Aranytojást tojó tyúk fektette meg az egész országot

Adott egy közepesen fejlett ország, amelynek rengeteg olaja van, sőt igazából az olajon kívül nagyon mása nincs is, az olajkitermelés pedig állami monopólium, és ennek a bevételeiből finanszírozzák azokat a szociális programokat, amely a rezsimet hatalmon tartja. Mit tesz egy felelős vezető ebben a helyzetben?

Ha esetleg arra tippelt, hogy szétveri a nemzeti olajcéget, akkor ön minden bizonnyal a bolivári szocialista forradalom ideológiailag legképzettebb vezetőihez hasonlítható korszakos zseni. Ugyanis Venezuela vezetése pont ebben a helyzetben pont ezt tette, példát mutatva ezzel önsorsrontásból a világ minden rezsimjének. 

A dologhoz persze kellett az olajár csökkenése, illetve az állami olajcéget átszövő korrupció is, de mindenekelőtt azért az ország vezetésének szűklátókörűsége okolható azért, hogy sikerült idáig eljutni. Az olajcégre az utóbbi két évtized során hiába tekintettek aranytojást tojó tyúkként, valahogy elfelejtették megetetni, amiből az lett, hogy mára szó szerint éhezik az olajszektor. És hiába a világ legnagyobb olajkészlete, ha a PDVSA kivéreztetése miatt a szektor ma már konkrétan veszteséget termel az országnak, a talpra állítása pedig még egyszer annyi pénzbe kerülne, amennyivel Venezuela lóg nemzetközi hitelezőinek.

28 éves mélypont

Venezuela évek óta végeláthatatlan gazdasági és politikai válságban tengődik, általános a hiány az alapvető árukból, az infláció meghaladja a 2000 százalékot, néhány havonta kitör egy-egy, végül erőszakba fulladó tüntetéshullám, miközben a kormány mindenért az imperialistákat okolja, és alkotmányos manőverezéssel és karhatalmi erővel fojtja el az amúgy kibékíthetetlennek látszó belharcai miatt egyébként is töketlen ellenzéket. Helyszíni riportok szerint egy teljesen bizarr disztópia lett az ezredfordulón kezdődött szocializmusból, és az egyetlen oka, hogy az egész kóceráj nem omlott még teljesen össze, hogy olajuk azért mégis csak van. 

Azonban az utóbbi hónapok fejleményei alapján úgy tűnik, már az olaj sem tart sokáig: az állam utolsó támaszát és bevételi forrását is kezdi elérni a vég. Tavaly 13 százalékkal csökkent az olajkitermelés, de hosszabb távon még szomorúbb a helyzet:

A Reuters értesülései szerint a gyenge kitermelés, valamint az alkatrész- és üzemanyaghiány miatt márciusban az összkapacitás 43 százalékán járatták a venezuelai olajfinomítókat, és áprilisban is csak 44,7 százalékra tervezik emelni ezt. Ebből az is kiderül, hogy a cég kálváriája ördögi kört szül: nem termelnek elég olajat, ezért nincs mit exportálni, emiatt nincs pénz, így nem tudnak alkatrészeket és az olajfinomításhoz szükséges vegyi anyagokat importálni, így még kevesebbet tudnak csak termelni és feldolgozni.

Tovább tetézi a gondot, hogy bár Venezuelának rengeteg olaja van, ez jelentős részben nehézolaj, amelynek feldolgozása drágább. A legegyszerűbb módszerük, hogy importált könnyűolajjal és más hígító anyagokkal ütik fel a nehézolajat; az importért viszont keményvalutával kell fizetni, ami viszont csak az olajeladásból jön be: az ország külföldi bevételeinek több mint 90 százaléka az olajból származik.

Az importköltségek miatt a jelenlegi kitermelés mellett a cég nem hogy hozza, hanem viszi a keményvalutát:

• A PDVSA napi nagyjából 700 ezer hordót tud finomítani, amiből 425 ezer a belpiacra megy áron alul, ezen tehát veszít a cég.
• A 700 ezerből 275 ezer hordó marad exportra, ám a PDVSA adósságának egy jó részét olajban törleszti, plusz jobb híján a külföldről beszerzendő eszközökért is egyre inkább ezzel kénytelen fizetni. Ahogy a venezuelai államadósság egy részét is olajban fizetik, elsősorban a kínaiak és oroszok felé. Ez önmagában elviszi a termelés több mint harmadát.
• Az adósság- és importköltségek összesen havi 293 ezer hordót tesznek ki, tehát nem elég, hogy a hazai piacon veszteséget termelnek, a cég külkereskedelmi mérlege is mínuszban van. 

