbank volt vezető közgazdászának híres elefántgörbéje mutat meg a legjobban (a vele készült interjúnkat ide kattintva olvashatja el).

Az ábrán az látszik, hogy ha a világ teljes lakosságát egyenlő, tízszázalékos szeletekre vágjuk fel, és megnézzük, hogy hogyan változott a jövedelmük 1988 és 2008 között, akkor azt látjuk, hogy két csoport járt nagyon jól ebben az időszakban: a közepesen szegények, tehát például azok az ázsiaiak, például kínaiak, indiaiak, vietnamiak, thaiföldiek, indonézek, akik a nyugatról kitelepedő ipari cégeknél kaptak állást a korábbi szinthez képest egyre magasabb bérekért, és a leggazdagabbak, a globális egy százalék. Van viszont egy csoport, amelynek a jövedelme reál értelemben szinte egyáltalán nem változott, igazából vagy kicsit nőtt vagy stagnált: ez a csoport nagyjából lefedi a gazdagabb országok, az USA és Nyugat-Európa alsó középosztályát, és Magyarország is ide tartozik részben. Ők a globalizáció vesztesei.

Ezt a folyamatot az magyarázta, hogy a nyugati világban a domináns hatalmi-gazdasági csoportok kilobbizták az adóterheik csökkentését (ebben az időszakban futott fel az offshore-ozás is), és sikerült elérniük a munkavállalók érdekeit garantáló munkaerőpiaci intézmények leépítését a szakszervezetek meggyengítésén keresztül. Közben a világkereskedelmet egyre nagyobb mértékben liberalizálták: ennek és a technológiai fejlődéssel együtt járó automatizációnak köszönhetően a munkahelyek vagy megszűntek, vagy kiszervezték őket Kelet-Ázsiába. A stagnáló reálbérek (a magyar reálbérek 2002 körül érték el az 1989-es szintet) mellett a bérhányad, vagyis a bérek részesedése a megtermelt jövedelemből is csökkenni kezdett az USA-ban, az EU-ban, és Magyarországon is (erről a témáról részletesebben ebben az interjúnkban olvashat még).

A bérhányad Magyarországon 20 százalékponttal, 65-ről 45 százalék alá csökkent. Ennél fontosabb mutató a nettó bérhányad, ami a reál GDP és a reálbér arányát mutatja meg, tehát figyelembe veszi az infláció hatását is, tehát ez az, amit a munkavállaló végeredményben érzékel a bérén, a bruttó azt mutatja meg, hogy a munkavállaló mennyibe került a munkaadónak. Ez a mutató 31 százalékról 20 százalék körülire csökkent '89 és 2000 között, de hosszabb időtávon még nagyobb csökkenés látszik, ugyanis 1970-ben még 53 százalék volt a nettó bérhányad Magyarországon. Ez tehát azt jelenti, hogy a hetvenes évek óta a gazdasági növekedésből egyre nagyobb arányban részesült a tőke a munka rovására.

Az egyensúlyteremtő kormány

György László szerint a kormány 2010 óta véghezvitt intézkedéseinek az volt a céljuk, hogy ezzel a két dologgal – tehát a külföldi cégek által dominált gazdaságszerkezettel és a regionális összehasonlításban is nagyon alacsonynak számító foglalkoztatottsággal – kezdjen valamit. A hazai tulajdonú gazdaságát még a környékbeli országokhoz képest is nagyobb mértékben elvesztő, állami cégeket átlagban 28 százalékos értéken privatizáló, a térségbeli országoknál az államadósság után háromszor-négyszer nagyobb kamatterhet fizető gazdaságban megszűnt a munkahelyen 30 százaléka. A piacait elvesztő, viszont hatalmas munkaerőtartalékkal rendelkező magyar gazdaság a multik idecsábításáért versenyzett, és György szerint ez kényszerítette ki a bérhányad csökkenését. Emellett György számításai szerint a csehországihoz képest nagyjából 1 millióval kevesebb foglalkoztatott évente a GDP 3 százalékának megfelelő többletterhet jelentett a magyar gazdaságnak, amire rájött még a magasabb államadósságból származó kamatteher, ami a GDP négy százalékának megfelelő töbletterhet jelentett György szerint.