Éheznek

De a makroadatoknál is keményebb a helyzet az olajmezőkön, már ha hinni lehet a Bloomberg Businessweek riportjának. A lapnak egy kormánykritikus szakszervezeti vezér azt mondta, már nemcsak az alkatrészek hiánya és a technikai gondok okoznak kieséseket: egyre komolyabb probléma, hogy a kemény fizikai munkát végző dolgozók közül sokan éheznek, ezért képtelenek rendesen ellátni feladatukat. Ivan Freites szerint havi szinten tucatnyian esnek össze és szorulnak orvosi kezelésre munka közben a cég fúrótornyain. 

Ahogy a kitermelési adatok, úgy a munkások sorsa is nagyot fordult az utóbbi másfél évtizedben. Nemrég még nagy kiváltságnak számított a PDVSA-nál dolgozni: jó fizetés, sok támogatás, kivételezés, na és rengeteg ingyen kaja járt az állami olajmamutnál robotolóknak. Ma már ebből nem sok maradt: a fizetést elvitte a brutális infláció, már az alapvető megélhetésre sem elég.

Amire az is rátesz egy lapáttal, hogy mivel a fizetésükből nem tudnak rendesen megélni, a munkások megpróbálják kihozni a menzából a maximumot: egyesek átöltöznek, és másodszor is sorban állnak, hátha; mások felhalmozzák és hazaviszik az ingyenkaját; és vannak, akik az egész családot hozzák. Mivel az ingyen étkezés lett az utolsó értékes dolog a cégnél, annak eltűnése heves indulatokhoz vezetett: decemberben a dolgozók tüntetni kezdtek, amikor a menza kifogyott; márciusban pedig az elmaradt járadékokat követelő munkások a menzán összecsaptak a nemzeti gárdával. 

A Bloombergnek nyilatkozó egyik munkás például azt mondta, heti fizetéséből nagyjából egy kiló rizst tud venni, az egyetlen fehérjeforrása a 170 grammos tonhalkonzerv, amit a kormány a szegényeknek ad, és amelyet nagyjából másfél havonta kap meg. A lap idéz egy venezuelai egyetemi kutatást is, amelyben a megkérdezettek közel kétharmada fogyott 2017-ben, átlagban 11 kilót. Azok aránya 61 százalék volt, akik az adatfelvételt megelőző három hónapban legalább egyszer éhesen kellett hogy lefeküdjenek. Bár ezek az egyébként elképesztő adatok nem a PDVSA dolgozóira, hanem az összlakosságra vonatkoznak, vélhetően a cég munkásainak sem sokkal jobb a helyzetük.

Menekülnek

Az éhező munkások közül egyre többen menekülnek el a PDVSA-tól: a cég a Puerto La Cruz-i olajfinomítójában februárban 263-an dolgoztak, miközben 180 betöltetlen munkahely volt. Az utóbbi 12 hónapban a szakszervezetek szerint nagyjából 500-an mondtak fel a finomítóban és az ahhoz kapcsolódó más helyi üzemekben. Pedig ez állítólag nem egyszerű: feletteseik hazaárulóknak nevezik a céget otthagyókat, és ami fontosabb, a felmondásokkal a nyugdíjra való jogukat is elveszítik. De sokakat még kilépni sem hagynak: a bürokraták a feletteseiktől félve nem hajlandók továbbküldeni a felmondásokat; a cég egyik irodájában például azt hirdeti a kiírás, hogy napi legfeljebb öt ember mondhat fel. 

Sok százan hagyják ott az egykori szocialista álommelót azért, hogy a hazaihoz képest mennyeinek tűnő, kétezer forintnak megfelelő órabérért robotoljanak karibi építkezéseken; de a magasabban képzett olajipari szakembereket ennél jóval jövedelmezőbb külföldi melókat ajánló fejvadászcégek szokták megkörnyékezni. 

Nemcsak a finomítókban vannak súlyos gondok, a fúrótornyokon sem jobb a helyzet: a Washington Post riportjának idején például a Punta de Mata-i olajmezőn a harmincból hat fúrótorony működött. Ahogy pedig a venezuelai állam egyre inkább lebénul, úgy sokasodnak az olajkitermelést hátráltató tényezők: az olajban gazdag síkságokon fegyveres bandák garázdálkodnak, nemrég Punte de Matatól nem messze a PDVSA egy olajmezőjét is kifosztották. A munkások mobiljaitól kezdve a légkondikon át a konyhagépekig mindent vittek.