A közgazdász szerint ráadásul ez a kieső 7 százaléknyi GDP ilyen gazdaságszerkezet mellett ahhoz járult hozzá, hogy az állam ne tudja kitermelni a nagy ellátórendszerei (oktatás, egészségügy, nyugdíj) fenntartásához szükséges forrásokat. A privatizációs bevételek hosszú távon nem voltak elegendőek az államadósság és ilyen módon a kamatterhek csökkentéséhez, miközben a lakosságnak maradt a devizahitel.

A pluszköltségeket viszont a külföldi cégeknél nagyobb arányban kellett a hazai cégeknek állniuk, ugyanis a multik nagy adókedvedvezményekért cserébe választották Magyarországot telephelyüknek. Az egyik nagy autóipari multi például 2010-ben a teljes magyarországi hozzáadott értéke után 10 százaléknyi adót fizetett összesen, ugyanez az arány a gyógyszeriparban pedig 18 százalékos volt, miközben a Világbank és a PricewaterhouseCoopers számításai szerint egy átlagos magyar középvállalatot 57,5 százalékos adó terhelte ugyanebben az időszakban. György azt a rendszert, amiben az erősebb piaci szereplők felé lejt ilyen módon a pálya, szuperkapitalizmusnak nevezi, és

Ennek az egyik kulcseleme György szerint a multik különadóztatása 2010-et követően. A közgazdász szerint itt az történt, hogy azokat az "oligopol piaci helyzetükből fakadóan" korlátozott versenynek kitett multikat adóztatták meg, amik a válság előtt ebből a piac helyzetből kifolyólag az „átlagnál nagyobb részben vették ki a részüket a válság előtt növekedésből”. György szerint az állam ezeket a bevételeket költötte el az egykulcsos szja 15 százalékra csökkentésére, családi adókedvezményre, és az első házasok adókedvezményére, valamint a Munkahelyvédelmi Akciótervre. Ezzel György szerint és az államadósság kamatmegtakarításaiból – ahogy az ábrán is látszik – a kormány nagyjából a GDP 2,8 százalékát csoportosította át ezekről a cégektől a magyar középosztálynak.

Az egykulcsos szja kapcsán a közgazdász megjegyzi, hogy a felső 1-2 százalék esetében lehetne egy magasabb kulcs, de a gazdagok egy magasabb adókulcs alól már most is könnyebben kibújnak az adózás alól. A lényeges kérdés György szerint viszont nem az, hogy hány kulcs legyen, hanem hogy hogyan lehet a tőkejövedelmek munkajövedelmek rovására történő növekedését megállítani és visszafordítani. György szerint az egykulcsos adó megakadályozta a középosztály leszakadását és nyugatra vándorlását. Ez utóbbi állítást nem támasztja alá adatokkal, de valójában ilyen adatok nincsenek is, viszont azt megjegyzi, hogy az szja egykulcsosításával 71 százalékról 49 százalékra csökkent a marginális adóék, tehát a béremelés adótartalma, így a cégeknek könnyebb emelniük a fizetéseket. Azt is megjegyzi, hogy a kkv-k adóterhelése 57,7 százalékról 2017-re 44 százalékra csökkent.

György a reálbérek 17 százalékos emelkedése mellett azt is fontosnak tartja, hogy a minimálbér reál értelemben 26 százalékot nőtt 2010 és 2017 között: ezek pedig a nettó bérhányadot növelték, ami így 2010-hez képest 22 százalékról 28 százalékra nőtt 2016-ra. A közgazdász azt is egy kedvező trendnek értékeli, hogy jelentősen nőtt a foglalkoztatottak száma az elmúlt években: az ábrán az látható, hogy 2016-ra közmunkával és külföldön dolgozókkal együtt 53,2, nélkülük 50 százalék körülire nőtt a foglalkoztatási ráta, ami plusz félmillió magyarországi állást jelent (közmunkával és külföldi munkavállalással a növekedés 690 ezres). Az is ennek a követkeménye, hogy 2010 és 2015 között 18,2 százalékkal nőtt az szja-t fizetők száma, így tavalyelőtt már 4,166 millió ember fizetett személyi jövedelemadót.

A közmunkaprogram György szerint egy nagyobb probléma helyett egy kisebb problémát hozott létre, hiszen sokan egyáltalán nem dolgoztak, most viszont egy nem túl hatékony rendszerben vannak benne. A könyvben annyit említ meg, hogy a közmunka fehérítette a munkaerőpiacot, illetve passzív rétegeket aktivizált. A közgazdász szerint az oktatási reformok is az egyensúlyteremtés irányába hatnak, ugyanis a rendszer centralizálása, a tanári életpályamodell, a szakképzés erősítése és a felsőoktatás reformja is megoldást kínál a problémákra, ugyanakkor itt még idő kell a reform hatásainak láthatóvá válásához, illetve még további esélyegyenlőség-javító intézkedésekre van szükség.

György szerint a 2010 utáni időszak abban is markáns váltást jelent 2010 előtthöz képest, hogy a költségvetés stabilizálódott (2016 volt az ötödik év egymás után, amikor a hiány 3 százalék alatt maradt), és az államadósság is csökkenő pályára állt, és ezen belül jelentősen csökkent a külföld irányába való eladósodottság. Emellett pedig György szerint egészségesebbé vált a külföldi és hazai tőke aránya a magyar gazdaságon belül, és a kormányzati tulajdonhányad is 5 százalékkal nőtt 2010 és 2016 között, miközben a kkv-k adóterhei csökkentek.

Kimazsolázni Robin Hoodot

György László globális politikai gazdaságtani megközelítése, és diagnózisa a rendszerváltás utáni gazdaságpolitika hibáiról meggyőzőbb, mint bármilyen reformközgazdász strukturális reformokról szóló unalomig ismételgetett mantrája, de egy Index-cikk biztosan nem fog György elméleti keretrendszerének kritikájára válllakozni, ez ugyanis a társadalomtudósok feladata. Ugyanakkor még a könyv saját logikai rendszerén belül is vannak ellentmondásosnak tűnő érvek, és sokszor úgy tűnik, mintha egymáshoz nem szükségszerűen kapcsolódó tényeket mazsolázgatna úgy össze, hogy abból úgy tűnjön, a kormányzat koherens tervet követett, miközben sokszor improvizációként is lehet értelmezni az egyes gazdaságpolitikai lépéseket.

A multik különadóztatásából befolyó jövedelmek középosztálynak való kiosztására vonatkozó magyarázatát – nevezzük Robin Hood-elméletnek – például elég könnyű a két trend önkényes összekapcsolásaként is értelmezni. Ez az egész elmélet kicsit olyan, mint annak az interneten elhíresült kreacionista videónak az érvelése, amiben egy férfi azt magyarázza el, hogy egyértelműen az evolució elméletét gyengíti, illetve Isten kreativitását mutatja, hogy egy banán pontosan az emberi kézbe illeszkedik. György önkényesen kiválasztja a különadókat a bevételi oldalon, majd mellétesz néhány szociálpolitikai intézkedést a kiadási oldalon, és úgy állítja be ezt az egészet, mintha az egyik oldal fedezné a másikat, miközben önkényesen kihagy egy csomó más költségvetési és gazdaságpolitikai tényezőt az elméletéből.