De a mindennapossá vált balesetek majdnem olyan veszélyesek, mind a banditák. A cég feltámasztásáról szóló tervek elkészítésével megbízott volt PDVSA-menedzser, Guillermo Morillo számításai szerint

Megették a szent tehenet

Hogy ezt hogy sikerült összehozni, arra több magyarázat van. Egyfelől a lejtmenet nem most kezdődött, hanem legalább az ezredforduló óta tart, és a fő oka, hogy a szocialista kormány mindig is fejőstehénként tekintett a PDVSA-ra.

Egy ideig a gondokat elfedte a magas olajár: hiába csökkent a termelés, 2001 és 2008 között az olaj világpiaci ára sokszorosára nőtt, így a PDVSA, és ezzel a venezuelai szocializmus is több pénzhez jutott, hiába indult el a vállalat a rohadás útján.

Aztán ahogy elkezdett esni az olajár, úgy omlott össze az olajra épített kártyavár. A szocialista kormány gazdaságpolitikája nagyjából annyiból állt, hogy kisebb részben a haverok, nagyobb részben a szegények között elosztogatta az olajpénzt. Ez ugyan szociális szempontból méltányolható, politikai szempontból pedig kifejezetten nyerő stratégia volt, főleg azután, hogy a szocialista bálvány, Hugo Chávez 1999-es hatalomra jutása előtt a képlet úgy nézett ki, hogy hiába nőtt a kitermelés, a jobboldali kormányok ebből semmit sem költöttek a szegényekre, inkább csak a haverokra.

Ahogy pedig az olajbevételek elkezdtek csökkenni, a problémák úgy hatványozódtak: a venezuelai gazdaság szinte teljes egészében az olajexportra épül, ám azt árcsökkenés és a technológiai fejlesztések elmaradása miatt hirtelen fenntarthatatlanná vált az olajcég fejése. B-terv viszont nem volt, és azóta sincs, csak teljes fejetlenség és őrültebbnél őrültebb megoldási kísérletek.

Az állami olajcégben pedig az utóbbi hónapokban végképp romlani kezdett a helyzet, miután a néhai Chávez utódja, a 2013 óta hatalmon lévő Nicolás Maduro elnök gyakorlatilag lefejezte a céget, és az olajbizniszhez egyáltalán nem értő bizalmasait, javarészt katonákat ültette a vállalat élére. (Ez egyébként nem az első tisztogatás volt a cég élén: 2003-ban Hugo Chávez szintén kirúgta a cég munkavállalóinak felét, amikor fellázadtak ellene, valójában a cég fokozatos szétesése már akkor elkezdődött.)

Politikai játék

Maduro azt állítja, hogy a tisztogatásra a korrupció kiirtása miatt van szükség, a baj szerinte ugyanis az, hogy a menedzsment az imperialista multikkal összejátszva szétrabolta a céget. Ebben valamennyi igazság természetesen van, hiszen ha máshonnan nem, Magyarországról is tudni lehet, hogy egy tetszőleges állami cégből hajlamos a pénz össze-vissza elfolyni, jellemzően a vezetés haverjai és családtagjai irányába.

Maduro vádjai annak fényében elég viccesek, hogy pártja nagyjából két évtizede van hatalmon, ebből a második évtizedet pedig a hatalom központosításával és a demokrácia leépítésével töltötte. (Erről hosszabban itt írtunk.) Magyarul az országot vaskézzel irányító párt vezetője siránkozik arról, hogy valakik kirabolják az országot. Kicsit olyan ez, mintha Orbán Viktor hirtelen azon kezdene sopánkodni, hogy az Elios Zrt. csalássorozatával megrövidítette a magyar önkormányzatokat.

Mindenesetre a korrupciós hadjáratban eddig a cég több tucatnyi középvezetőjét, sőt egy volt elnökét és egy korábbi olajminisztert is letartóztattak, tették ezt jelentős médiafelhajtás közepette. A cég egyik amerikai keresete szerint például 5,2 milliárd dollárral rövidítették meg a céget a vállalatvezetéssel összejátszó olajkereskedők, és az eddigi fejlemények alapján ezt az amerikai hatóságok is megalapozottnak látják.

Azonban a korrupcióval való leszámolás mellett van egy fontosabb célja is a tisztogatásnak:

• Mivel Venezuelában évek óta teljes gazdasági káosz uralkodik, Maduro és a kormány enyhén szólva egyre kevésbé ura a helyzetnek. Emiatt egyre jobban kénytelen támaszkodni a fegyveres erőkre, a fegyveres erők lojalitását pedig részben azzal próbálja biztosítani, hogy a katonáknak egyre nagyobb befolyást ad a PDVSA fölött: nem véletlen, hogy az olajcég új vezére egy tábornok lett.
• A tisztogatás másik magyarázata, hogy hiába uralja az állam, az olajszektorban azért nem valami népszerű Maduro és pártja, ezért bőven vannak potenciális ellenlábasai, akiket nem árt eltakarítani az egyre ingatag helyzetben. Ráadásul ezzel egy csapásra új bűnbakot is faragott magának a kormány: az elnök eddig az imperialistákat, a nagyvállalatokat és a jobboldalt okolta a gazdasági nehézségekért, most a felelősök sorába beállította a PDVSA szabotőr, korrupt vezetőit is. 