A magánnyugdíjpénztárak bevételi oldali hatásáról egyáltalán nincs szó, ahogy arról se, hogy a kormány csak azután döntött a különadók bevezetése mellett, hogy Brüsszel világossá tette, hogy nem tolerálják a költségvetési hiány elengedését. Az ágazati különadók ideiglenessége szintén gyengíti az elméletet, hiszen erre így legfeljebb azt lehet ráhúzni, hogy a multik megsápolása a komolyabb megszorítások elkerülésére szolgált, de nem látni, hogy ha hosszabb távon is a globális egy százaléktól az Elefánt-görbe alapján pórul járt magyar lakosság felé irányuló jövedelemátcsoportosításról lenne szó, akkor miért vezették ki vagy csökkentették le a különadókat.

A multik oligopol- és monopolhelyzetével kapcsolatos megállapítások sem teljesen tűnnek koherensnek, például a magyar bankszektor vagy a biztosítási szektor a válság előtt, a nagyobb profitok idején is sokszereplős volt, ennek ellenére a bankrendszer különadókkal és nemzeti tulajdonszerzéssel együtt is Európa egyik legdrágábbja a jegybank alelnöke szerint. Az energiaszektor esetében szintén billeg az újraosztós elmélet, hiszen hosszabb távon az államnak jelentős költségei lesznek az infrastruktúra felújításával, másrészt pedig a rezsicsökkentés jövedelemátcsoportosító hatásába érdemes azt is beleszámítani, hogy a rezsicsökkentés óta eltelt időszakban úgy csökkentek a világpiaci energiaárak, hogy a hatósági ár ezt a csökkenést már nem követte.

A reklámpiac pedig szintén jó példa a szabadságharcos elmélet gyengeségeire, hiszen itt egy olyan piacról beszélünk, ahol a hazai piaci szereplők pontosan azért szívnak, mert egyik oldalról az állam direkt módon, a másik oldalon pedig konkrétan a multik (Facebook, Google) adójának beszedésének elmulasztásán keresztül torzítja a piacot. Arról meg aztán főleg nem volt szó a könyvben, hogy a Fidesz 2010 után a korábbi kormányokhoz egészen hasonlóan egyáltalán nem sajnálta a pénzt a multiktól, ha nagyberuházások támogatásáról volt szó.

Hasonlóan inkoherens a kép, ha a munkaerőpiaccal kapcsolatos megállapításokat nézzük. A reálbérek növekedéséről például György végig úgy ír, hogy szinte meg sem említi azt, hogy százezrek mentek Nyugat-Európába dolgozni Magyarországról, aminek önmagában is elég erős bérfelhajtó hatása volt. Ezenkívül a könyben arról sem esik szó, hogy a béremelkedéseket nem a magyar gazdaság termelékenységének növekedése okozta, hiszen ez a mutató nagyjából stagnált, kicsit még romlott is 2010 óta. A könyvbemutató György ezzel kapcsolatban annyit jegyzett meg, hogy még mindig jobb, ha 4,5 millióan dolgoznak alacsonyabb hatékonysággal, mint ha 3,7 millióan dolgoznának nagyobb hatékonysággal. Emelett miközben a minimálbéremeléseket pozitív intézkedéseknek értékeli (amelyek valóban hozzájárultak a bérhányad növekedéséhez), a szakszervezetek és a munkavállalók jogait gyengítő új munkatörvénykönyvét viszont pozitívan ítéli meg, miközben ugyanezeket az intézkedéseket az USA esetében elítéli, és a munkavállalóknak kedvezőtlennek értékeli.

A termelékenységre pedig az az oktatási rendszer lehetne jó hatással, ahol György szerint a reformok még nem fejtették ki a hatásukat, ugyanakkor amit eddig látni lehet, az annyi, hogy kiadások szintjén még mindig bőven nem hozta be a kormányzat azt a lemaradást, amit a 2010 és 2013 közötti forráskivonásokkal okozott ebben a rendszerben, és egyelőre csak ígérek vannak ezen a területen, eredmények nemigen.