Trump keresztbe tehet

A tisztogatás ellenére az olajcég szénája továbbra sem áll jól, sokan pedig azzal riogatnak, hogy a szektor vészes ütemben veszti el azt a maradék kevés embert, aki ért hozzá, hogy hogyan kell olajat kitermelni és finomítani. A gondokat pedig tetézi, hogy a PDVSA, illetve általában véve Venezuela a csőd szélén táncol, és a szocializmus imperialista ellenségei egész könnyen bedönthetik az országot.

Az, hogy Venezuela még nem ment csődbe, elsősorban az oroszoknak és a kínaiaknak köszönhető, akik elsősorban az olajért cserébe, kisebb részben az Egyesült Államok bosszantása végett pénzelik a szocialista rezsimet. Bár az oroszok szerint minden rendben, Peking látszólag egyre kevésbé lelkes a rendszer fenntartása iránt, egyesek szerint kicsit kezdik megunni, hogy Maduro bénázása miatt elég rosszul fialnak venezuelai befektetéseik, és nem lenne ellenükre, ha bedőlne a rendszer. Ami annak fényében nem meglepő, hogy tavaly például nagyjából fele annyi olajat kaptak a venezuelaiaktól, mint amennyi korábbi hitelmegállapodásaikban szerepel.

A nagy rúgást viszont Amerika adhatja.

Ez utóbbira nagy csapást jelentett, hogy Donald Trump tavaly nyáron betiltotta a venezuelai állam és a PDVSA kötvényeivel való bizniszelést, és egyes értesülések szerint további szankciók jöhetnek, amelyek mindegyike egy újabb szög a venezuelai olajszocializmus koporsójában. 

Csőd van, de lesz még rosszabb

A PDVSA és az egész venezuelai állam már jelenleg is kvázi csődben van, adóssága egy részét nem tudja rendezni, és alvállalkozóit sem képes kifizetni. Emiatt korábban hoppon maradt alvállalkozói már megpróbálták lefoglalni egyes szállítmányait is. A teljes csődtől eddig azért menekült meg a cég, mert nemzetközi leányvállalata, az Egyesült Államokban bejegyzett Citgo szövevényes tulajdonosi struktúrája miatt nehezen tudják elérni a hitelezők, és ezt a céget szektorbeli fontossága miatt az amerikai kormány sem nagyon akarja bolygatni.

Egyelőre a kötvénytulajdonosok közül sokan arra játszanak, hogy a cég összeomlása esetén jelentős olajvagyonhoz juthatnak, bár ehhez elemzők szerint csak Maduro rendszerének bukásán keresztül vezet az út, hiszen a jelenlegi kormány nyilván nem hagyná, hogy külföldiek kapkodják szét a PDVSA-t. Sőt, egyes feltételezések szerint a gondok sokasodásával nő a valószínűsége, hogy Maduro fogja, és államosítja majd a most az országban működő, és a PDVSA-nak különböző egyezségeken keresztül technológiai segítséget nyújtó nyugati olajcégek helyi leányvállalatait.

A kormány elkeseredettségét pedig jelzi, hogy nemrég egy olajhoz között kriptovaluta bevezetésével próbáltak tőkéhez jutni, amelyet egyébként Washington hamar be is tiltott. Később pedig az is kiderült, hiába hencegett Maduro azzal, hogy ötmilliárd dollárt szereztek a kriptovaluta-kibocsátással, a nyilvános számok alapján ez egész egyszerűen lehetetlen. Az ilyen hamvában holt próbálkozásokat leszámítva viszont a kormánynak látszólag nem sok opciója van a cég rendbetételére, illetve a PDVSA és a venezuelai állam csődjének elkerülésére.

Eközben pedig a venezuelai gondoknak globális hatásai is vannak: mivel a termelésük esik, a nemzetközi olajkartell, az OPEC vígan tudja tartani termelés-visszafogási kvótáit, ami miatt a globális olajár az utóbbi időben szépen emelkedik. Venezuela magára találása tehát globális érdek lenne, ám erre vajmi kevés esély mutatkozik.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)