Az elméletnek az a része sem teljesen egyértelmű, ami szerint ezeket a jövedelmeket a középosztálynak csoportosították át, ugyanis a könyvben nincs definiálva, hogy pontosan mely társadalmi rétegeket tekinti a könyv szerzője középosztálybelinek. Arról ír, hogy az egykulcsos adó megállította a középosztály elvándorlását.  Az egykulcsos adó jövedelmi hatásait vizsgáló tanulmány szerint az adóreform pont az alsó hét jövedelmi decilis adóterheit növelte jelentősen, miközben a nyolcadikban vannak az átlagbért keresők, tehát akkor ez alapján a két felső decilist, a leggazdagabb magyarokat tekintheti György középosztálynak – bár ez a könyvből nem derül ki egyértelműen. Az emlegetett szociálpolitikai intézkedések középosztályra gyakorolt hatásáról pedig sokat mond az alábbi ábra, amin az látszik, hogy 2010 és 2016 mekkorát változott az egyes jövedelmi decilisek társadalmi jövedelme (ilyennek számítanak például a családpolitikai támogatások, a csok és az első házasok kedvezménye is). Ezen az látszik, hogy a leggazdagabb öt tized járt jól a Fidesz szociálpolitikájával, és ezen belül is kiemelkedik a felső harminc százalék.

György elismeri, hogy az egykulcsos adó a felső húsz százaléknak kedvezett, de azt állítja, hogy a többi emlegetett intézkedés szélesebb rétegeknek is gazdagított. Arról szintén nincs szó a könyvben, hogy a kormánypárt egyik legsikeresebb adópolitikai intézkedése, az áfarendszer kifehérítése mára a különadóknál jóval nagyobb újraosztható adóbevételt jelent az államnak, viszont az áfa pont inkább a szegényebbeknek kedvezőtlen adónem (akik a jövedelmük arányosan nagyobb részét fogyasztják el a gazdagabbaknál). A szelektív áfacsökkentéseket egyébként szintén be lehetett volna venni a "középosztályt" gazdagító intézkedések közé, de a kiadási oldalon ez is ki lett hagyva. Ezek alapján akár azt is lehet mondani, hogy ezek az intézkedések a magasabb jövedelmű Fidesz-szavazókra voltak szabva, és egyáltalán nem szükségszerűen felülről lefelé irányuló újraelosztásból finanszírozták őket.

Az EU-s pénzeket pedig szintén kihagyja György az elemzéséből, pedig egy KPMG és GKI által közösen készített tanulmány alapján a magyar gazdaság 2006 és 2015 között 4,6 százalékos gazdasági növekedést produkált, egy külső források nélküli forgatókönyv esetén 1,8 százalékkal csökkent volna a GDP ebben az időszakban. György László ezt a tanulmányt a könyvbemutatón elfogultnak nevezte, mindez viszont még nem indokolja, hogy a könyvben az uniós források  magyar gazdasági növekedésben betöltött szerepével vagy az ezzel kapcsolatos kihagyott lehetőségekkel miért nem foglalkozik.

A könyvbemutatón György László arról beszélt, hogy a dél-koreai Samasungnak is 80 évig tartott, míg egy szárított hallal kereskedő kiscégből a világ egyik legnagyobb, elektronikai termékeket gyártó multijává nőtte ki magát. Ezért a magyar gazdasági irányváltás óta még nem telt el annyi idő, hogy a konkrét eredmények már jól látszódjanak, de az irány már alapvetően jó. Ennek a megítélése politikai meggyőződés kérdése is, mindenesetre az emlegetett inkonzisztencia nélkül könyebb lenne György helyzetértékelésében hinni, ugyanis ezzel együtt a 2010 óta tartó folyamatokat könnyű a kormánypárt hosszú távú gazdasági-politikai dominancájának kiépítésére irányuló lépések sorozatának értelmezni.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)